Hogyan lehetne értékelni egy mérkőzést, különösen egy Derbyt, amelyet nem is láttam? Tettem fel magamnak a kérdést. Holott könnyebb dolgom van, mint bármikor máskor. Egyetlen egy feladatom van: lehordani mindenkit a sárga földig, majd leírni, hogy némelyek jobban tennék, ha nyáron olyan hamar lelépnének a csapattól, amennyire csak lehet. Figyelem, a poszt depresszív, szomorú és csalódott hangvételű.
Soha nem éreztem még ekkora közömbösséget a városi derbi előtt. A korábbi években napról napra húztam be az x-eket a naptárban, várván a nagy mérkőzést. Már csak 5nap, már csak 4 nap és városi rangadó. És így tovább.
De azok az idők már elmúltak.
Tudom, ilyenkor el lehetne puffogtatni a szokásos közhelyeket, hogy egy Milan-Inter a tabellától elfoglalt helyüktől függetlenül, mindig nagy esemény, és különleges. Nehéz ezzel vitatkozni. Akárhogyan is alakult a két csapat sorsa, a Derby della Madonnina a mindenkori futball egyik legfontosabb találkozója volt és lesz is a jövőben.
De akkor is, nem ugyanaz az érzés, mint amikor még a Milannak és az Internek is elit csapata volt. Úgy tűnhet, mintha ennek már kb. 20 éve lenne, pedig nem, Milánó két ékköve, 2007 és 2010 között egy-egy BL-t nyert.
Ma pedig eljutott arra a szintre a két rivális, hogy a városi rangadón, az év leginkább várt összecsapásán, csupa olyan játékos kap helyet a kezdőcsapatban, akik a 2000-es években (és itt most szándékosan nem a 90-es éveket említem) talán még a tartalékba sem fértek volna be.
Neveket nem említek, felesleges, úgyis mindenki tudja, hogy kikről van szó, mindkét csapat szurkoló táborát illetően.
Szégyen, nem szégyen, de amióta Interista vagyok, 2002 óta, először hagytam ki a Derbyt.
Nem azért mert dolgoztam, nem azért mert részeg voltam, sőt DigiSportom is van, szóval ez sem akadály. Nem néztem a meccset, mert inkább a Brooklyn Nets torontói vendégjátékát sasoltam az NBA rájátszásában.
Nem bántam meg.
Amíg ott majdnem kiugrott a szívem az izgalomtól, addig a világ egyik legelismertebb városi rangadóján középszerű játékosok tömkelege kaphatott esélyt arra, hogy sokadjára is bebizonyíthassa, hogy nem méltóak az Inter mez viselésére.
A WhoScored adatai szerint egyetlen egyszer sem találtuk el a kaput. Én hiszek nekik.
A szezon végén majd eljön egy olyan pont a klub életében, amikor el kell dönteni mely irányba kivánja vinni a csapatot a vezetőség jövőben. Akarjuk e- Mazzarrit és az ő végtelenül merev filozófiáját? Ne feledjük, Nápolyban sem egy év alatt épített fel egy komoly várat. Adunk e- neki időt ahhoz, hogy kibontakozhasson és az általa preferált rendszerhez igazolunk megfelelő embereket, vagy Thohir és csapata szembe néz a valósággal és felismeri, hogy az európai élcsapatok egyike sem játszik 3 védővel?
A tegnapi vereség rengeteg kérdést vet fel, viszont annál kevesebb választ. A legnagyobb probléma, hogy még mindig nem látni a koncepciót, hogy mit is akar igazán Mazzarri. Szinte minden héten másik arcát mutatja a csapat, nincs egy kialakult stílus, nincs egy felismerhető védjegye, pedig azt nem lehet állítani, hogy ne lenne néhány igazán karakteres játékosa a klubnak.
A pontozás ezúttal elmarad. Két okból: egyrészt mert nem láttam a meccset, csupán az ismétlésből foszlányokat, másrészről pontot senki sem érdemel, csupán korbácsütést.
És ami szintén fájó lehet, hogy a szezon végén minden bizonnyal búcsúzó KAPITÁNYUNK nem léphetett pályára az utolsó derbijén. Szégyen.
Egy kérésem azért maradna még a végére: vissza akarom kapni az IGAZI DERBIT, hogy már hétfőtől számolhassam vissza a napokat, mert most, a két csapat jelen állapotában nincs varázsa ennek a mérkőzésnek. Legalábbis számomra.