Milánóba mindig pompás érzés visszatérni. A monumentális Meazza látványa sokadjára is letaglózza az embert és amikor vihar előtti csendben körbejárja a grandiózus stadiont, eszébe jutnak a korábban átélt emlékek. Felsejlenek az első Inter-meccs emlékfoszlányai 2002-ből, vagy amikor öt évvel később szakadó esőben kénytelenek voltunk a lelátó helyett egy aréna melletti büfékocsi előtt álldogálva szurkolni. Szerencsére most minden rendben ment, plusz olyan helyeken járhattam, ahová eddig esélyem sem volt bejutni. Egyedül az elmaradt győzelem miatt lehet hiányérzetem. Helyszíni beszámoló az 1-1-et hozó hétvégi Inter-Romáról.
Három éve jártam legutóbb Milánóban, azóta változott néhány dolog. Például lemaradtam az Inter Store költözéséről, így meglepődve tapasztaltam, hogy az emlékeimben élt helyszínen Skriniar-mez felpróbálása helyett maximum spagettit tekerhetek a villámra, ugyanis a fejemben elraktározott koordináták helyén valamilyen tömegbisztró nyílt. A másik jelentős fordulatot a Dóm főbejáratának fizetőssé tétele jelentette: egy jól szituált középkorú úr lépett oda a sorban állók mindegyikéhez afelől érdeklődve, hogy mit terveznek a következő néhány percre. Miután közöltük, hogy szeretnénk belülről megnézni az ikonikus épületet, rögtön riposztolt, hogy ebben a sorban tovább várakozva 3 euróért tehetjük meg, vagy beállunk a közel 29 méter hosszú túloldali ingyenesbe. Ittunk egy kávét.
A belvárosi store kisebb csalódást okozott. Nem lehetett kapni a csodaszép idei idegenbeli mezt (WTF?!) és a régi üzlettel ellentétben alig-alig díszítik a falakat a legendás játékosok képei, meccsjelenetei. Abba már nagyon bele se megyek, hogy a lenti részt messze kerüljék el a klausztrofóbiások, mert meccsnapon kb. annyian nyomorognak ott, mintha a Szigeten az A38 sátorba tennék be Beyoncét. Plusz se ablak, se levegő.
Ezt az utat a barátnőmtől kaptam ajándékba születésnapomra (grazie, mio amore!), és bár imádja a focit, azért nem csak a világ legnagyszerűbb játékáról szólt a hosszú hétvége. Hanem például a divatról. A milánói leárazás nem az errefelé csámborgó fociturista legjobb barátja, ergo a Dóm tér környéki embertömegen való többszöri átküzdés után mentálisan hamarabb elfáradtam, mintha Mario Balotellinek meg kellett volna tanulnia Benítez összes védekezési variációját.
Ami viszont nem változott és vélhetően soha sem fog, az az olaszok öltözködése, amit néhányan – legyenek fiatal férfiak vagy hatvanas nők – egészen szokatlanul értelmeznek. A napsütéses januári 13 fokban ugyanúgy láttunk egy szál ingben bicikliző Marcellót, mint sarkkutatónak öltözött díszpéldányt, hogy a kígyóbőr sportcipő-farmer-szőrös nyakú steppelt bőrdzseki-fullcap strici formaruhát öltő amorózóról ne is beszéljünk. Egy-két ember mintha csukott szemmel húzta volna ki egymás után egy ládából az aznapi outfitjét, mert a három csíkos adidas melegítőhöz Louis Vuitton táskát és műszőrme kabátot társító hölgyek ruhaválasztására más magyarázatot nem találtam. Viszont örömteli, hogy a három-négy nap alatt két kezemen meg tudtam számolni, hány dohányzó ember jött szembe az utcán.
