Vallom, ha egy csapat szurkolója vagy, ismerned kell annak történelmét, legendás játékosait, mindazokat, akik lefektették annak a klubnak az alapjait, amelyért hétről hétre szorítasz. Jómagam ezzel a Grande Inter 2.0 írása közben szembesültem, amikor egy teljes fejezetet szenteltem a hatvanas évek sikercsapatának. Bár élvezettel írtam a sorokat a 2010-es csapat meneteléséről is – végtére is elsősorban róluk szólt a könyv –, mégis Herrera csapatáról szóló fejezet megírása jelentette a legnagyobb örömet számomra, hiszen csupa korszakos játékost ismerhettem meg a történeteiken keresztül, olyanokét, akik nélkül a kedvenc csapatom nem lenne az, ami ma. Mi, Inter-szurkolók szerencsésnek mondhatjuk magunkat, olyan ikonikus játékosok hordták a kék-fekete mezt, mint Giuseppe Meazza, Giacinto Facchetti, Jair, Luis Suárez, később Lothar Matthäus, Giuseppe Bergomi, Javier Zanetti és Ronaldo Nazário. Közülük is kiemelkedik a napokban elhunyt Sandro Mazzola.

Sandro 1942 novemberében született, néhány hónappal azután, hogy édesapja, Valentino Mazzola a Venezia csapatát elhagyva a Torinóhoz igazolt. A szülők 1946-ban elváltak, Sandro pedig édesapjához került, aki éppen ezekben a család számára nehéz években vált a Torino sztárjátékosává.

Meghatározó évek voltak ezek Sandro számára, aki némi túlzással a Torino öltözőjében nőtt fel. Valentino rendre magával vitte a fiát az edzésekre, akinek még saját szekrénye is volt, vasárnaponként pedig kézen fogva vezette ki magával a bajnoki mérkőzéseken – a fiú a csapat kabalájává vált. Az egyik legszebb történet szerint még büntetőt is rúgott a Grande Torino kapusának, Valerio Bacigalupónak. Később ezt nevezte egyik legkorábbi emlékének: Bacigalupo hatalmasnak tűnt előtte, majd elvetődött az egyik sarokba, Sandro pedig a másikba lőtte a labdát.

A Grande Torino játékosainak gyermekei között is sok időt töltött. Játszott például Grezar és Loik lányaival, és nagyon közel állt a csapat játékosaihoz. A klub elnöke, Ferruccio Novo, akinek nem volt saját gyermeke, szintén különösen kedvelte a Sandrót.

Ezek voltak az Il Toro történetének legsikeresebb évei. A Grande Torino 1942–43-ban a bajnoki címet és a Coppa Italiát is megszerezte, majd a második világháború után további négy egymást követő bajnoki címet nyert, így összesen öt Scudettót gyűjtött be az 1942–43 és az 1948–49 közötti időszakban. A csapat nemcsak eredményeivel, hanem fölényével is kiemelkedett: az 1947–48-as idényben például 125 gólt szerzett, 16 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot, és 10–0-ra kiütötte az Alessandriát. A Grande Torino egyben az olasz válogatott gerincét is adta: 1947-ben, a Magyarország elleni mérkőzésen tíz Torino-játékos szerepelt az olasz kezdőcsapatban.

A sikersorozatot 1949. május 4-én a Superga-tragédia szakította félbe, amikor a csapatot hazaszállító repülőgép a Superga-hegynek csapódott. A Grande Torino szinte teljes kerete, köztük Valentino Mazzola, életét vesztette a tragédiában (az áldozatok között volt a magyar származású Ernő Egri Erbstein, a csapat technikai igazgatója is).

A mindössze hat és fél éves Sandro édesapa nélkül maradt. Hihetetlen, de a kisfiú erről hosszú hetekig mit sem tudott. A tragédiáról senki nem beszélt neki: azt mondták, hogy az apja elutazott. Ráadásul a tragédia után édesapja élettársa kvázi elrabolta a gyermeket, majd egy vidéki malomban élő ismerős házaspárra bízta. „Soha nem értettem, hogy azért történt-e, mert meg akarta szerezni az örökséget, vagy egyszerűen így szeretett volna megtartani valamit abból, ami az apámból megmaradt, és a személyemen keresztül közel maradni hozzá” – emlékezett vissza évekkel később Mazzola.

