Én, Zlatan

Egy kolléganőm mindössze néhány hónapja fedezte fel magának Zlatan Ibrahimovicot és mióta megtudta, hogy a bosnyák Cyrano az én kedvenc csapatomban is lehúzott három évet, azóta rendszeresen zaklat zlatanos cikkekkel, videókkal. Ezt az érzelmi hullámvasutas posztot ő ihlette. Egyrészt keveset foglalkoztunk eddig vele (mármint Ibrával), másrészt utólag ébredtem rá igazán: micsoda privilégium volt három szezonon át a csapatunkban tudni ezt a sutyerákot. Ja, és napra pontosan ma nyolc éve annak, hogy először szerzett gólt az Inter mezében, akad tehát szokásos nosztalgikus apropója is a memoárnak.

Ibrahimovic – Gólpassza előtt simán kinéztem volna belőle, hogy ellövi a picsába, szerencsére épp helyén volt az esze. A szokásos fölösleges trükköket ellensúlyozta az utolsó percekben kiharcolt szabadrúgásaival. (6) Ezt írtam róla 2006. szeptember 9-én este az interes bajnoki debütálását jelentő szezonnyitó Fiorentina-Inter (2-3) után, nem kell hozzá grafológusnak lenni, hogy átjöjjön a hozzá fűződő korábbi viszonyom.

Nem szerettem, nem örültem a leigazolásának. Pedig már akkor ismertem, amikor Hollandián és Svédországon (meg a Balkánon) kívül maximum a hardcore arcok vágták a nevét a CM-fanatikusok mellett. Így van, a Championship Managernek köszönhetően figyeltem fel rá. Bármelyik csapatot irányítottam, mindig megvettem 50-100 ezer (!) márkáért (!!) és legyen az a Sochaux vagy a Chelsea, a kajmán-szigeteki vagy a spanyol bajnokság, bárhol meglőtte a 20-30 gólját.

2001-ben a Sport1 közvetítette a hagyományos amszterdami tornát. Az Ajax a Milannal játszott, a meccset mégis úgy vártam, mint egy Inter-Perugiát – miatta. A kezdő kihirdetésekor ott pöffeszkedett a „9 Zlatan” felirat; végre először láthattam, hogy néz ki (akkor még nem volt minden háztartásban szériatartozék a google…) és ami ennél fontosabb: hogy játszik. Az első percekben olyan csellel verte át szegény Maldinit, hogy az sem lett volna meglepő, ha a jó öreg Paolo a szünetben visszavonul. Aztán, ha jól emlékszem, a félidőben lecserélték. A 45 perc alatt mutatott néhány parasztvakítós filkk-flakkja bőven elég volt egy 21 éves focibuzinak, hogy a szőnyegről kaparja össze az állát és a haverjainak meséljen róla másnap, micsoda tehetséget fedezett fel magának.

A bajok akkor kezdődtek, amikor a Serie A szűzleány könnycseppjének ártatlanságával átitatott filozófiájú klubjához szerződött. Mint köztudott, a szeplőtlen Luciano keresztapu ügyködött a háttérben, ő zagyválta tele az amúgy sem okos fejét, hogy verekedjen össze az Ajax csékájával, Van der Vaarttal, így kiprovokálva az eladását. Valahogy ekkor tudatosult bennem, mekkora egy csöves paraszt ez az ember, amit tetőzött a Juventusban mutatott pökhendi viselkedése (pedig még nem volt mire fel).

Ekkoriban kicsit kikerült a látókörömből egészen a 2006 februári Juventus elleni hazai mérkőzésig, amelyen kopaszra borotvált fejjel lőtt gólt (mindössze az ötödik volt neki abban az idényben…), az azt követő, számomra irritáló gólörömét pedig valami megmagyarázhatatlan undorral és megvetéssel fogadtam; legszívesebben szétvertem volna a tévét egy kardántengellyel. „Örülj, te tahó, ennyi gól nekem is összejött volna Del Pieróval, Camoranesivel meg Nedveddel mögöttem!” – gondoltam magamban, majd köptem egyet a parkettára. Némi elégtételt jelentett, hogy Samuel később emberesen alárúgott. Grande Fal.

