Tutti pazzi per…

Kissé megcsúszott a fantasztikus Palacio-góllal megnyert Derby értékelése, de ez nem véletlen, ugyanis a posztot én vállaltam. Utóbbi dolgok apropója pedig, hogy az Inter Club Ungheria és az intermania.hu jóvoltából (és életem mákjának köszönhetően) háromnapos buszos utazáson vehettem részt a meccsek meccsével célpontban, utána pedig ahogy normáliséknál, a fáradtság és a karácsonyozás volt az úr. De most eljött az idő, néhány mondatban megpróbálom idesuvasztani nektek a túra említésre méltó momentumait. 

Életem második élő Inter-meccsére és első Derbyjére készülvén szerda-csütörtök környékén kezdtek sokasodni a kérdések a fejemben, néhány ezekből: milyen lesz buszon aludni oda-vissza? Miért pont most kell bezárni a Curva Nordot? Vajon igaz az az ultradefenzív kezdő, amit a héten pedzegettek? Mik lesznek a hétfő esti gondolataim?

Az elsőre kaptam leggyorsabban választ: bár a Győri ETO KC kézislányainak ultramodern járgányával utaztunk, a konstans pihenés így is nehézkes volt, amire rátett egy lapáttal, hogy néhány diósgyőri B-közepes útitársunk által hajnalig hallgathattuk a különböző rigmusokat – legtöbbet szinte a f***szopózás és társai mentek, de én jót derültem rajtuk. Még Magyarországon megkaptam csabintertől az örömteli hírt, hogy uficsále elfogadták a fellebbezést, és nyitva lesz a kanyar, hurrá!

Szombaton 9:15 fele érkeztünk meg a Szentélyhez, de a stadiontúra csak 10-től kezdődhetett hivatalosan, hát vártunk… Vártunk, amíg szerb szurkolótársaink(kik jó fél órával utánunk érkeztek) ki nem túrtak minket egy előfoglalással, így a nagyrészt kómás és kisebb részt még részeg társaságunk csupán háromnegyed 11 környékén nyert bebocsátást. El lehet képzelni, az idő szinte állt addig. A túrán gyorsan körbevezetett minket egy tört angolsággal beszélő, kedves, olasz hölgy, utána szinte rögtön a szállás felé vettük az irányt, onnantól másnapig a kikapcsolódásé és a pihenésé volt a főszerep.

A nagy napon a hotel 10 órai elhagyása után szabad program volt a meccsig, a mi kisebb társaságunk a Sforza kastélyt, a Dóm teret, a Diadalívet, az Arena Civicát és Marco Materazzi sportboltját, a Space 23-at tűzte ki “úticélul”. Utóbbival kapcsolatban kaptunk egy fülest, miszerint szeretett világbajnokunk dél után megtalálható lesz a helyszínen és lőn… Megtörtént a csoda, Zidane spanja teljes életnagyságban ott állt a shop előtt, és épp fotókat készített turistákkal. A csoportunkkal is ugyanez volt a “sorsa”, először kint, majd beinvitált minket boltba, és ott folytathattuk a fényképezkedést, ő pedig az autogramosztást (utóbbi nekem az angol füzetemre sikerült, általános derültséget keltve mindenkinél). Sztárallűrök nélküli, készséges, nagyon jó figura a mi Matrixunk, szívesen beszélgetett is bárkivel. Ekkor mondtam azt mindenkinek, hogy este a győzelmen kívül mást nem tudok elképzelni, egyszerűen sors nem akarhat más forgatókönyvet ezek után…

A délután többi része kajálással, sörivással, vásárlással és várakozással telt, ez nem is olyan lassan, mint gondoltam. A stadionba érve rögtön elénk tárult egy bő félházas Meazza jó másfél órával az ügyeletes majom kezdő sípszava előtt, ez pedig előrevetítette, hogy csurig leszünk – naná. Az már ekkor is feltűnt, hogy sem a Nord, sem a Sud nem rakott ki semmilyen drapit, ekkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mondván van idejük. Pedig…

Olyan egyértelmű dolgokat nem taglalnék, hogy melyik csapatot mi fogadta, ami azonban bemelegítésnél feltűnt, és esetleg még valakinek nem lett volna eddig is egyértelmű: Balotelli egy öntörvényű köcsög. A csapattársai rendesen melegítettek, ő viszont elég gyakran úgy gondolta, hogy jó néhány futórészt “feláldozhat” egy kis kapura lövés, dekázgatás, labdázgatás oltárán. 23 évesen, úgy, hogy még nagyjából semmit nem tett le az asztalra… De ez legyen a kuzinok baja.

