A Schalke elleni BL-negyeddöntő alkalmával a következő napokban több megsárgult papírlap kerül elő a gyűjteményből, hiszen mindkét csapat történelemkönyvében kiemelt fejezetet jelentenek a kilencvenes évek egymással vívott UEFA-kupa párharcai. A harmadik számú európai kupa fináléjában először a 96/97-es idényben játszottak emlékezetes kétmeccses döntőt a felek, egy évvel később szintén az UEFA-kupában a negyeddöntőben hozták össze őket a golyók. A első részben 1997. május 7-ére tekintünk vissza, a döntő gelsenkircheni odavágójára.
Az olasz sajtó nehezen emésztette meg az Inter szerda esti vereségét. „Oda a kupa fele” – szólt a Corriere della Sera értékelése, amelyben a politikai napilap szakírója azért bírálta a kék-feketéket, mert semmit nem kockáztattak a győzelem érdekében. Nem dicsért a Corriere dello Sport, Olaszország második legnagyobb sportnapilapja sem, amely azt emelte ki, hogy az unalmas mérkőzésen az Inter képtelen volt megrázni magát.
A legtalálóbb címmel azonban a milánói La Gazzetta dello Sport lepte meg olvasóit: „Inter camomilla”, azaz Inter kamilla – bírált a rózsaszín újság főcíme. „Gelsenkirchenben egy rendkívül csúnya mérkőzésen az Inter hibázott, amikor elfogadta a németek által felajánlott lassú játékot, s megelégedett a 0-0 -lal…A május 21-ei visszavágón a szerdán hiányzó Anglomával, Ince-szel és legfőképp Djorkaeff-fel kiegészülve azonban meg lehet fordítani az eredményt – írta az újság csütörtök reggeli száma.
A három hiányzó légiós jelentette Roy Hodgson szakvezető vereség miatti védekezésének gerincét is. – „A visszavágón játszhat Ince és Djorkaeff is, akik igazi rohamjátékosok, velük és a San Siro hetvenezres szurkolóseregének köszönhetően legyőzhetjük a németeket – kezdte értékelését az angol tréner. – Nem hiszem, hogy győzelmi esélyünk ötven százalék alá csökkent volna. Szerintem az Inter büszke lehet a szerda estére, nem vethetek semmit az embereim szemére. ”
Ezzel a véleményével egyébként teljesen egyedül maradt, ám Hodgson már többször bizonyította, hogy nehezen tűri a kritikát, és az őt ért támadásokra azonnali ellentámadásokkal válaszol: – „A Schalke gólja védelmi hibából született, de mutassanak nekem olyan gólt, amely nem védelmi hibából születik. Hibák nélkül minden mérkőzés 0-0 -lal érne véget. Ezen kívül mondják meg nekem, hogy Pagliuca kapuja hányszor került még veszélybe a mérkőzés folyamán! Amikor sérülés miatt Fresit is le kellett cserélnem, a csapat már négy kezdőembere nélkül játszott.”
Egyetértett vele a csapat kapusa, Gianluca Pagliuca is: – „A németek nagyon keveset tettek a győzelem érdekében, de őszintén szólva mi is. Sajnos a gólnál nem tehettem semmit, Wilmots nagyszerűen lőtte ki a jobb alsó sarkot. Kicsit tartok a visszavágótól, mert a Schalke idegenben életveszélyes, majdnem mindig talál egy gólt. Már a visszavágóval foglalkozott Massimo Paganin, a kék-fekete együttes középhátvédje is: -” Milánóban már az első félidőben gólt kell szereznünk, hogy megijesszük őket. Biztos vagyok benne, hogy a San Siroban igyekeznek majd bezárkózni, nem lesz egyszerű feltörni a védelmüket. Sajnos a kupameccseket idegenben kell megnyerni, s mi most erre egy remek alkalmat mulasztottunk el. „
A csapat legoptimistább tagja Aaron Winter, a holland középpályás volt: – ” Szó sincsen arról, hogy csökkentek volna az esélyeink, sőt. A San Siroban gyorsan berámolunk nekik két gólt, aztán mehetünk is haza az UEFA-kupával a hónunk alatt.” A német televízióban a lefújást követően először Olaf Thon szólalt meg. Arról beszélt, nem ő, hanem Marc Wilmots volt a nap embere. Kérdezzék a belgát, hiszen az ő gólja hozta el a megnyugvást, aminek köszönhetően a Schalke jó eséllyel utazhat Milánóba. Pár perc múlva az olasz tv-ben is Thon beszélt a meccsről. Dicsérte az Intert, de a második találkozón, mondta, minden lehetséges. Arra emlékeztetett, hogy az elődöntőben a Schalke játszott otthon a visszavágón. A közönség rengeteget segített. Most ez az előny az Interé, viszont a pályán a Schalkénál az előny.
Volt a mezőnyben egy labdarúgó, aki tavaly megcsókolhatta az UEFA-kupát. Ciriaco Sforza még a Bayern München tagjaként harcolta ki magának ezt a jogot. Most az Inter játékosa, a találkozó után le volt törve. Így értékelt: – „A Schalke 90 percen keresztül nagyon akarta a győzelmet. Persze az Inter is akarta, de a németek nagyon-nagyon. „
Az Inter már ebben az évtizedben kétszer lett első az UEFA-kupában. A Schalke 1972-ben nyerte meg utolsó nagy címét: német kupagyőztes lett. Európában még soha semmit nem nyert, Yves Eigenrauchnak nem nagyon volt módja eddig különböző serlegekből italozni.
Schalke 04-Internazionale 1-0
Gelsenkirchen, Parkstadion, 56 824 néző. Vezette: Batta (FRA)
Schalke: Lehmann – Thon – De Kock, Linke – Eigenrauch, Nemec, Müller, Anderbrügge, Büskens (Max, 67.) – Latal, Wilmots.
Inter: Pagliuca – Bergomi, M. Paganin, Galante, Pistone – Zanetti, Fresi (Berti, 62.), Sforza, Winter – Zamorano, Ganz.
Gól: Wilmots (70.)
Forrás: Nemzeti Sport, 1997. május 9.
Emlékek:
– Valószínűleg több korszak Interéről kinyílvánítottam már, hogy „jaj, de szerettem azt a csapatot”, de az 1996 és 1998 közötti társaság helye a szívem hall of fame-jében tényleg megkérdőjelezhetetlen. Elég végignézni a névsoron: Pagliuca, Bergomi, Zanetti, Djorkaeff, Berti, Zamorano – csupa-csupa szerethető, szimpatikus figura, ikon vagy épp legenda, sehol egy suttyó. A Sat1 Ran című patinás Bundesliga-összefoglalója taknyos kölyök korom óta minden szombat este 18.30-kor a képernyő elé ültetett, vagyis kis túlzással többet láttam akkoriban például a Schalkét, mint az Intert. Pontosan tudtam, milyen kicsi Olaf Thon, milyen barkója van Eigenrauchnak, hogy Martin Max lengyel származású, hogy Marc Wilmotsnak „Kampfschwein”, azaz harcidisznó a beceneve és még sorolhatnám. A döntő első mérkőzését a német RTL közvetítette, természetesen ott gubbasztottam a tv előtt, miközben a földrajzkönyv társaival együtt az iskolatáskában pihent. Valóban gyenge meccs volt, Wilmots gólján kívül semmi sem maradt meg. Másnap persze futballkedvelő osztálytársaim jóvoltából nem csak felelés előtt éreztem magam szarul.