Édesanyja, Emilia azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A carabinierik és a Torino szurkolóinak segítségével hetekig keresték a gyermeket, mígnem egy hónap elteltével megtalálták és hazavitték. Csak ekkor derült ki számára, hogy van egy öccse is, Ferruccio, akit édesapja, Valentino a Torino akkori elnöke, Ferruccio Novo után nevezett el.

Azt pedig, hogy az apja soha nem fog hazatérni, egy különös gyermekkori pillanatban értette meg. Egy alkalommal az asztal alá bújva játszotta el a rádióközvetítést, Nicolò Carosio legendás kommentátor hangját utánozva, amikor meghallotta, ahogy édesanyja egy barátnőjének beszél a történtekről. Ekkor kapott megerősítést abban, amit addig csak sejtett: az apja többé nem tér haza.

„Mindössze hatéves voltam a Superga-tragédia idején, ezért az akkor történtekhez kapcsolódó emlékeim nagy része már elhalványult. Arra azonban emlékszem, amikor Torinóba jártam a mérkőzésekre, és édesapám kezét fogtam. Nem sok minden maradt meg bennem abból az időszakból, de arra emlékszem, amikor sok évvel később közölték velem, hogy az apám meghalt. Sok mindent meséltek arról, hogy mi történt, de én inkább igyekeztem elfelejteni az egészet.”

Sandro korai évei korántsem voltak könnyűek. A család anyagilag nehéz helyzetben volt, de talán még ennél is megterhelőbb volt az irigység és a körülöttük keringő számtalan pletyka. Olaszországban az 1950-es években még nem létezett törvényes válás, és köztudott volt, hogy Valentino elhagyta Emiliát egy fiatalabb nőért. Gyakran „szegény kis Sandrónak” nevezték, és arra is rákényszerítették, hogy részt vegyen a tragédia különböző megemlékezésein és évfordulóin, amelyeken gyakran ő került a figyelem középpontjába.

A kezdetek

A futball iránti szenvedélye Milánóban, a Porta Ticinese negyedben található San Lorenzo oratóriumában bontakozott ki. A környékbeli gyerekek hosszú mérkőzéseket játszottak itt, Sandro pedig többek között a később világhírűvé vált Adriano Celentanóval is futballozott. Egy ideig a kosárlabdával is próbálkozott, végül azonban a futball mellett döntött.

A San Lorenzóban futballozó Mazzola testvérekre Benito „Veleno” Lorenzi figyelt fel. Az Inter egykori kiváló támadója korábban Valentino Mazzola közbenjárásának köszönhetően került be az olasz válogatottba, ezt a segítséget pedig nem felejtette el. Lorenzi érdeklődni kezdett Valentino két fia iránt, és gyakran magával vitte őket a San Siróba. A fiúk hamarosan az Inter kabalái lettek: teljes szerelésben vonultak ki a játékosokkal, majd a pálya széléről figyelték a mérkőzéseket. Testközelből élhették át azt az időszakot, amikor az Inter 1953-ban és 1954-ben is megnyerte az olasz bajnokságot.

Sandro Mazzola 1957-ben, 14 évesen került az Interhez, miután sikeresen teljesítette a Via Sarfatti pályáján rendezett próbajátékot, amelyen Giovanni Ferrari, az olasz válogatott kétszeres világbajnoka is jelen volt. Ezzel kezdetét vette Mazzola útja az Inter utánpótlásában, ahol hamarosan egy másik klublegendával is találkozott: Giuseppe Meazzával. Az egykori klasszis nemcsak futballistaként, hanem emberileg is nagy hatással volt a fiatal Sandróra, és fontos szerepet játszott abban, hogy milyen játékossá és emberré vált később.

„Az Inter egy másik csapatnál látott engem egy próbajátékon. Az első időszak nehéz volt, nem igazán értettem, mit jelent nyolcasként, támadó szerepkörben játszani. Én úgy akartam futballozni, mint az apám, Herrera akkori edző viszont azt szerette volna, hogy az első számú csatár mögött játsszak.”

