Ha ez egy szokványos körülmények közt lejátszott meccs szokványos értékelője lenne, most valószínűleg „Névjegy” lenne a poszt címe. A szombat esti azonban két okból kifolyólag távolról sem érdemli ki előbbi jelzőt: az első, kevésbé fontos, hogy ott voltam, és újra átélhettem a… De erről majd később. A másik, mindent felülíró szempont pedig, hogy e 90 perc alatt az Inter három kivételes egyénisége búcsúzott a pályán a csapattól, köztük a csapat történetének egyik legnagyobbja. Fogadjátok szeretettel a kissé megkésett, élménybeszámolóval egybekötött értékelőt!
Március eleje óta biztos volt, hogy részt veszek a legendabúcsúztatón, már ekkor elkezdtem lélekben készülődni életem második Inter Club Ungheria által szervezett utazására. A decemberi Derby-út jó tapasztalatokkal szolgált, így alaposan felkészültem testben és lélekben is a rám váró néhány kisebb, de az élményért cserébe finoman szólva is bőven elviselhető megpróbáltatásra.
A pénteki 20:00-s buszindulás előtt fél órával már betermeltem két korsó folyékony kenyeret, a helyszínre érvén pedig ismerőseim gyakorlatilag azonnal megkínáltak egy igen finom pálinkával, amit természetesen nem tudtam nem elfogadni. Itt el is dőlt a hangulat az odaút további részére, csupa öröm, móka és kacagás, „taktikai elemzések”, Kovacic istenkirálycsászár bevédése és egy kis Békés megyei foci elemzés voltak a terítéken – egészen a hajnalban bekövetkezett (törvényszerű) totális kidőlésig. Utóbbi mondjuk okozott pár olyan mellékhatást, amit még picit ma is érzek a nyakamban, egy jó masszázs mondjuk biztos gyorsan elmulasztotta volna, de ez már részletkérdés.
Szombat délelőtt 9 óra környékén megérkeztünk a Szentélyhez a szokásos stadiontúrára, kis dilemmázás (oka: pár hónappal ezelőtt már körbejártam) után végül nem volt kérdés, beneveztem én is egy körre, és természetesen nem bántam meg. Bár a fáradtság nagy úr volt, azért próbáltam felrázni magam, és csináltunk jó pár képet.
A délutáni program kicsit szoros volt, a hotelben volt egy bő óránk, majd indultunk is be a városba, itt kezdődtek a bonyodalmak, ugyanis „technikai problémák” után néhány ember elkeveredett, ez aztán szinte egész napos wifikeresést a Dóm téren, majd a legrosszabb pillanatban való telefonlemerülést eredményezett (innen is köszi, Puti bácsi). 18 óra környékén vettük az irányt a stadion felé az argentin ikonjaink tiszteletére Albiceleste-mezben flangáló Bálinttal, ott pedig mi más is lehetett volna a meccs előtti program, mint a különböző árusok portékái között való válogatás, itt sikerült szert tennem egy gyönyörű sál póló kombóra:
Utunkat immáron egy kedves hölggyel, Orsival kiegészülve folytattuk és mosolyogva szelfizgettünk, majd videóztunk a csapatok hivatalos bemutatásig, amikor is először felrobbant az aréna az északi kanyar távolléte ellenére. Volt egy kis kontraszt, ugyanis a Zanetti-név ötszöri kórusban kiabálása után Mazzarri jött, ő… Nos, nem teljesen ugyanolyan fogadtatásban részesült.
