Élőben hallottuk az Internazionalét

Szokásos délelőtti bevásárlással indult a szombati nap, ugyanúgy, mint általában ilyenkor. Egyedül a pénzváltóban történt sorban állás utalt arra, hogy másképp fog folytatódni (itt álljunk meg egy szóra, tanár úr, mert a legtöbb helyen rosszul van fordítva: exchange a helyes, nem pedig change). Fura érzés volt belegondolni, miközben a kapitalista euróra cseréltem a jó magyar forintot, hogy néhány óra múlva a Meazzában ugrálok a Chi non salta rossoneróra (hey, hey).

Minden beszámolóban kitérek arra, hogy volt-e valami izgalmas sztorink a repülő- vagy autóúton. Nos, most igen. Négyen buszoztunk ki Ferihegyre, a társaság Bobogoal-vezette nagyobbik fele már Milánóban várt ránk, ők a kora reggeli géppel indultak. Mi, a lustábbak, a 12.20-as Ryanair-járatot választottuk, mert nem volt kedvünk hajnali négykor kelni, mint a legutóbbi repülős kaland alkalmával. A blogos kompániát JackkBauer, Rolkó és jómagam képviseltük, illetve velünk tartott egyszeri vendégszerzőnk, a korábbi milánói és udinei utazásról már megismert Géza. Vele mindjárt több “probléma” is akadt. Még a reptéri bóklászás során képtelen volt ellenállni egy csini Raiffeisen-bankos hoszteszlánynak, és míg mi indultunk volna beszállni a sasmadárba, addig ő nagy kegyesen szerződést kötött. Később a biztonsági ellenőrzésnél fennakadt egy kisüveges parfümmel, ami majdnem olyan vicces, mint egy korábbi esete, amikor gyógyszeres papírba csomagolt egy szem tabletta (nem az, amire gondoltok) miatt kapcsolták le. JackkBauer sem járt sokkal jobban, ő a véletlenszerű vizsgálat áldozata lett: egészen motozásig és vetkőztetésig jutott. Még szerencse, hogy nagyon okosan csinálta és előtte otthon lenyelte a heroinnal teli kotont.

A szokatlanul meleg időnek köszönhetően már a terminálon Inter-mezig vetkőztünk, nem csoda, hogy a kolbászolás alatt többször összesúgtak a hátam mögött a fiúk, pedig nem is én vagyok a csókkirály. A nem tudom, milyen jelzővel (szégyenletes?) illethető kisebb várócsarnokban pár spanyol csávó úgy bámult rám, mintha sárkányfejem lenne, egy olasz férfi meg valami interes dalt kezdett el énekelni, neki viszont Inter-címer mellkason döngetése lett a jutalma.

Először repültem a közlegényes társasággal, tehát nekem újdonság volt, hogy lehet kaparós sorsjegyet venni a gépen, és ha szerencsém van, egymillió eurót nyerhetek. A csinosabbik stewardesstől kérdeztem, hogy ha megnyerem az egy milcsit, leszálláskor kifizeti-e, de mondta, hogy most nincs nála annyi. Pedig eljátszottunk a gondolattal, hogy amennyiben megkapjuk ezt a szép összeget, a 202-es szektor helyett bevásároljuk magunkat a kispadra Mancini mellé, hogy nyakon vághassuk, ha megint rosszul cserél.

Bergamóba érkeztünk meg, ahonnan 5 euróért vitt be a busz Milánó központjába. Ott szemerkélő eső fogadott, de a hajam a JackkBauertől kapott zselének hála végig tartós maradt. Egyébként a városban a korábban tapasztaltakkal ellentétben sokan megszólták a kék-fekete cuccainkat, a legmeglepőbb egy idős néni volt, aki mosolyogva közölte a Forza Intert.

Milánóban sétálva csalódottan figyeltük meg a város kihaltságát, a kisebb utcákban alig jött velünk szembe ember. Bentebb akadt bőven színesbőrű vendégmunkás, eszünkbe is jutott, hogy ha köztük lenne a Mancs által frissen felfedezett Gnoukouri barátunk, tuti nem ismernénk fel. Láttuk azt a szállodát, ahol három éve a Boston Celtics lakott, valaki kérdezte, hogy mi miért nem itt szunyálunk a Hotel Salerno helyett, hát azért, mert a Nerazzurri Blog költségvetésébe nem fér bele a pompa. A Via Turatin haladtunk a Dóm tér felé, ekkor kédezte Géza, hogy nem itt van valahol a Milan székháza?! Na, akkor megvan, hová hugyozunk!

