A meccs, amibe az ellendrukkerek is beleborzongtak

Eldőlt!! Inter-Sampdoria 0-2! Kiabálta 2005. január 9-én Méhes Gábor a Sport1-en, miután Vitalij Kutuzov góljával kettővel ment a genovai csapat a 83. percben. Mondani sem kell, nemhogy nem dőlt el a meccs, hanem ami ezután következett, annak a futballtörténelem aranylapjain lett helye. Az Inter a 88. és a 94. perc között minden idők egyik legemlékezetesebb hat percét produkálva megfordította az állást és kitörölhetetlen emléket hagyott valamennyi interista szívében. A napra pontosan 13 esztendeje lejátszott kultmeccsre emlékezünk.

Azokat az időket éltük, amikor egy Inter-mérkőzés döntetlenje nagyjából 1.15-ös pénzt fizetett a bukiknál és Roberto Mancini első eljövetelének egyik legidegesítőbb csapásaként (mely hagyományt jó tíz esztendővel később is folytatta) minden héten variálgatta a felállást, a kezdőt meg valószínűleg egy kalapból sorsolta ki. Ennek ellenére a 18. fordulót a Juventus, a Milan és az Udinese mögött a negyedik helyről várta a 28 meccs óta veretlen, de tizenkét (!) döntetlennél tartó Inter, azonos pontszámmal a Sampdoriával.

A vasárnap délutáni bajnoki előtt az eltiltott Van der Meyde és a sérült Verón az esélytelenek nyugalmával szemlélhette a sorsolást, a legfőbb kérdésnek az számított, hiányukban ki rohamoz majd a középpálya jobb oldalán, illetve az Adriano, Recoba, Vieri, Martins kvartettből melyik kettőt jelöli meg a főnök. Előbbi ügyet Mancs fondorlatosan oldotta meg, mert nem a jobbhátvéd Zé Mariát vezényelte egy sorral előrébb és nem is a gyakran balszélsőként alkalmazott Sztankovicsot kényszerítette sávváltásra, hanem három belső középpályást küldött a kényszertrequartistaként dolgoztatott Emre mögé.

adri.jpg

Több játékos is jubileumi életeseményekre készülődhetett: Bobo Vieri 200. olasz bajnokija előtt állt, Szinisa Mihajlovics pedig a 400.-on léphetett volna pályára, ha Mancini jelöli a keretbe (nem tette). Az Inter kapuja 204 perce érintetlen volt hazai pályán a forduló előtt, utoljára még Zlatan Ibrahimovic talált be 11-esből Toldónak 2004. november 28-án az emlékezetes 0-2-ről egyenlítős bajnokin.

Viszonylag csendes első félidőt követően szív és tűz nélkül támadgatott a csapat, mégis a passzív Sampdoria mehetett előnnyel pihenőre, miután nagyjából egyetlen helyzetét gólra váltotta. Mancini másik idegesítő (?) szokásának beteljesült pillanata a 64. percben érkezett el, amikor kedvenc (és egyetlen?) taktikai fegyverét bevetve, vesztes állásnál minden mindegy alapon elkezdte befelé cserélgetni a támadóit. Így állt be a Kalapács helyére Oba-Oba Martins és ha a tér-idő kontinuumban meg kellene jelölnünk azt a pontot, ami mindent megváltoztatott, akkor azt 2005. január 9., vasárnap 16 óra 20 percnél tehetnénk meg.

A nigériai energiabomba pályára lépését követően ráborította a pályát az Inter a genovaiakra és ez akkor is igaz, ha a csereként beállt Kutuzov hét perccel a vége előtt egy kósza ellentámadásból sunyiban kétgólosra növelte a vendégelőnyt. Eldőlt! Kiabálta az éterbe ugye az ország egyik legjobb riportere és talán egy kezünkkel meg tudjuk számolni, hogy a meccset a helyszínen, a gép vagy a televízós készülékek előtt követők (már aki nem kapcsolt át 0-2-nél a síugrásra az Eurosporton) közül hányan nem értettek vele egyet.