Természetesen már a szombati nap a futballról szólt. Hét évvel ezelőtt jártam legutóbb stadiontúrán, úgyhogy itt volt az ideje újra átélni a könnycseppeket előcsaló érzéseket. Itt is ért pár meglepetés. Tizenhét eurót kértek a belépőért, az első állomás rögtön a legutóbbi látogatásom óta máshová helyezett múzeumba vezetett, ahol interaktív kvízt is ki lehet tölteni, de a lényeg persze a Milannal közös mezek, cipők és egyéb emléktárgyak gyűjteménye. A túra számomra legfurcsább változása akkor derült ki, amikor a nyilvánvalóan a másik térfélen pattogtató staffos fiútól megkérdeztem, mikor és honnan indul a menet, mire közölte, hogy onnan, és amikor akarjuk. Nincsenek már meghatározott időpontokban induló vezetett csoportok, hanem mindenki saját felelősségére garázdálkodhat a Meazza egyes részein – persze megfigyelők által monitorozva, akik bármilyen kérdésre szívesen válaszolnak, de kis túlzással annyit tölthetünk el a kijelölt helyeken, amennyit akarunk. Így hát legszívesebben ki se jöttem volna a klublegendák falra pingált mezeivel kifestett öltözőfolyosóról és persze magából az öltözőből (még Nagatomo helyére is leültem), ahol a tucatnyi fotózkodó interes közé betévedt egy Milan-mezes srác is hangos „ohh, jaj”-ok közepette, amit nagy nevetés fogadott. Elég nehéz szívvel távoztam a szent gyep mellől, irigykedve nézve a pályára ingyenes leszállási engedélyt kapott és ott megpihenhetett galambseregre.
A VIP-lelátón cirkálva szintén érkezett egy meglepi: a 2-es szektor hatalmas betűkkel jelzi, hogy ez a páholy bizony Mauro Icardié, tehát ide kizárólag az ő vendégei ülhetnek. Az aranyásók királynője innen szokta dobálni a csókokat férje felé annak mesterhármasai után. A túra végén be lehet menni a San Siro Store-ba, ahol már nagyobb a választék a csecsebecséket tekintve és igen, itt végre kapható a bizonyos szépséges fehér-szürke-kék idegenbeli mez is!
Vasárnap korán kiértünk a stadionba, mondván falatozunk egy jót a fesztiválfeelinget árasztó kajáldák és árusok között, hogy közben a meccshangulatot is magunkba szippantva a második hatványra emeljük a várakozás izgalmát. A szállásunk a stadionba vezető metróvonal kiindulópontjához közel esett, ami abból a szempontból szerencsésnek bizonyult, hogy kényelmesen helyet foglalva, mindenféle tülekedésből kimaradtunk a jó 30 perces odaúton. Nagyjából féltávnál szállt be egy szép darab, vélhetően Roma-drukker úriember vastag nyakkal és nulla nyilvános hajhagymával, majd hangosan gesztikulálva elemzésbe kezdett. Ránézésre egy zord maffiózónak tűnt, aki életében nem dolgozott még egy napot sem (a védelmi pénz szedését most nem veszem munkának). A régi Chokito-reklám szlogenje („Ne ítélj elsőre!”) jutott eszembe a pár megállóval később bemutatott jelenete alatt, merthogy egy tizedmásodperc elteltével adta át a helyét az egyik megállónál felszállt fekete-kék sálas hölgynek és olyan vidám beszélgetésbe elegyedett vele, mintha két hete a gyereke keresztelőjén ő tartotta volna a karjában a kis bambinót.