A meccsen viszonylag korrekt kezdés után az jöttamit a két kezdő alapján körülbelül sejteni lehetett. Félig-meddig meddő Milan-labdabirtoklástőlünk erőtlen kontrák, Palacio által megtartott labdák, amihez vagy felért 2-3 ember (jó esetben), vagy sem. Ezzel ki is merültek a támadásaink, és az ezzel kapcsolatos elégedetlenséget igen teátrálisan jelezte is egy nem túl szomjas szurkolótársunk, aki két Mazzarri-szidás közt hol a seggét, hol a farkát mutogatta a felettünk lévő kuzinhadnak a korlát elől. Utóbbi dolgok csak felerősödtek, amikor a 7. sorból is kristálytisztán látható rigorét nem fújta be Mazzoleni… A szünetben általános elégedetlenkedés volt jellemző, sok-sok Kovacic– és Icardi-szó kíséretében.

Szurkolótársamnak félidőben jósoltam egyet: az 55. percben jön egy Saphir-Kova csere. Lottóznom kellene? A kis horvátot már az első félidőben kisebb ováció fogadta, amikor Mazzarri a csapat impotenciáját látva elküldte melegíteni, a beállásánál pedig ugyanezt minimum kettővel megszorozhattuk. Szerencsére csalódnunk sem kellett, gyakorlatilag innen fordult meg az egész meccs képe szépen lassan. Azért én elmormoltam pár “Akarj már nyerni!”-t magamban, és lőn, végre jött is az egész szünetben Mateoval melegítő Belfodil. Gondoltam én egy megvillanó 7-es számot látva, csakhogy az 17-es volt… Kuzmanovics pályára lépésekor a lelátó 90%-án állakat kellett összekapargatni, ezt a cserét viszont valószínűleg még Tipszmiksz Csabi sem találta volna el. Öröm az ürömben, hogy végül jó húzásnak bizonyult, az Icardival (őt is nagyon szeretik!) való két csatárra átállás pedig közvetetten bevitte a végső döfést az egyre jobban fáradó Milannak. A végén Muntari még tett róla, hogy egy bizonyos szót kórusban skandáljunk – nem írom le, mi volt az, nehogy a FIGC lecsapjon, legyen elég annyi, hogy Sulley simán eljátszhatta volna Caesar szerepét James Franco mellett.

Lózung, de a hármas sípszó utáni és a Palacio gólja közbeni ölelkezés ismeretlen emberekkel (a seggmutogatós barátunktól még puszit is kaptam!) örökre az agyamba égett, a 100%-hoz már tényleg csak annyi hiányzott volna, hogy a két kanyar ne most legyen végig csendben tüntetőjelleggel – utólag hallottam, hogy Perjési úr ezt fantasztikus hangulatnak minősítette…

Félmondatokban a játékosokról: Handanovicsnál néha a szívünkhöz kaptunk; Juan Jesus jót csatázott Balotellivel, összességében győztesen jött ki ebből; Rolando tanár volt; Campagnaro éledezik; Jonathan néha esetlen, de a gólból kivette a részét; Zanetti nem való oda (ahogy sajnos már igazán sehova); Cambiasso karmester; Taider rúgótechnikája jó, a többi most felejtős; Nagatomo volt az egyik legjobb; Kuzmanovicsról mindent elmond, hogy bőrbe húzta De Scigliot; Kovacic minőséget hozott a középpályára; Palacio nevét arannyal írjuk; Icardit pedig szeretjük.

A visszaút csendesen, szinte eseménytelenül telt, 23-án este pedig az utolsó kérdésemre is megkaptam a választ, amit akár egy szóval is kifejezhetek: felejthetetlen.