A Superga-tragédia Giuseppe Meazzát is mélyen érintette, ezért ő is igyekezett támogatni a nehéz anyagi körülmények között élő családot. Sandro és Ferruccio teljes Inter-szerelésben vonultak ki a játékosokkal a mérkőzések előtt, majd a mérkőzések alatt a pálya széléről figyelték a játékot. Kabalaként még prémiumot is kaptak: győzelem esetén 10 000, döntetlennél pedig 5 000 lírát. A család akkori anyagi helyzetében ez jelentős segítséget jelentett.

Sandrino 1961-ben, 18 évesen egy Juventus elleni bajnokin mutatkozott be az Inter felnőttcsapatában. A két klub áprilisi rangadója még a bajnoki címért zajló kiélezett versenyfutás fontos állomása volt, ám a mérkőzést a 30. percben a játékvezető félbeszakította, miután a zsúfolt lelátókról a hazai szurkolók a pályára özönlöttek.

A szabályok értelmében az eredetileg az Internek ítélt 2–0-s győzelmet a Juventus fellebbezése után törölték, és elrendelték a mérkőzés újrajátszását. A döntés különösen pikáns helyzetet teremtett, hiszen a szövetségi fellebbviteli bizottság (CAF) elnöke, Umberto Agnelli ekkor egyben a Juventus elnöke is volt. Mire az újrajátszásra sor került, az Inter a Catania elleni vereséggel elveszítette bajnoki esélyeit, így Angelo Moratti tiltakozásul az ifjúsági csapatot küldte Torinóba. Ekkor kapta meg első lehetőségét a felnőttek között a 18 éves Mazzola, aki a Juventus 9–1-es győzelmével záruló mérkőzésen az Inter egyetlen gólját szerezte büntetőből.

Ezzel a góllal egy felejthetetlen utazás vette kezdetét – Sandro Mazzola pályafutásában és az Inter történetében egyaránt.

A Grande Inter felemelkedése

Helenio Herrera 1960-ban vette át az Inter irányítását, miután távozott a Barcelonától. A katalán klubnál töltött időszakának végére megromlott a viszonya többek között a csapat magyar sztárjával, Kubala Lászlóval is. A különc argentin – aki az Internél a világ legjobban fizetett edzőjévé vált – első évei azonban nem alakultak a várakozások szerint. Az 1960–61-es idényben csak a harmadik, egy évvel később pedig a második helyen végzett a csapattal. Az 1962-es ezüstérem után Angelo Moratti már a menesztését fontolgatta, ám a kiszemelt utód, Edmondo Fabbri végül az olasz válogatott szövetségi kapitányi posztját választotta. Herrera így újabb lehetőséget kapott – és ezzel megkezdődött a Grande Inter korszaka.

Az 1962–63-as idény jelentette a szintlépést a kék-feketék és Sandro Mazzola számára is, akinek ez volt az első teljes idénye az Inter felnőttcsapatában. Herrera amolyan összekötő kapocsként tekintett a fiatal támadóra, aki a befejező csatár és a középpályássor között helyezkedett, így a Mágus egyszerre használhatta ki Mazzola technikai képességeit, gólérzékenységét és passzkészségét. A hírhedt catenaccióval azonosított, rendkívül szervezett védekezéséről ismert Interben Luis Suárez mellett Mazzola jelentette a technikát, a finomságot és azt a kreativitást, amely képes volt váratlan megoldásokkal feltörni az ellenfelek védelmét.

 10 góllal zárta a szezont, a legemlékezetesebbet pedig pályafutása első városi derbijén szerezte az AC Milan ellen: mindössze 13 másodperc telt el a kezdő sípszót követően, amikor betalált. Ez a mai napig a milánói derbik történetének leggyorsabb gólja. A mérkőzés végül 1–1-es döntetlennel zárult Mario Sani találatának köszönhetően, Mazzola villámgyors gólja azonban örökre beírta magát a Derby della Madonnina történetébe.