A médiaakkreditációkat átvéve újabb bizonyítást nyert az a tétel, melyet már eddig is sokan sejtettünk, hogy a Szervezés Világbajnokságán az olaszok nem jutnának tovább a csoportkörből sem. Először is, nem lehetett visszamenni vele a kajás bódékhoz, de ennek nyomban elillant a jelentősége, miután beléptünk a média centerbe – ami egy zenei fesztiválokon látott, közepesen nagy fehér konténer a stadion tövében. Akadt bőven étel a tésztáktól a pogácsákon át a krémmel csurig töltött gesztenyés süteményig, így a hat eurós hot dog helyett az újságíróknak felszolgált interes lasagnét fogyaszthattuk, miközben mellettünk egyik oldalról egy Corriere Della Serától érkezett zsurnaliszta-dinoszaurusz nyomkodta a tabletjét, a másik oldalon egy divatbloggerként (!) akkreditált csaj adta meg a wifi kódot… Az Inter-címeres szalvétába képtelen voltam beletörölni a lasagnés ajkaimat, úgyhogy további négy darabbal együtt elraktuk emlékbe relikviának. Pár percre benézett ide egyébként Marco Civoli, a RAI legendás riportere is. Aki a kilencvenes években a Novantesimo Minuto összefoglalóin vagy a csatorna európai- és hazai kupameccsein felnőve követte a calciót, annak sokat mond ez a név, kb. a magyar Gulyás Lászlónak felel meg (később a lelátón csomóan szelfiztek vele).
A vacsorát követően megkezdődött a reménytelennek tűnő küldetés beteljesítése, mármint abból a szempontból, hogy megtaláljuk a megfelelő embert, aki útba tud igazítani. Az első leszólított sárga mellényesnek fogalma nem volt arról, merre leledzik a sajtótribün, a második közölte, hogy ha nem a megfelelő helyre (értsd: amire az akkred feljogosít) ülünk le, akkor a rendőrbácsi fogja magát és kirakja a seggünket a stadionból. A harmadik, egy olaszul és angolul se nagyon értő vendégmunkás halálos nyugalommal ültetett volna be a fűtött székes, szuper VIP-ba, ahol Inter-címeres fotelben nézhetjük nyolc méterről Perisic biciklicseleit. Ha rajta múlik, szerintem a kispadon is helyet foglalhattam volna Ranocchia ölében.
Végül nagy nehezen sikerült felcaplatni a Meazza legendásan meredek lépcsőin a kijelölt helyre. A székekre kész művészet leülni, mert kissé szűkös és az ülése forog, viszont maga a tribün nagyszerű rálátást nyújt a pályára, még ha kicsit magasan is pozicionált. Mellettünk egy szót sem szóló fiatal lány ült fülessel a fején egy valahonnan ismerős orgánummal angolul közvetítő középkorú úr társaságában. Később rájöttem, hogy utóbbit a korábbi streamvadászós időkben hallhattam, amikor sikerült végre belőni a tizenkilencedik működő streamet egy általam soha nem látott angol nyelvű adón. A Curva Nord első komolyabb bejelentkezése a Roma-játékosok bemelegítésekor történt egy vaskos füttyszó keretében, addig csendben figyelték a semmit. A mieink közül szokásos módon először a kapusok jöttek ki (Handa üdvözölte a kanyart), majd a Fatboy Slim Right Here, Right Now című örökbecsűjére beindult visszaszámlálás végeztével csatlakozott hozzájuk a teljes meccskeret.
Nagyon vártam Walter Samuel és Cristian Chivu beiktatását az Inter Foreverbe, vagy másképpen fogalmazva a helyi a Hall of Fame-be (Il Muro esetében a Wall of Fame-be, ugye). Olaszos módon nem igazán siették el a ceremóniát: úgy negyedórával a kezdés előtt mászott elő a Romában és az Interben is megfordult, fekete-kékben triplázó két védő. Hatalmas lelkesedéssel konferálták fel mindkettejüket, de egyértelműen a gyerekeivel megjelent Fal kapta a nagyobb ovációt, még a hozzá írt rövidke nótát is elénekelték. Imádott Samuelem 25-ös, a fejvédő nélkül közlekedő Chivu 26-os számú mezt kapott szépen bekeretezve. Tíz perccel a kezdőrúgás előtt kezdett el igazán dalolászni a tábor és a helyi sajtókiszolgáló munkások is nagyjából ekkor vetették bele magukat a melóba: sajtóanyag képében egy darab, szépen megrajzolt papíron megkaptuk az összeállításokat.
