Rafalevelek – Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj

Érthető módon kissé borús hangulatban találtuk Rafael Benítezt, amikor a kötelező karácsonyi jókívánságok tolmácsolása után arra kértük, még utoljára írjon néhány sort a Nerazzurri blog olvasóinak. A szakember ennek ellenére meglehetősen nyitottnak bizonyult, több titkot elárult naplójának negyedik, mindent lezáró fejezetében.

 

Kedves naplóm,

Utolsó bejegyzésem mottója egy Terence Hill-idézet a Szuperzsaruból: “Amikor az egész elkezdődött, álmomban sem gondoltam volna, hogy így végződik.” David Speed tizedes varázserejének (is) köszönhetően a film végén megkapta áhított szerelmét, nekem nem sikerült. Mármint nem Mariára gondolok, ő megvolt többször.

A klubvébé megnyerése után újfent kértem legalább három új igazolást, mivel nyáron nem vettünk senkit. Erre megint érkezett a riposzt, hogy Biabiany és Coutinho micsoda? Hát köszönöm szépen, kiszúrtátok a szemem egy gyalogkakukkal és egy mikrofonfrizurás 57 kilós általános iskolással. Egyik sem egy N’gog. A kis franciával kapcsolatban azt akarták, csináljak belőle új Ribéryt. Mondtam, hogy nekem nincsenek 16 éves prostituált ismerőseim, a lányaimat pedig nem vagyok hajlandó felajánlani. Inkább Zanetti segítségével megtanítom beadni.

A másik dolog. Állandóan azt olvastam, idén fontosabb a pénzügyi mérleg rendbetétele, ami az elmaradt bevásárlókörút legfőbb oka. Úgy éreztem, miután első hat hónapom során annyi trófeát nyertem az Interrel, mint a tolmács egy év alatt (hoppá!), nekem is jár minimum a hasonló bánásmód.

Csütörtök reggel Ghelfi alelnök írt Facebookon, hogy legyek szíves ebéd előtt befáradni az irodájába. A biztonság kedvéért szóltam az ügynökömnek, hátha a cafeteria-juttatás emelése is szóba kerül, hiszen neki jár a 10%. Branca kicsit késett, csak egy pogácsát evett, mert sietett Madridba (Vajon minek?). Annyira nem bántam, több maradt nekem.

Jó három órán át tárgyaltunk, szóba került a fenti témával kapcsolatos nyilatkozatom, aminek – mint kiderült – nagyon nem örültek. Érdekes, pont ők beszélnek nekem felelőtlen igazolásokról, akik minden évben kisöprik a fél öltözőt. Megnéztem a transfermarkton mennyit költöttek az elmúlt néhány esztendőben és hát bizony többet, mint amennyit a Hicks-Gillet páros fizetett a Liverpoolért. Felháborító. Mire ezt elmondhattam volna, Ghelfi letett az asztalra egy 3 millió eurós csekket. Na! Mondjuk ebből nem lesz Lucas Leiva, de legalább csipegethetek otthonról. Ám mielőtt még tárcsáztam volna az Espanyol ifiedzőjének a számát, rámszóltak, hogy mi lenne, ha vásárolnék inkább egy házat Liverpoolban vagy Valenciában. Ekkor esett le, hogy ezek el akarnak küldeni. Elkezdték sorolni az indokokat kezdve az elbukott Európai Szuperkupa-döntőtől a gyenge bajnoki szereplésen át a sérültekig. Az első kettőt elfogadtam, utóbbit nem voltam hajlandó. Arról miért én tehetek, hogy Mourinho soha nem vitte a fiúkat konditerembe? És akkor csodálkoznak, hogy a harmatgyenge Santonra rázuhan a 12 kilós rúd és kidől emiatt hetekre, Coutinho meg elesik egy diszkrétebb Chiellini-fingástól is.

Végül az ügynökömmel úgy döntöttünk, elfogadjuk az ajánlatot, legalább tudok segíteni Mariának a bejglisütésben. Morattival abban maradtunk, mindketten eltekintünk a sárdobálós nyilatkozattól és a szokásos propaganda szövegeket tesszük közé az inter.it-en. Felhívtam Pellegrinot, közöltem vele, hogy karácsony után nem kell bejönnie. Eléggé le volt törve szegény, mivel úgy gondolta, ő lesz az utódom. Te is fiam, Brutus…

Ma reggel a családdal megnéztük DVD-n a Da Vinci kódot. Utána olvasom a neten, hogy Leonardo lett az új edző. Az élet nagy rendező. Mi lett volna, ha egy Gene Hackman-filmet rakok be? Akkor Scolarit választják? Nézegettem a szurkolói fórumokat, a többség nem érti Morattiék választását. Pedig egyszerű: Mancini óta nem volt olyan trénere az Internek, akit akárhányszor megmutat a kamera, igénytelen séróját rögtön oldalra sepri.

Sajnos nem tudtam mindenkitől elbúcsúzni. Pedig olyan szívesen rendeztem volna én is egy olyan előre kitalált szép jelenetet, mint Mourinho Materazzival a májusi madridi BL-döntő után.

Adios,

Rafael