Ugyan tegnap jóformán 90 percen át a kapujába préseltük a zseb-zebrákat, a végén mégis alaposan megizzadtunk a győzelemért. 3 pont a 3 talált gólt hozó meccsen, de a két legfontosabb szám a címben szerepel.
Viridis kolléga az új mester debütálása kapcsán nem is tapinthatott volna rá jobban az előttünk álló néhány hét esszenciájára. A vasárnapi trieszti kirándulás után megint úgy tűnt, hogy elment a hajó, tegnap viszont szinte megint minden úgy alakult, ahogy szerettük volna.
Stramaccioni nevével lassan többet variálnak, mint Jeremy Linével New Yorkban, nem tudjuk, hogy ez jó jel-e. Mindenesetre az ifjú titán továbbra sem óvatoskodik, sem a felállással, sem a rotálással.
Zarate valószínűleg sokat káromkodik magában amiatt, hogy nem hamarabb jött a váltás, mert Milito mellett ő vált a fix ponttá a támadó hármasban, a túloldalt pedig a „milettvolnaha” rovatunk idei különdíjasa, Forlán újabb felejthető produkciója után a Ranieri nagy menetelésében kulcsszerepet játszó, sérülésből visszatérő Alvarez került a kezdőbe.
A középpályás hármasban a 30 körüli átlagéletkort ezúttal a Deki-Chuchu-Obi koktél szolgáltatta, hátul a megszokott középső páros két oldalán a Zoff rekordját beállító Capitano és Chivu sorakoztak fel, a lécek közé eltiltása után visszatért JC.
Nagy rössel estünk neki a torinói banditák gonosz unokatestvéreinek, de pár perc után Ranieri a fotelben joggal hőzönghetett vigyoroghatott kényszeredetten, ez ugyanis vele is ment: a bohócsipkát ezúttal a labdát vesztő Samuelre lehetett ráadni (Ranocchia köszöni szépen), és hiába volt JC két óriási bravúrja, másodszorra is egy sienai elé került a kipattanó, 0-1.
Samuel aztán egy három-az-egyre kontránál jóvátette minden bűnét, majd lecserélték Nagatomóra, vélhetően sérülés miatt (eddigre már egyébként kisárgázta magát az udinei rangadóról).
Hiába volt a fölény, az előnnyel a zsebében a Siena keményen tömörült a védekező harmadban. Zarate és Alvarez a két szélről hol gyenge beadásokkal, hogy középre húzásokkal igyekeztek betörési lehetőségeket kialakítani a fellépő középpályásokkal. Obi mindeközben többet rohangált, mint egy labdaszedő Stevie Wonder golfedzésén, és tonnányi labdát szerzett a középpályán. Egy-egy szép összjáték után helyzetünk akadt is, de többségében jól takarított a sienai hátsó alakzat, vagy mi nem találtunk kaput.
Szerencsénkre Pesoli úgy gondolta, hogy kikap otthon a gyerektől, ha nem visz haza Samuelénél színesebb bohócsapkát, a szöglet utáni kavarodásban a felszabadítási kísérletével pedig a szilveszteri összefoglalókban is lefoglalta a helyét, Milito meg köszönte szépen, 1-1 és szünet.
A második félidőben Strama majdnem elraniérizte a meccset, a brutális fölényünk közepette ugyanis Polit épp Obi helyére hozta be, aminek köszönhetően az óriási nyomásunk elillant, a Siena pedig ismét tudott hosszabb ideig labdázni a középpályán. Mindeközben megköszönhetjük Destrónak, hogy nem akart nagyon nagy kalamajkát okozni egykori (és remélhetőleg jövedőbeli) csapatának, mert egy-egy sienai kontra bizony életveszélyes volt.
Az utolsó 20 percre a halovány Alvarezt Pazzini váltotta, aki a szokásos elterüléseivel pár szabadrúgást kiharcolt. A fölényünk pedig végre góllá érett, bár megint nem sok közünk volt hozzá: Jackie Chan futóbolondságából és erőszakosságából kivételesen jól jöttünk ki és egy ártalmatlan szituációból sikerült tizenegyest kiharcolni, amit Milito gólra váltott.
A végéig már nem történt nagy izgalom, szerencsés gólokkal ugyan, de megérdemelt győzelemmel ünnepeltük Zanetti 570. Serie A meccsét, aki egyébként maga sem maradt adós az ünnepen, felszántotta az oldalát és a csapat egyik legjobbja volt.
A lényeg: 6 pontra a harmadik hely, 6 meccs, ebből kettő közvetlen rivális ellen – szombaton irány Udine, az utolsó fordulóban pedig a Lazióhoz megyünk. Lehet reménykedni.