A bemutatásnál a jó egy-másfél ezer fős római hadsereg rendesen kifütyülte Spallettit, még pezzo di merdázták is. Gyorsan felejtenek…A prezentációkat követően a Pazza Interből mindössze alig másfél percet énekelhettünk, mert kezdődött a mérkőzés – jó négy perces csúszással. Előttünk egy római tévéstáb foglalt helyet, ami két előnnyel járt: a Roma-szurkoló kis kedvesem nem egyedül ugrált fel a vendéghelyzeteknél, én pedig a monitorukon nyomban visszanézhettem bármelyik kétes jelenetet. Egy meglehetősen vehemens férfi végig állva nézte a történéseket a szomszédságunkban, már a 12. percben habzó szájjal üvöltözött Massa bíróval vagy valamelyik segítőjével, ha azok egy-egy ítéletükkel az Intert károsították. El lehet képzelni, mit művelt El Shaarawy vezető góljánál. Miután a Fáraó Santon lyukrafejelésének hála gólhelyzetbe kerülve a kapuba emelte a labdát, az előttünk ülő római figurák meg egymás nyakába ugrálva ünnepeltek, rögtön elégtételt akart venni rajtuk és megindult feléjük – de aztán valamiért meggondolta magát, pedig szekus emberke nem nagyon tartózkodott a közelben.
A gólokról és a helyzetekről most nem írnék bővebben, vélhetően mindenki látta, akit érdekelt, inkább a hangulatról mesélnék. A híresen türelmetlen Meazza-közönség a hátul necces labdakihozatalok és a letámadással megfojtott mieink miatt a szokásosnál is hamarabb lettek idegesek, de becsületükre legyen mondva, egy játékost sem küldtek el a fenébe. Inkább a játékvezetővel foglalkoztak, főleg a tizenegyes-gyanús Icardi esetnél kapott Massa sporttárs (nem volt büntető amúgy). A szünet után csendes apátiába süllyedve figyelte a nép az eseményeket egészen úgy a 60-70. percig, amikor már szinte egykapuzott az Inter, ekkor érezhetően a csapat mellé álltak, mert finoman fogalmazva a levegőben lógott az egyenlítés. Vecino fejes gólja utáni utolsó percekben szinte a Romára borították a stadiont, ám a fordítás végül nem jött össze. Kár, mert akkor lemásolták volna a csapatok a legutóbbi milánói látogatásom eredményét (a szerzői brigáddal láttuk a helyszínen 2015 tavaszán a Roma elleni 2-1-es diadalt).
Fotelspallettibe sem szeretnék átmenni, hogy mit rontott el a Kopasz és miért nem találta meg a nyerési pontot, annál is inkább, mert kis túlzással egész decemberben nem alakított ki annyi helyzetet a csapat, mint a papíron erősebb vetélytárs elleni vasárnapi estén. A hozzáállás miatt egy rossz szót sem szólhatunk a fiúkra, még Brozovic is képes volt leizzadni. Persze a Bajnokok Ligája-indulást biztosító helyezés szempontjából a kipukkadni nem akaró, csodafocit játszó Lazio miatt nagyon kellett volna a három pont, úgyhogy az idény hátralévő része a vért izzadásról szól majd, a scudettónak nyilván megint messziről integethetünk.
A rövid egyéni értékelés azért nem marad el.