A fekete árusok többször próbálkoztak leszólítani minket portéka-eladás céljából, ennek érdekében a Sempre Intert is bevetették, de hiába. Gondoltuk magunkban, ha ne adj isten Milan- vagy Vasas-mez lenne rajtunk, ugyanez lenne a csábító szöveg. Ha már csábítás, egy négyfős csajtársaság bennünk látta a mentőcsapatot, ugyanis eltévedtek, de sajnos nem tudtuk megmondani, merre van a szállodájuk, maximum a Ferenciek terét tudtam volna elmagyarázni nekik.

Még nem volt vége az eseménydús korzózásnak, pedig csak 30 perce voltunk úton. A Dóm térhez érve hatalmas embertömegbe futottunk bele, mint kiderült, nagyrészt a helyi kommunista párt szimpatizánsai tüntettek. Megkaptuk tehát a választ, hová tűnt a NÉP az utcáról. Ej, ha Lendvai Ildikó itt lett volna, bizonyára boldogan csatlakozik a közös énekléshez, hiszen egy Adriano Celentano-dal után hirtelen elkezdték játszani az INTERNACIONALÉT! Már csak Lucarelli hiányzott, de őt nem vettük észre a fűszagban felvonulók között.

Benéztünk a Solo Interbe, aminek legutóbbi vásárlásunk óta végre kibővült a választéka. A Milánóban először járó JackkBauer gondolkodott egy sálberuházáson, elvégre abban illik meccsre menni, viszont itt drágább a cucc a stadion környéki termékekhez képest. Igen ám, de ha az ufficiale boltban vásárol, azzal a klubot támogatja a bóvliárusok helyett, ebben az esetben 10 euróval járult volna hozzá Yaya Touré leigazolásához. Végül máshol vett, úgyhogy a Manchester City fekete gólemjére várni kell még.

Azt hallottuk, hogy a 16-os villamos, amellyel általában INGYEN vitetjük ki magunkat a stadionhoz, most nem visz el addig, így kénytelenek voltunk jegyet venni és metróval megközelíteni a szent arénát. Bizonyára örültek a helyiek a pár perc alatt miattunk kialakult hosszú sornak, de nem mi voltunk a hibásak, hanem a Ranocchiánál is lassabb jegykiadó automata – Vitézy Dávid jobban teljesít.

A szomorkásan cseperedő esőben a Meazza felé baktatva észrevettünk egy-két Roma-sálat viselő egyént, de semmiféle szóváltás nem alakult ki. Az Illovszky Rudolf stadion sokadjára is döbbenetes látvány, hiába járok itt hetedik alkalommal, ismét nem tudtam ellenállni a fényképezésnek. Másodpercek alatt bejutottunk úgy, hogy nincs szurkolói kártyánk, nem álltunk sorban egy másodpercet sem, az A4-es papírra kinyomtatott jegyeket Bobogoal kolléga vette az Inter honlapján (Kubatov, Csányi hm?) Amúgy a motozásnál hogy, hogy nem, egy nőnemű egyénhez kerültem, aki az egészet elintézte egy gyengéd mellkas-simítással, így a könnygázt nyugodtan be tudtam vinni.

A 2016-os Bajnokok Ligája döntőjét ugye Milánóban rendezik. Állítólag jelentősen rendbe rakják addigra stadiont, hát mi tagadás, lesz munkájuk. A lépcsőkön felfelé haladva extra szolgáltatásként folyamatos a pisiszag, a wc-n tapasztalt körülményeket inkább le se írom, mert most készülök ebédelni.

A jegyünk kissé magasra szólt, konkrétan a stadion oldalsó kanyarjába, a vendégtábortól nem messze. Annak ellenére egész sokan jöttek a fővárosból (saccra 1500-an), hogy köztudottan most rossz viszony van a Roma-ultrák és a csapat között. A mieink sem tettek ki magukért: amikor kijött az Inter melegíteni, elmaradtak a klubot és a játékosokat éltető dalok. Mivel viszonylag magasan ültünk, elég nehéz volt onnan összerakni a kezdőcsapatot, egyedül Gnoukourit ismertük fel 100%-ra, nem nehéz kitalálni, miért. A rómaiak voltak közelebb hozzánk, s őket nézve azon morfondíroztam, vajon Totti mennyire unhatja karrierje úgy 1800. bemelegítését? Látva a kivetítőn az ábrázatát, eléggé.