Ekkor már Alvaro Recoba is a gyepen tartózkodott, vagyis a nem sokkal később a jobb szélre beállított Karagunisszal kiegészülve gyakorlatilag négy csatárral támadva próbálta meg a csapat a lehetetlent. Biztosan kevesen hittek egyáltalán még a szépítésben is, a veretlenség elvesztésének gyomorkeserűvel félérő ízét többen pedig nem akarták a meccs végével a helyszínen megkóstolni, így hát a 87. perc körül elkezdett kiürülni a stadion. Néhányan Mancinin vezették le a várható kudarc okozta frusztrációt, repkedtek a korlát mögül az edzőnek címzett vaffanculók. Martins bal külsővel prezentált grundos szépítését követően aztán sokan visszafordultak a kanyargós lépcsőkről a hangorkánt hallva és alighanem életük addigi legjobb döntésüket hozták.

Merthogy történelmet láttak.

Oba gólja után a saját kapuja előtt fojtogatta a Sampot az Inter, Palombóék másodpercekre sem tudták megtartani a labdát. Egyre-másra jöttek a szögletek és a helyzetek, az egyik kavarodásból akár három gólt is lőhettek volna a fiúk, ha lenne ilyen opció a labdarúgás szabályzatában. Abban a hideg januári levegőben érezni lehetett, hogy valami rendkívüli fog történni.

Úgy is lett.

A robbanás közeli állapotban játszó Martins erőszakosan és kicsit talán szabálytalanul csinált magának a helyet a 16-oson belül, majd középre ollózott labdájára Bobo Vieri érkezett, aki gyengébbik lábával közelről a kapuba bombázott. 2-2 és hol volt még a vége! A talán ezen a meccsen híressé vált Roberto Scarpinit először hallók alighanem aggódhattak érte, mert az Inter Channel ikonikus riportere olyan hangokat adott ki, mintha most állt volna meg a háza előtt a ráhívott mentőautó a pillanatokon belül bekövetkező szívroham miatt. “Nulla é impossibile!” – azaz “Semmi sem lehetetlen!”, ordította a fickó, és látva a játékosok elszánt ábrázatát, meg Karagunisz labdaszedését, mindenki hitt benne, hogy még a győzelem is meglehet.

inter-3-2-sampdoria-2005-3-ban-trong-6-phut-de-tao-nen-cuoc-loi-nguoc-dong-vi-dai_html_1490948980-b.jpg

Az Inter támadásban maradva úgy ütötte a Sampot, mint Ivan Drago Rockyt, de csak egy veszélyes Recoba-löketig jutott, amikor is elérkezett a 94. perc. Egy Karagunisz-beadás után kifejelt labda Sztankovics elé pattant, aki ahelyett, hogy kapura fordult volna és idegből szétbombázza Antoniolit, lekészítette lövésre a lasztit – igen ám, csakhogy a képernyőn először nem látszott, érkezik-e egyáltalán valaki, félő volt, hogy Dekit megkavarták az események és valamit benézett. De nem, szerencsére feltűnt a távolból a berepülő Recoba és óriási gólt vert a jobb alsó sarokba.

Ami ez után következett, arra nehéz szavakat találni. A delíriumban tomboló szurkolók csoda, hogy nem bontották le a Meazzát, Mancini pedig nem feledve a pár perccel korábban kapott sérelmeket, szépen visszamutogatott a nemrég még őt anyázó nézőknek. Recoba dobálta a csókokat, Scarpininek hozták a defibrillátort, a szívszorongató látványt nyújtó Volpi meg azt hitte, rosszat álmodik. Nem álom volt, az Inter megcsinálta minden idők egyik legnagyobb fordítását.

Jegyzőkönyv

Internazionale–Sampdoria 3-2 (0-1). Milánó, 52 000 néző. Vezette: Bertini.