Handanovic Micimackó-üzemmódban töltötte el az estét: semmi dolga nem akadt azon kívül, hogy meg ne fázzon. A gólnál kiszolgáltatott helyzetbe került, a római letámadások alkalmával pedig néhányszor megzavarták, emiatt akadt pár elkapkodott és rossz indítása. (5.5) A veszélyesen cirkáló Joao Cancelónak 90 perc alatt több pontos beadása volt, mint DD-nek egy fél idényben, bár kétszer hasra esett a gyepszőnyegben. (6.5). Miranda higgadtan és magabiztosan irányított hátul, még egy tőle ritkán látott, Sneijdert idéző hosszú indításra is futotta, ami ziccerben találta Edert. (7) Skriniar kisebb hullámvölgye után újra felhúzta a falat és bizonyította, hogy a liga legjobb középső védője. (6.5) Szegény Santon rendre egyet hibázik és abból általában gólt szerez az ellenfél. Fejlődni ő már nem fog ennyi idősen, így alighanem végleg elengedhetjük a kezét. (4.5) Gagliardiniben még van potenciál, amennyiben megtalálja Kopi a végleges helyét egy egyértelmű feladattal, mert ő egyszerre ütközni, szervezni és kapu elé érkezni nem tud. (4.5) A Ninjáék által felfalt Vecino az utolsó 30 percig csendben poroszkált a pályán. Amikor feljebb zavarta Spal, akkor lett jelenléte. (6.5) Candreva csukott szemmel középre tekerős gépies futballja ezúttal is kevésnek bizonyult, de legalább nem szidták annyit. (5.5) Borja Valero teljesen elveszett az első félidőben a római középpályások között. Gag lecserélése után registába visszalépve feljavult, de az igazi helye szerintem a kispadon van. (5.5) Az elmúlt egy hónapban borzasztóan futballozó Perisic összekapta magát, ugyanakkor az őszi Ivan valószínűleg beveri azt a ziccert az elején. (6) Icardi egész sokat volt játékban és látszott rajta, hogy fontos neki a meccs, meg a csapat sorsa, mert egyszer rendesen leteremtette Vecinót, amiért az uru szerinte rossz megoldást választott. Három gól maradt a lábában, de Wanda minden bizonnyal kárpótolta otthon. (5.5) A cserék közül a gólpasszos Brozovic nagyot lendített a csapaton (6.5), Eder is megtehette volna, ha kevesebb hamburgert töm magába és az óriási helyzeténél pontosabban céloz (6). Dalberttől a hideg rázott. Az érte kiadott 20 millió eurót adták volna inkább a Jogért és Igazságért Alapítványnak egy új kamionra meg még egy KITT-re, vagy Susan nővérnek és az árvaháznak. (-)
Vagy ezek a derék taljánok értelmezik másként a mixed zone-t, vagy mi mentünk le rossz időpontban a vegyes zónába, de a kijelölt helyiségben csapzott játékosok helyett öltönyös úriemberek, smart casualba öltözött fiatalok és elegáns dresszben pompázó hölgyek tartózkodtak, ráadásul jó sokan. Így hát sajnos nem volt alkalmam poénból feltenni Candrevának a „Milyen volt belülről a meccs?” című ótvar közhelyet, ezért 22.50 körül gyorsan elfoglaltunk egy jó helyet a sajtószobában, várva a két edzőfejedelemre. A várakozás idegőrlő percei alatt kezünkbe nyomták a meccs statisztikáit, de ennél érdekesebb látványnak bizonyult a széksor két végén helyet foglaló két ázsiai hölgy. Egyikük olyan 50-es lehetett, és táblagép helyett inkább kötőtűt képzeltem szorgos kezei közé, a másik jóval fiatalabbnak tűnt és jegyzetekkel is rendelkezett. Nagyon kíváncsi lettem volna, vajon miről kirksz-krakszolt a papírján, azt ugyanis kötve hiszem, hogy Borja Valero első félidei trequartistában nyújtott teljesítményét elemezte. Az idő sürgetett, mert éjfél körül indult az utolsó metró, ezért nagyon nem örültem, amikor a maestrók közül Di Francesco érkezett elsőnek, ráadásul 23.30-kor…Spalletti olyan 15 perccel később toppant be, tehát csak egy fotó elkészítésére jutott idő, a másik klasszikusra, a „Mit mondott a játékosoknak a szünetben?”-re nem volt lehetőségem, mondjuk nem is tudom, hogy van olaszul.
Szerencsére elcsíptük az utolsó metrók egyikét, úgyhogy kissé elcsigázott állapotban még várt ránk egy visszaút a szállodába. Nyolcadik milánói utam volt ez, sok-sok újabb felejthetetlen pillanattal és örökre szóló emlékkel. Meg négy szalvétával.