A bemutatásnál érdekes módon Brozovichoz érve emelte fel a hangját először a szpíker, mintha a club rotation-ös hajú horvát vagy 6 éve az Interben játszana. A Nordtól nem vártunk el újabb koreót a derbi után, de azért egy kis tüzeskedéssel kedveskedtek nekünk. A déliek szinte megállás nélkül énekeltek a meccs alatt eredménytől függetlenül, ellenben az északi kanyar percekig csendben figyelte a történéseket és csak két-három dalt variálva hangoskodott alkalomadtán.

Amikor a 16. percben Hernanes kavargatott a Roma 16-osa előtt, szinte egy emberként üvöltöttük neki, mint Szepesi György Dömötörnek, hogy “Lőj, lőj, Hernyó, lőj!”, aki vagy meghallotta, vagy érezte, hogy tüzelni kell, mindenesetre a bombagólja után feléledt a közönség. Ordítottuk a nevét teli torokból. Viszonylag csendes szektorban ültünk, semmi vad dologról nem tudok beszámolni. Előttünk egy Roma-szurkoló pár és két ifjú hölgyemény foglalt helyet, utóbbiak az érdekesebbek, mert egyrészt amikor a számukra furcsa nyelvünkön okfejtésbe kezdtünk, mindig hátrafordultak, másrészt egyikük piros nyilakat rajzolt a telefonjával készített meccsképekre – lehet, hogy valamiféle fociblogger csaj lehetett és elemezte a Roma nyerési pontjait.

Mi annyira nem szakmáztunk, bár azt észrevettük, amikor Guarín és Brozo helyet cserélt (a fentről történő meccsnézés egyik előnye az alakzatok pompás kirajzolódása), hogy a Roma két futballbuta, ellenben gyors szélsője mennyi gondot fog okozni, vagy hogy D’Ambrosio milyen botrányosan rossz ma. Rolkó szerint a szünet után nem sokkal lecserélt, a láthatatlan embert mesterien alakító Totti úgy mozgott, mint egy megye 2-ben levezető 50-es pocakos egykori legenda. Először és valószínűleg utoljára láttuk élőben a nagy Francescót…

A Roma egyenlítő gólját követően előkerültek a Bobogoal által becsempészett pálinkás kisüvegek, mert másképp nem lehetett kibírni az erősödő Roma-fölényt. Kiírták a hivatalos nézőszámot, jól rácsodálkoztunk a 38 ezerre, mert emlékezhetünk rá, néhány évvel ezelőtt csak bérletesből több volt. A legfelső karéjt meg sem nyitották, oda gondolom, kizárólag a Juventus és a Milan elleni derbiken adnak el jegyeket.

Ugyan a vége felé közeledve Icardi lévén akadt bőven helyzete a csapatnak, valahogy mégsem éreztük a levegőben a győzelmet. A közönség sem hajtotta annyira a fiúkat, nem volt feszült a légkör. Persze az utolsó perces győztes gól mindent megváltoztatott, akkor felrobbant a Meazza és Icardi nevének 63-szori üvöltését követően ugrálhattunk egyet a bevezetőben említett Milan-ellenes kórusra.

Mancininek most kivételesen nem küldtünk egy fülest, mert régi énjét előszedve kockáztatott az utolsó percekben és nyerni akart. Kovacic, Shaqiri és Podolski beküldésével régen látott támadó felállású tizenegyet hagyott a végére, föntről nagyon jól lehetett látni, ahogy a horvát és a brazil húzódott a védelem elé a dupla hatos pozícióba és hogy Shaq szabad szerepkört kapott, Poldi pedig a jobbszélt. Kár, hogy a Cesena, Sassuolo és Parma szintű ellenfelek ellen elmaradtak ezek a bravúros edzői húzások.

Nehezen hagytuk el a szentélyt, elvégre nem minden nap jut el az ember ide. JackkBauer említette még reggel, hogy általában jó kabala szokott lenni és tessék! Ha szeretnétek, hogy jövőre bajnok legyen az Inter, megadjuk a bankszámlaszámot, ahová utalhatjátok a pénzt, hogy kiküldhessük a csapat összes mérkőzésére és akkor nagy gond nem lehet. Rolkó szintén veretlen, nekem ezzel a győzelemmel 50%-osra hasított fel a mérlegem (4 győzelem, 1 döntetlen, 4 vereség).