Inter: Toldo – J. Zanetti, Cordoba, Materazzi, Favalli – C. Zanetti (Martins, 64.), Cambiasso, Sztankovics – Emre (Karagunisz, 83.) – Vieri, Adriano (Recoba, 77.). Edző: Mancini.

Sampdoria: Antonioli – C. Zenoni, Falcone (Pavan, 59.), Castellini, Pisano – Diana, Palombo, Volpi, Tonetto – Rossini (Kutuzov, 74.), Flachi (Carrozzieri, 88.). Edző: Novellino.

Gól: Martins (88.), Vieri (91.), Recoba (94.) ill. Tonetto (43.), Kutuzov (83.)

recns.jpg

A másnapi Nemzeti Sport természetesen ezt a meccset emelte ki a fordulóról szóló tudósításában. “Mindössze három nappal a csü­törtöki játéknap után újra pályá­ra léptek a Serie A csapatai, Olaszországban ezúttal a 18. fordulót rendezték meg. Az első három helyen nem változott a sorrend, továbbra is a Juventus vezet a Milan és a győzelmi sorozatát újrakezdő Udinese előtt, mögöttük viszont az Inter megverte, és ezzel le is rázta a Sampdoriát. A többi eredmény közül érdemes kiemelni a Lazio firenzei diadalát, a Chievo újabb vereségét, valamint a tényt, hogy a Messina hét meccs után újra győzött. A kör legfordulatosabb összecsapását Milánóban játszották, ahol az Inter fogadta a Sampdoriát. A kék-feketék végig nyomasztó mezőnyfölényben játszottak, ennek ellenére a tartalékos vendégcsapat az első félidő hajrájában egy kontrából vezetést szerzett, a 83. percben pedig egy újabb ellentámadásból 2-0 -ra növelte az előnyét. Roberto Mancini minden létező cserét kipróbált (Martins, Recoba és Karagunisz beállt, Adriano, Emre és C. Zanetti lejött), de úgy tűnt, hogy már az Inter-játékosok sem hisznek az egyenlítésben. A 88. percben azonban Martins külsővel bevette az addig hősiesen védekező, de az erejével teljesen elkészülő Samp kapuját, és az eksztázisba kerülő hazaiak a hosszabbításban még kétszer köszöntek be, megszerezve ezzel a (teljesen megérdemelt) 3-2-es győzelmet. Roberto Mancini Inter-mester szavai: „Nagyszerű mérkőzést játszottunk, amelyen úgy kerültünk kétgólos hátrányba, hogy az ellenfélnek szinte helyzete sem volt. A győzelmünk az egész csapat érdeme, és azt jelzi, hogy lelkileg is erősek vagyunk, van tartá­sunk. Recoba? Nagyszerű játékos, kár, hogy nem mindig tudja megmutatni a tehetségét.”

Na, igen, utóbbiban azért a Sálpápa is sáros egy kicsit.

A hétfő délutáni Sport1-összefoglalóban Várhidi Péter így reagált Mancini nyilatkozatára (mely szerint az idényben most játszott a legjobban az Inter): “Nem értem Mancinit, hogy mondhatta ezt, mikor nem is volt helyzetük…” Ez a megállapítás már akkor megrökönyödést keltett, úgyhogy idézzük fel a meccs statisztikáit: 27 kapura lövése volt az Internek és még rúgott 13 szögletet, de biztos alig volt közte helyzet! Az igazsághoz és Várhidi úr védelméhez hozzátartozik, hogy azt is megjósolta, a Samp nem fogja bírni a végét.

Rendhagyó módon nem a La Gazzetta dello Sport osztályzatait és értékelését teszem be, hanem az ifjú és lelkes, korai korszakos Rolkó fórumba írt hozzászólásából ragadom ki a bizonyítványosztást.