Az Inter végül négy pontos előnnyel nyerte meg a bajnoki címet a Juventus előtt, amely a klub történetének nyolcadik Scudettója volt. Az utolsó forduló is különlegesre sikeredett: a Torino elleni bajnoki már a nagy ünneplés jegyében telt. Mazzola először lépett pályára édesapja egykori csapata ellen, a mérkőzés előtt pedig a Torino kapitánya, Enzo Bearzot egy Valentino Mazzola által viselt mezzel köszöntötte őt. Sandro gólt is szerzett, és 11 találattal az Inter házi gólkirálya lett (egyes források szerint „csak” 10 gólt szerzett).

A Scudetto elhódítása csak még éhesebbé tette az egyébként is maximalista Helenio Herrerát. A cél egyértelmű volt: Európa meghódítása a következő szezonban. Az Intert ekkor már olyan sztárjátékosok sora alkotta, mint Giacinto Facchetti, Luis Suárez, Jair, Tarcisio Burgnich és az ekkorra már abszolút top szinten futballozó Sandro Mazzola.

A Grande Inter az 1963–64-es BEK-ben az Everton, a Monaco, a Partizan Belgrád és a Borussia Dortmundlegyőzésével jutott el a döntőig, miközben a sorozat során egyetlen mérkőzést sem veszített. A legnehezebb akadály talán az elődöntőben várta Herrera csapatát, amely a Dortmundot 4–2-es összesítéssel búcsúztatva vívta ki a jogot, hogy a döntőben a korszakot domináló a Real Madriddal találkozzon.

A bécsi finálé végül Mazzola pályafutásának a legfényesebb estéje lett.

Ajándék Puskástól

Az Inter a döntőre készülve közben a bajnokságban is kiélezett versenyt vívott a Bolognával – utóbbi végül drámai körülmények között, egy mindent eldöntő spareggión  hódította el a Scudettót.

A bécsi fináléra húszezer fanatikus Nerazzurro utazott el, hogy a helyszínen szurkoljon kedvenceinek a történelmi összecsapáson, a korszak egyik legdominánsabb klubcsapata, a Puskás Ferenc, Alfredo Di Stéfano és Francisco Gento fémjelezte Real Madrid ellen. Herrera számára különösen fontos volt a győzelem, hiszen a Barcelona edzőjeként már megtapasztalta, milyen érzés alulmaradni a Királyi Gárdával szemben: 1960-ban csapata az elődöntőben 6–2-es összesítéssel maradt alul a madridiakkal szemben.

Mazzola így emlékezett vissza a döntő előtti pillanatokra:

„Di Stéfano volt a példaképem. Amikor a bécsi BEK-döntőben találkoztam vele, olyan volt, mintha a futball istenével találkoztam volna. Suárez persze ugratott, mert csak álltam előtte tátott szájjal. Azt mondta nekem: »Döntőt játszunk, mit akarsz csinálni? Itt maradsz és Alfredót nézed?«”

Herrera modern edzőket idéző alapossággal készítette fel csapatát a fináléra, játékosai pontosan tudták, mire számíthatnak a Real Madrid kulcsembereitől. A „Mágus” tökéletesen megszervezte az Inter védekezését: Tagnin Di Stéfanót fogta emberfogással, Guarneri Puskás játékát igyekezett semlegesíteni, Burgnich Gentót őrizte, míg Facchetti Amancio Amaro mozgását követte. Mögöttük Armando Picchi söprögetőként biztosította a védelmet, a középpályán pedig Luis Suárez és Mario Corso feladata volt, hogy a labdaszerzések után gyorsan indítsák a kontrákat. Az Inter kíméletlenül fojtotta meg a Real Madrid játékát, miközben a megszerzett labdákkal azonnal támadásba lendült.

Herrera zseniálisan megszervezte csapata védekezését, az este mégis egy támadó főszereplésével vált felejthetetlenné: Sandro Mazzola két góljával eldöntötte a találkozó sorsát, amelyet az Inter 3–1-re nyert meg. Ezzel a Nerazzurri története során először hódította el a legrangosabb európai klubtrófeát.

Sandrino mindössze 21 évesen történelmet írt, és méltó módon lépett édesapja, Valentino Mazzola nyomdokaiba.

A mérkőzést követően Puskás Ferenc odalépett a fiatal olaszhoz, mezt cserélt vele, majd ezt mondta neki: „Játszottam az édesapád ellen. Méltó vagy hozzá.”