Kezdés után gyakorlatilag azonnal gólt kaptunk, az egész aréna csendben volt, talán még a lazialék sem örültek, senki nem tudta, mi a helyzet, de a minimális letargia után szerencsére összekapta magát a csapat gyorsan, és jól reagált a hidegzuhanyra. Kovacic minden bizonnyal tudta, hogy a magyar fanclubjának elnöke (ez lennék én) jelen van, így tökéletesen időzítette legjobb interes meccsét, szinte minden megmozdulását élmény volt nézni – persze nekem mindig, de most talán a bírálói is felkapták a fejüket néha-néha, főleg az első két gólpasszánál, de a harmadiknál sem akárhogy hozta ki a labdát a Lazio-játékosok közül. Apropó, ismét a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy a Meazza egy emberként imádja a két (szuper?)tehetségünket, ebből következik, hogy ha bármelyikőjüket is értékesíteni merészelik a nyári átigazolási időszakban, valószínűleg fel lesz gyújtva valaki vagy valami, és az sincs kizárva, hogy én leszek az elkövető.
Capitanot a 35.-40. perc környékén küldte el melegíteni először Mazz, ekkor jött egy újabb sztendingovésön, és sokan biztosra vették, hogy már a szünetben beáll a nagy öreg. Nem így lett, de talán nem is volt baj, annál nagyobb hangzavar lett, amikor eljött az 52. minutum, Jonathan lesétált, és… És Javier Zanetti utoljára lépett pályára hazai közönség előtt. Elcsépelt lehet, de megható, emocionális pillanat volt, hát még az, amikor először belekezdett egy szólóba, az őt tépő Pereirinhát lerázva magáról. Néhányszor még próbálkozott, megkerülős cselt is láthattunk tőle, plusz egy olyat, ami nem a játékához tartozott, de példázta az ő emberi nagyságát (természetesen a pályára berohanó emberkére célzom). Ebben a 90 percben nem az eredmény vagy a mutatott játék volt a lényeg, pedig nyugodtan lehetne dicsérni Handanovicot, Ranocchiát, Kovacicot, Palaciot, vagy megemlíteni esetleg, hogy 3:1 után szinte lefocizott minket a Lazio. De nem, nem ez számított, hanem hogy Milito beállása után sokan párás tekintettel figyelték a búcsúzó argentinok(Samuel is pályán volt, ne felejtsük) utolsó megmozdulásait, majd a lefújás után mindenki a helyén maradt a ceremóniára és egy utolsó, hosszú tapsviharra. Most már végérvényesen új korszak kezdődik az Inter életében, az utóbbi évek negatívumait (mert voltak bőven, ugye…) hagyjuk most kicsit.
Az ünneplés után, 23 óra magasságában jutottunk ki az arénából, egyből a metró felé véve az irányt, csakhogy azok már nem közlekedtek, így trolival kellett utaznunk jó pár megállót, tömegnyomorban, és ha ez nem lett volna elég, kettő másodpercen múlt, hogy egy felszálláskor nem maradtam teljesen egyedül, lemerült telefonnal Milánó kellős közepén, de a szerencse mellém pártolt. Végül fél 2-re értünk vissza, és szinte azonnal beestünk az ágyakba mindannyian. Másnap beiktattunk egy bergamoi túrát, a fél csoport az Atalanta-Milant is megnézte (én köztük voltam), így Brienza győztes bombája is okozott egy kis plusz örömet, de ez már inkább a kuzin blogra tartozik. A hazaút közben szlovén civil rendőrök tettek azért, hogy néhányan a „Sz.. Szlovénia, utálunk sz.. Szlovénia!” dallamra is rázendítsünk, nekik köszönhetően hétfőn reggel 6 óra tájékán értünk a kiindulási pontra, az 56-osok terére.
Azért a pontozás se maradjon ki teljesen: összességében 9,5/10-es értékelést kap tőlem a hétvége, a maximális pontszámot kizárólag a Nord hiánya miatt nem tudom bevésni. Ettől függetlenül természetesen itt is el tudom lőni a megszokott sorokat, amik bár banálisak, mégis helytállóak: felejthetetlen pillanatok vésődtek az agyamba, új ismerősöket, talán barátokat szereztem, az élő után megy a virtuális pacsi is innen Gyuszinak, Attilának és Ricsinek a szervezésért.
Az utolsó köszönet pedig egy emberé:
Grazie, Capitano!