Kicsit személyes hangvételű poszt következik. Személyes, hiszen a visszatekintő sorozatban a „legek” megítélése nehezen történhet meg objektíven. Nekem most az a megtisztelő feladat jutott, hogy a tavalyi szezon legrosszabb igazolásáról írjak. Szubjektivitás ide vagy oda, valljuk be, nincs nehéz dolgom. A téli mercato többé-kevésbé sikeresnek bizonyult, míg nyáron alig jött valaki. Sopánkodott is emiatt eleget a szépemlékű hispán, talán némileg jogosan. Kapott ugyanis egy cserekapust ingyen, aki jól látta el feladatát, jött az apró brazil, akinek főleg ősszel voltak tetszetős meccsei. Illetve főleg ősszel voltak meccsei… Ő viszont diszkontáron érkezett, így az ár-érték arány esetében is kizárta, hogy róla szóljon a mai írás. Van (vagyis hál’ Istennek volt) viszont nekünk egy guadalupei (pardon, francia) csatárunk (pardon, szélsőnk), Biabiany, akire tökéletesen illik a „drágán szart” címke, mellyel meg is váltotta a jegyét az év legnagyobb mellényúlása titulusra.
Jegyezzük meg, hogy az ára volt a kisebbik baj. 4,5 millió kreditet utaltunk át a Parma számlájára a tulajdonjogának a feléért. Ennyit egy fiatal, tehetséges, univerzális játékosért a mi szintünkön nem tétel. A bökkenő ott van, hogy a felsorolásból csak a fiatal állja meg a helyét. Bár tény, hogy univerzális volt. Imádom, amikor ezt a szót játékosokra használják. Nagyjából azt jelenti, hogy még mindig nincs posztja, de a pálya minden szegletében egyformán hulladék teljesítményre képes. Ez illik a mi barátunkra is. Csatárnak alkalmatlan, szélsőnek egyszerűen rossz. Viszont gyors. Semmi más, de gyors. Beadni nem tud, gondolkodni szintén nem, futni viszont nagyon. (Arról, hogy ez önmagában mire elég, hosszan tudna mesélni Suazo, vagy éppen Odonkor).
Az egyik őszi BL meccsünket volt szerencsém társaságban megtekinteni. Egy, a futballhoz nem analfabéta, ám szakértőnek jóindulattal sem nevezhető lány laikus kérdései („Azt az alacsony szélsőt miért nem cserélik már le? Szenved szegény, mint disznó a jégen.” – 16. perc…) tökéletesen rávilágítottak arra, mennyire kilóg a sorból. Minden labdát elért ugyan, de jóformán egyet sem tudott használhatóan megjátszani. Záporoztak is a kérdések, mely szerint „Az a kis néger gyerek miért nem ad be soha pontosan?”.
Sokszor arra gondoltam, Benítez csak azért játszatta, mert demonstrálni akarta a világ felé, hogy Morattiék hogy kicsesztek vele a nyári mercatóval. Még az őszi rettenet csapatból is képes volt lefelé kilógni, ami nem kis szó. Pedig szerethető gyerek volt ő, nem egy Muntari. Hajtott, igyekezett, de nagyobb volt az ambíció, mint a tehetség. Van ilyen. Mikor megtudtam, hogy a Samp 7 millióért számítja be a Pazzini-bizniszbe, nem akartam hinni a fülemnek. A szezon végére jöttem rá, hogy amilyen ment, olyat talált… Genovában sem tudott maradandót alkotni, posztja ott sem lett, és ki is estek (nyilván nem csak miatta). Érdekesség, hogy kedvenc klubunk hivatalos honlapja olyan szívhez szóló levéllel búcsúztatta, hogy olyat Tatjana nem írt Anyeginnek. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy a levelet az őszinte öröm, vagy a jó szándék ihlette…