A döntő hőse nagy becsben tartotta a Puskás Ferenctől kapott ereklyét, amely különleges helyet foglalt el a gyűjteményében. „Ez a legfontosabb mez a gyűjteményemben, még akkor is, ha Di Stéfano mezének jobban örültem volna” – tette hozzá mosolyogva. „Két gólt is szereztem a Real Madrid ellen, számomra ez egyszerűen hihetetlen volt.”

A legjobb évek

A bécsi fináléval nem ért véget az Inter sikerkorszaka – sőt, egy újabb történelmi idény következett. 1964 őszén a kék-feketék előbb az argentin Independientét múlták felül egy három mérkőzésig tartó, drámai Interkontinentális Kupa-döntőben, amelyen Mazzola is kulcsfontosságú góllal járult hozzá a sikerhez.

 A szezon végén egy kiélezett versenyben a Scudettót is sikerült visszahódítani.  A bajnoki menetelésből Sandro is alaposan kivette a részét: 17 bajnoki góllal zárta az idényt, az összes sorozatot figyelembe véve pedig 21 alkalommal talált az ellenfelek kapujába. Bár a Real Madrid elleni két góljával szerzett magának nevet, igazi világsztárrá az 1964–65-ös szezonban nyújtott teljesítményével vált.

Az 1964–65-ös BEK-ben az Inter a Dinamo București, a Rangers és a Liverpool legyőzésével jutott el a döntőig, Sandro Mazzola pedig három góllal járult hozzá a meneteléshez. A Liverpool elleni elődöntő különösen emlékezetes maradt: az első mérkőzésen 3–1-es vereséget szenvedő Inter a visszavágón 3–0-ra fordított, egy több vitatott játékvezetői döntéssel kísért, hatalmas fordítást bemutatva. A döntőben aztán a Benfica várt Herrera csapatára, amelyet a San Siróban Jair nem különösebben erős, ám Costa Pereira számára látszólag könnyen védhető lövésével 1–0-ra legyőzött. Az Inter ezzel története során másodszor hódította el a BEK-trófeát.

A címvédéssel a kék-feketék abszolút a csúcsra jutottak, amelyet már nagyon nehéz lett volna fokozni. A játékosok idővel egyre nehezebben viselték Herrera módszereit: belefáradtak a rendszeres edzőtáborokba, a kőkemény tréningekbe, a vasfegyelembe és a Mágus állandó követeléseibe. Bár az 1965–66-os idény végén az Inter ismét megszerezte a Scudettót, a BEK-trófeát már nem sikerült elhódítani. 1967-ben ugyan újra eljutottak a döntőig, ám a csapat végül 2–1-re kikapott a Celtic ellen, ezzel pedig lezárult a Grande Inter történetének egyik legfényesebb fejezete.

Ugyanakkor ezek voltak Sandro karrierjének legjobb évei, amikor abszolút a világ elithez tartozott és csapata kétségtelenül legfontosabb játékosává vált. Már senki sem féltette őt attól, hogy nem lesz képes édesapja nyomdokaiba lépni. Egy sokoldalú támadójátékossá vált, aki posztján a világ egyik legjobbja volt.

Apa és fia játékstílusában számos hasonlóságot fedezhetünk fel: mindketten gyors, technikás, rendkívül energikus és sokoldalú futballisták voltak, akik nemcsak támadásban, hanem védekezésben is fontos szerepet vállaltak. Valentino elsősorban támadó középpályásként és irányítóként tűnt ki, de szinte bármilyen támadó szerepkörben képes volt magas szinten futballozni, miközben kreativitásával, cselezőkészségével és kiváló passzaival szervezte csapata játékát. Sandro hasonló adottságokkal rendelkezett, ám Herrera alatt elsősorban a támadóbb szerepkörben, az úgynevezett „inside-right” pozícióban vált világsztárrá, ahol sebességét, gyorsulását és gólérzékenységét is maximálisan ki tudta használni. Később, ahogy veszített valamennyit a gyorsaságából, egyre inkább kreatív irányítóként játszott, így pályafutása során tulajdonképpen ugyanazt a sokoldalúságot mutatta, amely édesapját is jellemezte.