Nehéz volt elfogadni, nem igazán segített az első milánói heteiben mutatott moslék játéka sem. A Roma elleni Szuperkupa-meccsen például a nagy várakozást szépen alulmúlva bűnrosszul játszott. Itt most megint nyolc évvel ezelőtti önmagamat plagizálom: „Ibrahimovic – Mindent láthattunk, amitől előzetesen féltünk. Fölösleges cselek, szabálytalanságok, önzősködés. Az első félidőben a fos szó híg jelző a játékára, bár a szépítő gól előtti szabadrúgást ő harcolta ki. Aztán nagyot fordult a világ. Kihagyott egy ziccert, adott egy gólpasszt, majd eldönthette volna a meccset, végül eljátszott egy szabálytalanságot Figo győztes gólja előtt. A végén már olléztak, amikor hozzá került a labda… (5.5).”

Az első szezonjában 15 gólt rúgott a pontrekorddal scudettót nyert Interben, ami nem túl sok, ám tegyük hozzá, kicsit komolyabb pedigréjű embernyúzó fenevadak garázdálkodtak hátul akkoriban a ligában, plusz nem egy darab normális csatárt tartalmazott a klub állománya, mint mondjuk egy-két éve, hanem mellette holmi Adriano, Cruz, Recoba és Crespo nevű urak harcoltak a játékpercekért…

A köztünk lévő gát a Milan elleni október végi derbin kezdett el repedezni. Minden idők egyik legjobb Milan-Interén jól játszott és emlékezetes gólt szerzett – nem kell magyaráznom, mit jelent fontos gólt lőni a kuzinoknak, szóval, megbocsájtás was around the a corner. A tavaszi derbin szintén betalált, úgyhogy akár el is hívhattam volna randizni.

A következő idényben vitathatatlanul a bajnokság topcsatárai közé emelkedve kivívta a bizonyos tiszteletet. Nem feltétlenül azért, mert gyakorlatilag az egész mezőny fölött állt technikai tudásban (Carew és a narancs esete, ugye), hanem egyszerűen féltek tőle a védők. Féltek a testi erejétől, az agresszivitásától, nem nagyon mertek alattomosan szabálytalankodni ellene, mert vagy keménykedéssel torolta meg, vagy egy-egy csellel szanaszét alázta őket. Ezért volt ő kimeríthetetlen tárral bíró csodafegyver. Ha nem is ment neki a játék, két-három embert mindig lekötött, ha meg éppen Helena Retikül előző nap Brazzers-sztár módjára éjfélig kényeztette és jó kedvében lépett pályára, lóghattak rajta egyszerre hárman, megoldotta azt is.

Nem meglepő módon – utólag talán joggal – vádolta a sajtó Roberto Mancinit, hogy túlságosan Ibra-függő az Inter. Tény, az egész csapat aládolgozott, de így volt ez jó tíz évvel korábban Ronaldo ideigazolásakor – tegye fel a kezét, aki nem használta volna ki maximálisan ennek a két zseninek a csapásmérő erejét! Na, ugye. Egyébként egyes vélemények szerint láthatóan kisebb volt a feszültség a csapaton belül, amikor nem játszott, mert a játékosok az általa teremtett nyomás alól felszabadulva futballozhattak, ugyanis Zlatan általában lebaszcsizta őket, ha egy-egy akció során nem az általa elvártak alapján (értsd: őt kell keresni a labdával) történtek a dolgok.

Szintén rendre megtalálták a szőlő savanyú ízétől fanyalgó ellendrukkerek, hogy csak a kiscsapatokat tudja kicsontozni, a rangadókon és BL-ben Emmy-díjat érően alakítja a láthatatlan embert. A Bajnokok Ligájában valamiért tényleg nem ment neki. Pokoli 7/0-ás statot produkált az első interes évében, 7/5-öst  a másodikban, ami már nagyszerű mutató, csakhogy az öt gólt a PSV, a Fenerbahce és a CSZKA Moszkva kapuiban süllyesztette el, ez a névsor meg vékonyabb, mint Mutunak az alapvonal. Erre mondhatnám, hogy kit érdekel, amikor félsérülten, a szünetben beállva a szakadó esős parmai scudetto-eldöntő meccsen lő két gólt, amivel bajnok az InterNa, ugye.

