Valahogy mindig nekem jutnak a Sampdoria elleni beharangozók. Több szempontból érdekes a ma délutáni bajnoki, mert egyrészt három hónappal ezelőtti terveink szerint a poszt pötyögésének időpontjában valahol a Store Inter környékén bóklásznánk most, ha összejött volna a milánói meccsnézős kaland, másrészt pedig jó eséllyel utoljára olvashattok Inter-Samp előzetest – a Népsporton.
Utóbbira most még nem térnék ki, ugyanis 100%-ig mi sem döntöttünk a pontos folytatásról és hogy mit kezdjünk a mögöttünk hagyott három esztendő nem kevés munkájával.
Mazzarri 15. mérkőzése kezdődik az Inter padján néhány óra múlva, mindezt azért érdemes kiemelni, mert az eddigi 14-en pontosan olyan mérleget produkált, mint maga José Mourinho első idényében. A Speciális Egyes 15. kispadra ülése 3-3-as végeredményt hozott a Bajnokok Ligájában a ciprusi Anorthoszisz ellen – a hat gólt elfogadnánk vasárnap délutánra is, de más elosztásban (kivéve 0-6, 1-5, 2-4).
Mindössze egy – kényszer szülte – változtatást eszközöl Walt a jubileumon: a sérült Nagatomo helyén Zanetti fog traktorkodni a számára ellentétes, de koránt sem ismeretlen bal oldalon (igen, direkt fogalmaztam kétértelműen). Mindez azt jelenti, hogy az eltiltásából visszatért Ranocchia nem kapja vissza a Rolando által birtokolt helyet a védelem közepén és a sok hibával lelkeskedő Taider is maradhat bizonyítani Kovacic kárára. Vagyis Mazzari kevés kritikáinak egyikét ismét megkaphatja, nevezetesen, hogy „nem meri” feladni a stabilitást nyújtó hat középpályás felállást még egy kiesés ellen küzdő csapat ellen sem hazai pályán. Ebben vélhetően benne van a sérült támadók (Milito, Icardi) hiánya, mindenesetre izgatottan várjuk majd a beígért változásokat januárban és hogy mit kezd a mester a karácsonyfája alá tolt ajándékokkal (Dzeko, Lavezzi?)…
Idézzünk egy kis múltat. A genovai csapat egy igen emlékezetes mérkőzésen 1996-ban győzött legutóbb a Meazzában (mármint az Inter ellen), volt szerencsém azt a meccset 16 évesen a FilmNet csatornán élőben végigizgulni. Nyilván szívünknek sokkal kedvesebb a 2005-ös párosítás még a Mancini-korszakból: minden idők legnagyobb fordításainak egyikét megcsinálva nyert a csapat kétgólos hátrányból úgy, hogy a 85. percben még a Sampdoria vezetett 2-0-ra.
Azon a januári bajnokin a két együttes mostani keretéből ketten léptek pályára; milánói oldalról nem nehéz kitalálni a delikvenst, míg odaátról Angelo Palombo a „szerencsés” nyertes, akinek ugye kurta interes múltja van. Akárcsak a Doria frissen kinevezett edzőjének, Szinisa Mihajlovicsnak, de neki valamivel komolyabb. A szerb motivátor ráadásul néhány évvel ezelőtt jelölt volt a megüresedett vezetőedzői állásra, ám nagyon helyesen (még?) nem találták alkalmasnak a feladatra. Mihály eddigi eredménysora az Inter ellen elég keserves, egy győzelem, három gyufa, míg Mazzarri által irányított együttesnek gólt sem tudott lőni aktuális munkaadója. Azt majdnem elfelejtettem, hogy Mazzarri szintén grande exnek számít Campagnaróval, Icardival és Castellazzival egyetemben.
Finoman szólva kötelező a három pont beakasztása, semmilyen más eredmény nem fogadható el a kiscsapatok ellen pontvesztések miatt (esetleg egy 0-0 akkor, ha megint kiállítanak két embert az első félidőben, mint 2010 februárjában a bilincses bajnokin). Sok-sok emlékezetes pillanatot hozott tehát ez a párharc az elmúlt években, ma kiegyeznénk egy könnyen feledhető sikerrel vagy egy 9-0-val.