Egy sértett testvér

Mazzola életét nem lehet úgy elmesélni, hogy a testvérével való összetett kapcsolatát ne hoznánk szóba. Ahogy fentebb írtam, Sandro édesapja halála után tudta meg, hogy egyáltalán van egy testvére. A nehéz kezdetek ellenére később alapvetően szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Ferrucciónak ráadásul fontos szerepe volt abban is, hogy Sandro ne fordítson hátat a futballnak. Amikor bátyja a rá nehezedő Mazzola-név és az édesapjukhoz való állandó hasonlítgatás miatt a kosárlabdát fontolgatta, Ferruccio győzte meg arról, hogy maradjon a futballnál.

Felnőttként azonban egyre távolabb kerültek egymástól. Ferruccio számára egész életében ott volt bátyja árnyéka, miközben Sandro a Grande Inter egyik legnagyobb sztárjává vált. Bár ő is az Inter játékosa lett, a felnőttcsapatban mindössze egyetlen Serie A-mérkőzésen lépett pályára. Később a Lecco, a Fiorentina és a Lazio játékosa lett, utóbbival pedig tagja volt az 1973–74-es bajnokcsapatnak. Bár soha nem jutott el arra a magasságra, mint Sandro, ő is profi futballista lett, majd játékos-pályafutása befejezése után edzőként dolgozott több olasz klubnál.

Kapcsolatuk végül akkor romlott meg igazán, amikor Ferruccio egy könyvében a Helenio Herrera-féle Inter módszereiről és az úgynevezett „tablettás kávéról” írt, amit Sandro kezdetben határozottan visszautasított. A vita nyilvánossá vált, és hosszú időre elszakította egymástól a két testvért. A történet azonban nem végződött keserűen: Ferruccio 2013-as halála előtt kibékültek, és Sandro később már együtt tudott nevetni öccsével a régi konfliktuson.

Az utolsó tánc

A Celtic elleni 1967-es BEK-döntő elvesztése után Herrera még egy szezont maradt az Internél, ám a Grande Inter korszaka ezzel gyakorlatilag lezárult. Az 1967–68-as idényben a csapat már csak az ötödik helyen végzett a bajnokságban, majd 1968 májusában, amikor Angelo Moratti átadta a klubot Ivanoe Fraizzolinak, Herrera is távozott az Intertől.

Érdemes Mazzola válogatottbeli karrierjéről is néhány mondatot ejteni. 1963-ban mutatkozott be az olasz válogatottban, amelynek színeiben 70 mérkőzésen 22 gólt szerzett, és tagja volt az 1968-ban Európa-bajnoki címet nyerő csapatnak. Az 1970-es mexikói világbajnokságon is pályára lépett, ahol Olaszország egészen a döntőig menetelt, ám a fináléban Brazília 4–1-re legyőzte az olaszokat, így Mazzola világbajnoki ezüstérmes lett.

Pályafutása utolsó éveiben Mazzola góltermése is visszaesett, ahogy egyre visszavontabb szerepkörben futballozott. Bár a Celtic elleni 1967-es vereséggel véget ért a Grande Inter korszaka, a klub 1971-ben ismét bajnoki címet ünnepelhetett, majd egy évvel később újra eljutott a BEK döntőjébe. A fináléban azonban a totális futball diadalmaskodott a catenaccio felett: az Ajax Johan Cruyff két góljával 2–0-ra legyőzte az Intert, és megvédte címét.

A bajnoki cím megszerzésében kulcsszerepet vállalt Sandro, aki ekkorra már a csapat egyik nagy öregjeként és legendájaként vezette társait a végső siker felé. Mellette Burgnich, Facchetti és Corso is az Interben maradt, és együtt segítették az új generáció beilleszkedését, többek között Roberto Boninsegnáét. Mazzola ekkorra már az Inter kapitánya és a csapat egyik legfontosabb szimbóluma volt, a szezon azonban rosszul kezdődött.