A harmadik évében megjött José – gyakorlatilag a tökéletes világban éltünk…Néhány évvel azelőtt reszketve ültünk le például egy római vakáció elé, ebben az időszakban meg akár köthettem volna meccs közben sálat is, ha tudnék kötni. Egészen elképesztő módon futballozott ebben a szezonban, mert gólkirály akart lenni. Ezért és az elmúlt két év háton cipeléséért elnéztünk neki – szerintem Mourinhóval együtt – sok mindent. Elnéztük, ahogy labdavesztései után sétálgat, ahogy minden második szabadrúgást a második gyűrűre lő, hogy 20-30 perce eltűnik a mezőnyben, mert őnagyságának most nincs kedve letámadni, vagy amikor visszamutogat az őt valamiért megtaláló Nordnak, hogy cirógassák inkább a pisilőjét.

De basszus. 2008/09-ben 25 gólt lapátolt össze, közte olyanokat, melyek bármelyike megnyerte volna a Puskás-díjat, ha az létezett volna akkoriban. A Bolognának lőtt sarkazós találata minden idők egyik legszebb, futballpályán látott mutatványa volt. Igazi kvintesszenciális Zlatan-gól: benne a váratlanság, az önbizalom, az emberfeletti technikai tudás, a taekwandós múlt és persze egy kis nagyképűség. A Chievónak Deki visszagurított labdájából akkora dugót puffasztott, hogy szétégett a háló, a Fiorentinának meg olyat, amelyet Roberto Carlos vagy Mihajlovics óta nem nagyon láttunk olasz pályán.

Búcsúzóul az Atalantát kínálta meg az idény és pályafutása utolsó interes mérkőzésén az erőszakosságának és a helyzetfelismerésének köszönhetően egy pazar sarkazós góllal. Ehhez van egy kis anekdota Mourinhótól: “Egy gól kellett neki a gólkirályi címhez. Balotellinek lehetősége volt ziccerbe hoznia őt, de inkább cselezgetni kezdett. Zlatan őrjöngve szidta le utána Mariót, amiért nem passzolt, majd odajött hozzám és kérte, hogy cseréljem le, mondván megsérült. Visszakérdeztem: mit akarsz, vizet? Mire ő: Nem. Nem tudok tovább játszani. Vizet, értem – aztán a pályára dobtam neki egy teli flakont. Fent maradt és a 81. percben belőtte azt a sarkazásos gólt, amivel végül gólkirály lett.”

Azon a nyáron elment. Sosem tudjuk meg, vele is összejött-e volna a triplázás. Valószínűleg nem. Azt azért mégsem gondolom, hogy távozása után akkora bulit csaptak a játékostársak az öltözőben, mint amikor Ace Ventura elhagyta a kolostort, de az biztos, hogy többen felszabadulhattak. A csapat összetartóbb lett a vezérbikája nélkül és ne feledjük, a helyére érkezett Samuel Eto’o a várakozással ellentétben alázatos mezőnymunkával pótolta Zlatan gólmennyiségét – ez utóbbira meg ott volt Diego Milito.

Megint Josét idézem, neki mindig akad szaftos sztorija. “Amikor közölte velem, hogy Barcelonába akar menni, mondtam, hogy nem probléma, de figyelmezettem: az Inter meg fogja nyerni a Bajnokok Ligáját. Mindenki tudja, mi történt végül.”

Öt éve immár, hogy nincs velünk. Összeszorul a szívem, ha mostanság a videóit nézegetem, pláne a jelen és a közelmúlt nyújtotta osvaldós és rocchis “élményekhez” viszonyítva. Nehéz visszaidézni az 5-8 évvel ezelőtti érzésvilágot, hogy milyen volt úgy beizzítani a stream-et vagy a tévét, hogy hétköznapi dolognak vesszük Ibrahimovic jelenlétét, akkor talán nem jutott el az agyunkig, micsoda korszakos játékos dönti el a meccseket az Inter javára.

Mióta elhagyta a klubot, sokunk szemében nagyot változott a megítélése. A suttyó balkáni utcagyerekből példakép lett, olyan figura, aki miatt a SzülcsiFelcsiért rajongók is leülnek meccset nézni. Egyéniség. Az unalmas és sivár Xavival vagy Iniestával ellentétben rá emlékezni fogunk 82 éves korunkban is.