“Toldo: Nem sokat kellett védenie, és mégis kapott két gólt. (5)

Javier Zanetti: Hajtott, próbálkozott, de az ő oldalán kaptuk mindkét gólt. Még mindig nem az igazi. (5.5)

Córdoba: Magabiztos volt, akadt egy-két hajmersztő (de nagy) mentése, fejpárbajait is megnyerte zömében. (6)

Materazzi: Szokásához híven ő a levegő ura, magabiztos is volt, szerintem ő volt a védelem legjobbja. (6.5)

Favalli: Kb. ugyanazt nyújtotta, mint Zanetti, csak egy árnyalatnyival még gyengébbet.Támadásban sok technikai hiba, védekezésben sem volt mindig a helyzet magaslatán. Ezt szerintem Pasquale vagy Coco is tudná hozni. (5)

Sztankovics: Neki sem ment a játék. Akadt egy-két jó megoldása, de tőle sokkal több kell. A hátán kellene vinnie a csapatot. Egy ziccert is kihagyott, de a gólpasszal valamelyest javított az összképen. (5.5)

Cristiano Zanetti: Jól védekezett, megjátszotta a lasztikat (igaz, nem előre, de neki nem is ez a dolga), elvégezte a feladatát. (6)

Cambiasso: A középpálya legjobbja volt ma, a szokásos szerelések mellett támadásban is nyújtott pluszt. Kár, hogy nem lőtte be a ziccerét. (7)

Emre: Hajtott, küzdött, de ez még nem az igazi Emre. Pár meccs után már az lesz, feltéve, ha hagyja Mancini formába lendülni… (5.5)

Adriano: Próbálkozott, de neki abszolút nem ment a mai napon. Mint az utóbbi pár meccsen sem. Vajon miért? Talán nem kéne Vierivel párban kezdenie. (5)

Vieri: Most már azt lehet mondani (szerencsére), hogy a szokásos stabil, hajtós játékát hozta. Helyzetét belőtte, meg vagyok elégedve vele. (6)

*

Recoba: A három bombájával, és a jó játékával bizonyítja Mancininek, hogy kezdőben a helye. De ki helyett? (7.5)

Martins: Nem találok szavakat. Ez az ember egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű gól, ollózós gólpassz, majd a harmadik gólnál ő szerzett labdát…Sok örömet fog ő még szerezni nekünk. Kivételesen magas osztályzatot adok neki, mert annyira imádom (8). “

Mancini megítélése egyébként akkoriban sem tartozott az egyértelmű tartományba. Egyesek szerint ő volt a Serie A cserekirálya, mert sokadszor fordult elő, hogy a padról bezavart embere mentette meg a seggét, másrészről pedig nem nagy kunszt a csapatba belenyúlni úgy, ha az embernek Recoba és Martins kaliberű tartalékcsatárai várnak arra, hogy beszánkázzanak a fűre. Leginkább türelmesek próbáltunk lenni vele kapcsolatban, ugyanis elődeihez  képest még tapasztalatlan edzőnek számított. A Cúperre és Zaccheronira jellemző, védekezésre épülő futballhoz viszonyítva támadóbb felfogást próbált meghonosítani, aminek a reméltnél több kapott gól lett az eredménye, bár úgy tűnt, az ezt megelőző öt bajnokin használt CZ-Cuchu belső középpályával megtalálta a stabilitást.

d5511edef2aa29bb4895c9ba43d96e32_169_xl.JPG

Massimo Moratti elalélt a mérkőzéstől és annyit talált mondani a lefújás után, hogy ez egy kiváló reklám volt a futballnak, no meg az Internek egyaránt. Mancini hozzátette, hogy ez a győzelem fordulópontot jelenthet a szezon további részét illetően.

Jelentett is, meg nem is. A történelmi fordítást követően február végéig, a Milantól elszenvedett derbivereségig veretlen maradt a csapat, a szezont pedig a dobogó legalsó fokán fejezte be, és megnyerte az Olasz Kupát.

Akárcsak a szívünket azon a bizonyos 2005. január 9-ei délutánon.

Méghozzá örökre.