Egy kisebb egyéni értékelést azért megejtek ezekről a csodálatos férfiakról. A kapuban Handanovicnak (6) egyszer-kétszer szerencséje volt egy nagyobb védése mellett, a gólról szerintem nem tehetett, közelről jött az erős lövés. D’Ambrosio (4.5) bűngyengén kezdett, kb. egy jó megoldást nem tudott összeszenvedni az első fél órában. Ibarbo sokszor megforgatta, a beadásait meg hagyjuk. Az Udinese ellen Santont akarjuk látni a helyén. Vidics (6.5) viszont talán a legjobb meccsét hozta le milánói pályafutása alatt, mondjuk a léc nincs magasan. Több látványos szerelése és fontos mentése akadt. Ranocchián (5) élőben sokkal inkább látszik, mennyire suta, mégis, a hibáját leszámítva viszonylag korrekt teljesítményt hozott, más kérdés, hogy az “elranocchiázott” passza gólt eredményezett. Juan Jesus (6) balszélre kitolása mellett többször kardoskodtam már, bár mióta oda tette a sálpápa, meghalt az oldala támadásban. Védekezésben viszont stabil, a szereléseit rendre nagy ováció fogadta. Guarín (6) miatt a szokottnál kevesebbszer vágtuk homlokon magunkat, ütközött, harcolt, akadtak jó indításai. Erős a gyanúm, hogy Gnoukouri (6.5) nem 18 éves, hanem vagy 30. Az ifjú elenfántcsontpartiról első ránézésre ember meg nem mondja, mennyi idős, az érett játékát látva ez hatványozottan igaz. Ahogy okszival vesz le indítást a kezdőkörben, vagy mellel két ember között, olyat Vieira csinált a posztján 31 esztendősen. A közönség is szereti, gondolom, nyáron megy kölcsönbe a Genoába opcióval. Brozovicot (5.5) valaki Thiago Mottához hasonlította, ha arra gondolt az illető, hogy a játéka észrevehetetlen, akkor igaza van. Hernanes (7) jó formáját és pályán lévő igazi (?) helyét még Mancini is kiszúrta, a Próféta végre úgy játszott, amiért anno imádtam a Lazióban. Palacio (6) szokásához híven szántott, főleg a bal oldalra kihúzódva vezetgette a labdát azzal az egy mozdulattal, amit tud. A második félidőre eltűnt, bár a végén rúghatott volna egy megnyugtatót. Icardi (6.5) megítélése nem mondható vegyesnek, itt mindenki imádja. Akkor is, ha önző, mert most többször passzolhatott volna ziccerben ahelyett, hogy saját magára bízta a befejezést a „liga legrosszabb csatára”, akiból „Balotellihez hasonlóan nem lesz futballista”. A cserék közül mindhárman jól szálltak be: Kovának szerelései (!), kulcspasszai voltak, Shaqiri megkavarta a fáradt római védelmet, Poldi herceg meg gólpasszt adott, az elbambáskodott ziccerét most hagyjuk.

Visszaérve a belvárosba ittunk egyet immáron tízen a győzelemre. Az éjszakai életről nem tudok nyilatkozni, mert a Hotel Eden(!!) mellett lévő szállodánk környéke csendesebb volt, mint a gazdagréti lakótelep. A szobánkban viszont, kérem szépen, a SKY Calcio HD adó is bejött, így éjjel egy körül meg tudtuk nézni a meccs összefoglalóját.

Vasárnap délelőtt kevés időnk maradt a bámészkodásra és vásárlásra, úgyhogy a Solo Interben és a Dóm melletti Football Team shopban sem töltöttünk sok időt. Utóbbi üzletben lefotóztuk a Napoli szlovák sztárjára eléggé hasonlító Rolkót egy Hamsik-mezzel, mire az eladók körénk gyűltek, mert azt hitték, tényleg a nápolyi 17-es tért be hozzájuk. Még mielőtt aláírattak volna vele egy világoskék trikót, gyorsan leléptünk a Solo-ba. Ott mindenki elvásárolta a maradék pénzét, bár a dolog itt se ment simán, ugyanis fizetésnél Rolkó interes klubkártyájával valami gond volt, így a kisasszonynak fel kellett hívnia Thohirt. Végül sikerült elköltenünk sok-sok eurót pólókra, nadrágokra, naptárakra, a többi beszerzett szuvenírt azért nem írom le, mert vélhetően a megajándékozandó személyek is olvassák ezeket a sorokat.

A városban amúgy még kevesebben flangáltak, mint előző nap – biztos a kommunisták otthon maradtak pihenni. Mi kissé fáradtan csekkoltunk be a bergamói buszjáratra, hogy Denis városának repterére megérkezvén beparázzunk picit a kb. 150 méteres sort látván. Mindenkit megnyugtatok, hogy elértük a gépet és épségben hazaértünk, valamint láttuk a repülőn az egykori sportminisztert, Deutsch Tamást.