A Napoli és a Milan is meglépett a tabellán, miközben a csapat kispadján Heriberto Herrera ült (nem összetévesztendő Helenio Herrerával), akit végül menesztettek, helyére pedig a Primavera edzője, Gianni Invernizzi került. Ekkor azonban a csapat tapasztalt vezérei, a „szenátorok” – Mazzola, Burgnich, Facchetti és Corso – összefogtak, és Mazzola vezetésével elkészítették saját haditervüket. A „szenátorok táblázata” lényegében egy részletes menetrend volt: előre kiszámolták az Inter és a riválisok várható eredményeit, pontosan tudva, hogy mely mérkőzéseken kell győzniük, és mikor kell botlania a vetélytársaknak ahhoz, hogy ledolgozzák hátrányukat.

A fordulópont az 1971. március 7-i Derby della Madonnina lett. A 12. percben Mario Corso szabadrúgásból megszerezte a vezetést, majd Mazzola Boninsegna lekészítése után fejjel megduplázta az előnyt. Az Inter 2–0-ra nyerte a derbit, és ezzel már szorosan ott lihegett a Milan nyakában a tabellán. A szenátorok által felállított menetrendet ezt követően is sikerült tartani, az Inter pedig május 2-án a Foggia 5–0-s legyőzésével megszerezte története tizenegyedik Scudettóját. Mazzola kapitányként vezette vissza a Nerazzurrit az olasz futball trónjára, alig néhány évvel a Grande Inter korszakának lezárulása után.

Búcsú, egy vesztes Derbyn

Tizenhat évvel a Juventus elleni bemutatkozása után, az 1977-es idény végén Mazzola egy Milan elleni, vesztes Coppa Italia-döntővel zárta le játékos-pályafutását. Kapitányként, hófehér 10-es mezben vezette ki még utoljára csapatát a pályára, ahol a Milan ikonja, Gianni Rivera is köszöntötte. Bár a városi derbit és ezzel a kupát a Milan nyerte, a San Siro közel 60 ezres közönségének figyelme elsősorban egy legenda búcsújának szólt.

Mazzola egy Dante-idézettel búcsúzott a szurkolóktól: „Vuolsi così colà dove si puote cosa che si vole, e più non dimandare.” Vagyis: „Így kell akarni amott, ahol az akarat is teljesül, amit akarnak; s ne kérdezd tovább.”

Pályafutása során egyetlen más csapat mezét sem hordta, kizárólag az Interét, holott a Juventus 1967-ben megpróbálta elcsábítani. A bajnoki cím elvesztése után Gianni Agnelli személyesen kereste meg Mazzolát, és rendkívül komoly ajánlatot tett neki: a fizetése dupláját, egy Fiat-márkakereskedést és egy SAI biztosítási ügynökséget kínált neki. Mazzola egy nap gondolkodási időt kért, majd édesanyjával, Emiliával is megbeszélte a dolgot, végül pedig nemet mondott. „Anyám azt mondta: »Apád forogna a sírjában.« Visszautasítottam” – emlékezett vissza évekkel később.

1961 és 1977 között 565 mérkőzésen 158 gólt szerzett a Nerazzurri színeiben, miközben négy Scudettót, két BEK-et és két Interkontinentális Kupát nyert, vagyis összesen nyolc trófeával zárta pályafutását.

A visszavonulása után Mazzola sem szakadt el a futballtól: előbb az Inter, majd a Genoa vezetésében vállalt szerepet, később pedig Massimo Moratti idején sportigazgatóként és a klub átigazolási ügyeinek felelőseként tért vissza a Nerazzurrihoz. 2000 és 2003 között a Torino vezetésében is dolgozott, miközben televíziós szakértőként is ismertté vált, és az évek során többek között a Telemontecarlo, majd a Rai szakértőjeként elemezte a mérkőzéseket.

Akárhova is sodorta az élet, egy valami biztos pont maradt a szívében: az Inter iránti mérhetetlen szeretete.  

Ahogyan egyszer mondta: „A nerazzurro az nerazzurro, benned marad. Nem tudod kitépni belőled, nem sikerülhet, bármit is teszel – ott marad.”

Sandro Mazzola 2026. szeptember 19-én 83 éves korában hunyt el, az olasz sajtó szerint hosszú betegséget követően.

Nyugodj békében, Sandrino.