Szombat este legkedvencebb férfiúink a Hellas Verona csapatát látják vendégül a Meazzában, reményeik szerint kifejezetten tahó vendéglátónak bizonyulnak. Hajtás után megismerkedünk ezzel az elsőre fura nevű, ámde kiválóan rajtoló, szimpatikus kiscsapat történelmével, hogy a múltból sikereiből indulva megérkezzünk az esti meccs elé.
Egészen 1903-ig, vagyis 110 évet kell visszatekerni a virtuális időgépünk kerekén, hogy megérkezzünk Veronába, a csapat születéséhez. Ekkor középiskolások (vagy egyetemisták, írnak ezt is, azt is) egy csoportja döntött úgy, hogy focicsapatot csinál. A névvel gondban voltak, nem volt jobb ötletük, megkérdezték egy professzorukat, hogy mégis mit tanácsol. Ez a professzor véletlenül épp Klasszikus Tudományokat tanított, az ókori görög kultúra tudósa és egyben nagy tisztelője volt, így természetesen a Hellas nevet ajánlotta nekik, amit a diákok el is fogadtak.
A XX. század első két évtizedében csak területi szinten léteztek bajnokságok, először csak az észak-olasz városokban, később régiós szintre emelkedtek. Veronában is több amatőr csapat létezett, nagy harcot folytatva egymással, hogy ki legyen az első számú a városban. Egyértelmű győztest nem hagynak ránk a históriás könyvek, de azt tudjuk, hogy a Hellas élcsapatnak számított. Ebben szerepe lehetett az első (de korántsem utolsó, majd meglátjátok lejjebb, majdnem követhetetlen) összeolvadásnak az egyik városi riválissal, a Veronával, így lett a csapat neve Hellas Verona 1919-ben.
1926-ig folyt regionális szinte az olasz foci, innentől volt három év, amikorra országos szintre emelkedett, de még mindig amatőr státuszban. 1929-ben jött létre a professzionális országos bajnokság, a Serie A. A profi liga létrejöttével a Hellas Verona belátta, hogy értelmetlen lenne a több kisebb városi csapattal versengeni alsóbb ligákban, hogy erősek legyenek, egyesülni kellett újra. Az újabb fúzió három városi riválisból csinált egy erőset, a Bentegodi (így hívják ma a városi stadiont) és a Scaligera beolvadt a Hellas Veronába, így született meg az AC Verona. A csapatot 1929-ben a Serie B-be sorolták, de egyértelmű céljuk volt az A-ligába jutás. Ez elég hamar, röpke 28 év alatt sikerült is, 1957-ben kezdték első szezonjukat a Serie A-ban. Két évvel később, 1959-ben jött az utolsó csapategyesülés. Ekkora az AC Verona és – most kapaszkodjon mindenki – a Hellas nevű városi rivális vált eggyé, és lett belőlük Hellas Verona AC.
A klub legsikeresebb időszaka az 1968-as feljutástól 1990-ig tartott. Ebben az időszak majdnem megszakítás nélkül az első osztályban vitézkedtek. Azért csak majdnem, mert ’74-ben hiába szereztek negyedik helyet, elnökük az idény során kifejezetten bundázós kedvében volt, ami ki is derült, így a következő szezonra a Serie B-ben találták magukat. (Pálcát törni felettük emiatt nem érdemes, egy rendes olasz focicsapat bundázás nélkül olyan, mint egy Milan-meccs tizenegyes nélkül: volt már ilyen, csak így hirtelen nem ugrik be, hogy melyik és mikor.)
Persze rögtön feljutottak, hogy aztán a hetvenes évek második felében egy Coppa Italia-fináléval (többek között minket is eltakarítottak az odavezető úton) megkezdődjön a dicső 80-as évek. Zsinórban két újabb elveszített kupadöntő (’83 és ’84) után érkezünk el ahhoz az idényhez, amelynek végén a csapat fennállása első és ezidáig utolsó Scudettoját szerzi 1985-ben. A dolog romantikus szépsége amellett, hogy egy kiscsapat nyert, leginkább az, hogy valószínűleg a Hellas az utolsó csapat, amely mindenféle bundázás nélkül tudott bajnokságot nyerni (az olasz foci kedvelőinek ez kötelező olvasmány!).
Ezen sikereknek hála, elindultak különböző európai kupákban is, de ott sok vizet nem zavartak, általában legkésőbb a második körben kiestek, kivételt képez ez alól az 1988-as UEFA-Kupa negyeddöntőjük.
Kiscsapatként kezdték, egy idényre a legnagyobbakká váltak, de következett az elkerülhetetlen mélyrepülés. 1991-re a tulajdonos tönkrement, a klub megszűnt, majd azzal lendülettel újraszerveződött Verona FC néven. A nevük 1995-ben változott utoljára, azóta hívják őket hivatalosan Hellas Verona FC-nek. Azóta leginkább a másodosztályban hédereznek, amikor meg épp nem, akkor gyorsan kiesnek az elsőből.
Így érkezünk el a jelenbe, a tavalyi Seire B-s második hely feljutást ért, ráadásul olyannyira itt vannak, hogy épp a negyedik helyről integetnek nekünk lefelé. A csapat edzője Mandorlini, aki a mi szívünknek kedves, hiszen tagja volt az 1989-es bajnok Internek (bár sokat nem játszott), valamint az is kiderült róla, hogy már a gyerekszobájában is kék-fekete tapéta volt. Említett úriember masszív csapatot rakott össze, 4-3-3-at nyomatnak. Leginkább a fél világ által óhajtott Jorginhora és a Portotól kölcsönzött argentin Juan Iturbéra kell figyelni, meg persze Luca Toni buksijára. A whoscored szerint gyengéjük a kontratámadások elhárítása (hál’Isten), illetve inkább a megúszásban jók, mintsem az ellenfél támadásainak ellehetetlenítésében.
A mi oldalunkról az a helyzet, hogy egy felforgatott kezdőcsapatra lehet berendezkedni. Campagnaro annyira sérült, hogy kedden, Bergamoban sem fog játszani, ráadásul Ranocchia az elmúlt hetek bizonytalanságai miatt könnyen a padon találhatja magát, aminek egyenes következménye lehet a Fal első idei bajnokija. A legtöbb sajtóorgánum pedzegeti, hogy Mazzarri megvariálhatja a középpályát. Még mielőtt mindenki egy nagy hurrában törne ki, hogy két csatárunk lesz, jelentem, nem erről van szó. Hanem az a helyzet, hogy Taider kárára Ricky a középpálya belsejében találhatja magát, Kovacic pedig ugyanott lesz kezdő, ahol múlt héten volt 5 percig.
Meglátjuk, hogy végül hogy Mazzarri, az viszont biztos, hogy ezt a meccset _muszáj_ megnyernünk, nincs apelláta.