Hat trófea, két BL-döntő, megannyi közös emlék: Simone Inzaghi négy szezont követően búcsúzik az Intertől.
A helyzet az, hogy kibaszott csalódott vagyok most, de ebben a pillanatban is nagyon nehéz haragudnom rád – a dühömet ezerszer szívesebben csatornázom az európai futballt egyre kínzóbban sanyargató arab térnyerés irányába, még úgy is, hogy egyes hírek szerint már a szezon hajrájában tárgyalni kezdtél velük, holott sorsdöntő meccsek vártak rád és a csapatra. Harag helyett mégis könnyek öntenek el, keserűbbek és nehezebbek még azoknál is, amelyeket szombat este, a BL-bukás fájdalmas pillanataiban hullajtottam. Azóta, minden tudatos távolságtartásom ellenére nem egy, nem is kettő kommentben védtelek meg. Éveken át tettem így. Sok más pillanat mellett 2023 tavaszán, amikor Rolkó megkeresett, hogy időnként gyártsak néhány gondolatot ezeken a hasábokon is. Talán a most megfogalmazott sorok a legnehezebbek ezeken a hasábokon – persze ezeknél nehezebbek ne legyenek soha.
A szívemhez nőttél ebben a négy évben. Szorosabban, mint 2002 óta íródó szurkolói pályafutásom alatt bármely Inter-edző. Minden megvolt benned, ami számomra szimpatikussá és ikonikussá tud tenni egy szakvezetőt. Bajnokcsapatot építettél, és versenyképessé, mi több, Európa egyik legjobbjává varázsoltad a Nerazzurrit, mindeközben nagyszerű játékrendszert teremtettél, amely rendkívüli módon emelte meg egy-egy lesajnált, vagy épp korlátoltnak hitt játékosod valódi potenciálját, és amelynek számtalan őszinte csodálója akadt – ellenfeleid köréből is. Olaszországban lüktető, energikus, helyenként kimondottan látványos futball játszó, nemzetközi porondon pedig egy elképesztően masszív, pragmatikus, minden helyzetre reagálni képes, és (szinte) minden ellenféllel szemben üzembiztosan működő gépezetet alakítottál ki – soha ennyi örömittas BL-játéknapban nem volt részem, részünk korábban, mint ebben a négy esztendőben. Mindeközben úgy őrültél meg a pálya szélén, sok esetben nem tisztelve a technikai zóna adta kereteket sem, ahogy mi, fanatikusok szoktunk a lelátón, vagy a tévé előtt. Mindig tiszteletteljesen, őszintén, allűrök és pózok nélkül jelentél meg, és úgy is nyilatkoztál a sajtó előtt, nem konfrontálódtál, legfeljebb akkor ejtettél el néhány keményebb gondolatot, amikor az már elkerülhetetlen volt. Minden pillanatban ordított rólad, mennyire szereted a játékosaidat, és mennyire tiszteled ezt a klubot, annak összes dolgozójával, szurkolójával együtt – tűzbe mentél volna értük. Ami pedig felbecsülhetetlenül fontos erényed volt, figyelembe véve klubunk pillanatnyi gazdasági lehetőségeit: soha nem verted az asztalt, követelőzve, feltételeket, ultimátumokat szabva, nem kértél garanciát. Dolgoztál, ahogy a lehetőségek, adottságok engedték – talán ezért is sikerült bizonyos tekintetben meghaladnod azokat.
Hittem, hogy nem lesz még itt a vége. De neked talán most először feltételeid adódtak, nem anyagiak, inkább a csapat újjáépítésével, a keret átalakításával kapcsolatosak – ma már tudjuk, a klub számára teljesíthetetlenek. Ezekért soha nem tudok, nem fogok rád haragudni. Azért sem, hogy állításod szerint nagyon elfáradtál. És nem fogok haragudni a hibákért, az elbukott bajnoki hajrákért sem, amelyek némileg beárnyékolták ezt a négy esztendőt – és amelyek miatt sokan nem úgy emlékeznek majd erre az időszakra, ahogy én, és ahogy merem remélni, az Inter-drukkerek többsége. Sok szurkolótársam akad ugyanis, akik a mai napig a fejedre olvassák Correa 2021-es leigazolását, a rossz meccselést, a késeinek vagy kétségbeesettnek mondott cseréket, a fiatalok bedobásának hiányát. Meg hogy nem voltál valami tökös csávó, és olyan taktikai virtuóz sem, aki egyik pillanatról a másikra vált hadrendet és játékmódot egy kulcsmeccs (akár BL-döntő) kellős közepén.
Elfelejtik, hogy Correa mellett a másik alternatíva Duvan Zapata volt azon a nyáron. Elfelejtik, hogy neked a prime Lukaku helyett a veterán Dzeko, Hakimi helyett meg Dumfries jutott. Elfelejtik, hogy zökkenőmentesen raktad új pozícióba Calhanoglut, aki soha korábban nem tűnt olyan kompakt futballistának, mint az irányításod alatt. És elfelejtik azt is, hogy ugyanilyen átváltozáson ment keresztül megannyi játékosod. Elfelejtik, hogy Conte két éven át a csoportkört sem volt képes megugrani, te viszont az első szezonodban nekiestél a Real Madridnak, és az Anfielden verted a Liverpoolt, a másodikban pedig már szoros BL-döntőt vívtál az évtized talán legerősebb csapatával szemben. És még sorolhatnánk. Korszakos csörték, nagy győzelmek, és egy adag hiányérzet. Egyesek szerint utóbbiból túl sok volt. Szerintem viszont közel sem annyi, hogy ennek a történetnek ne lehetett volna sikeres folytatása. Tudtál volna fiatalítani is – miért is ne tudtál volna, arra alkalmas alapanyag és koncepció birtokában? De ezt már nem értük meg. Vége van. Pedig az olykor túlontúl szentimentális, a modern foci törvényszerűségeire fittyet hányó szurkoló, aki belül vagyok, nem is vágyott másra, minthogy az legyen Simone Inzaghi az Internek, ami Sir Alex volt a Manchester Unitednek, vagy Arsene Wenger az Arsenalnak. Hittem, hogy ha nem is addig, legalább egy fél évtizedig még elhúzhatjuk együtt. De már nem fogjuk, mert te kiszálltál, beteljesületlenül hagyva az egyik legnagyobb szimpatizánsod álmát. Ezért mondjuk egy kicsit haragszom.
Neked viszont azt kívánom, hogy az összes álmod és terved váljon valóra – ha már a velünk kapcsolatosak nem mind sikerültek. Ami pedig talán még ennél is fontosabb: bárhol jársz a világban, kapd meg azt az osztatlan elismerést, amelyre a szakmai és emberi erényeid predesztinálnak.
Grazie, Mister! Hiányozni fogsz!