Milyen jellemre vall az, ha csak ujjal mutogatunk, és a felelősöket keressük? Miért kellene mindig az edzőt hibáztatnunk, vagy az épp aktuális sportigazgatót és stábját? Talán ideje magunkba néznünk és a saját felelősségünket is felszínre hozni. Figyelem, a hangulat lelombozására alkalmas sorok következnek!
Úgy érzem magam, mint Totti tucatnyi exbarátnője. Megcsaltak minket. De mint minden félrelépéshez, ehhez is kell egy másik balfasz, aki papucsként tűri a megaláztatásokat, mint Mi hétfő reggelente az iskolában vagy a munkahelyen.
Tulajdonképpen ez az egész a Mi hibánk. Mindannyian papucsok vagyunk, abból is a rosszabb fajtából, olyanok, akik gyávák őszintének lenni. Múlt héten jómagam is gyáva voltam. Még hogy várat építeni…
Minden a Mi hibánk.
Miért is várjuk el, hogy a klub kihasználja, hogy hosszú évek munkájának hála Európa trónján büszkélkedett? Végül is rombolni mindig egyszerűbb, mint építkezni. Hogy a fenébe gondolhattuk azt, hogy ezek után végérvényesen az elitben maradunk? Mit képzelünk Mi, szurkolók magunkról, hogy 5 fasza év után, nem bírunk elviselni pár év kínlódást?
El lettünk kényeztetve, nagy lett a pofánk, most pedig mindent visszakapunk, többet is, mint kellene. Karma.
Túl nagy nyomás alá helyeztük a vezetőséget, az aktuális edzőt és az aranylábú fiainkat, végtére is irreálisak az elvárásaink. Sokat kérünk akkor, amikor vágyakozunk a Mazza-korszak első hármas győzelmi sorozatára a bajnokságban. Nem gondolkodunk józanul akkor, amikor elvárjuk a játékosainktól, hogy öt értelmes passzt bemutassanak meccsenként, amelyből legalább kettő társhoz menjen. Miféle vágyálmaink vannak, amikor már-már könyörgünk, hogy egyáltalán egy darab helyzetet kialakítsunk?
Sőt, azon sincs okunk szomorkodni, hogy az elmúlt két meccsen 7, azaz hét gólt kaptunk, hiszen a Sassuolo ugyanennyit nyelt be egyetlen egy meccs alatt.
Milyen jogon háborodunk fel azon, hogy nincs egy épkézláb jobboldali játékosunk? Végtére is D’Ambrosio szórja a gólokat Európában, Jonny meg ugyanolyan, mint Maicon fénykorában csak teljesen más és sokkal kevesebbet keres. Meg egyébként is, Pereira kölcsönszerződése télen lejár és egy csapásra megoldódnak a gondok, már ami a szélső játékot illeti.
Eljött az idő, hogy az összes Interista szurkolótársam nevében bocsánatot kérjek a klubtól. Túlontúl nagy elvárásokat támasztottunk egy olyan csapat felé, amely évek óta képtelen kilépni a saját árnyékából és a középszerűség unalmas posványába süllyedt. Mondjuk ki: a srácok összeroppantak az általunk generált nyomás alatt.
Reméljük hamarosan mások is képesek lesznek arra, hogy tükörbe nézzenek és számvetést készítsenek a mögöttünk álló évekről, mert a költségcsökkentési és a fiatalítási projektünk a tegnapi napon hivatalosan is meghalt. Nem sikerült lemásolni azt, amit az Atletico és BVB sikerrel hajtott végre, legalábbis egyelőre nagyon távol állunk, akár csak az olasz elittől is.
Megcsaltak minket, de a felelősség a Miénk. Ha már az igazi „tettesek” nem vállaljak fel…
A pontozás természetesen ezúttal is elmarad, hiszen nem szeretném értékelni az értékelhetetlent.