Miközben Torinóban a milánói hőmérséklethez képest mínusz 12 fok van és úgy néz ki, végérvényesen megunták Motta balfaszkodását, az Internél Inzaghi az eddig eltöltött, lassan négy éve után hamarosan új, 2028-ig érvényes szerződést írhat alá. A piacenzai démon az itt töltött időszakában összesen hat kupát nyert a Nerazzurrival és még idén is versenyben van további háromért. Az alábbiakban az Inzaghi-időszak legszembetűnőbb jellemzőivel próbálom meg visszaadni az elmúlt három és fél évet.
1. Felszabadultság, pozíciók cserélgetése
Még a Covid-időszakban volt egy olyan, Lazio elleni bajnoki, melyen 1-1-es állásnál Bastoni úgy döntött, hogy belépéseivel a támadóharmadba megpróbálja elősegíteni az Inter győzelmét. Mivel a lelátók teljesen üresek voltak, tisztán lehetett hallani Conte üvöltését: „Basto, dove cazzo vai?! Cosa sei?” (Basto, hova a f@szba mész? Mi vagy te?). A kopaszodás egyik ismert legyőzője ki nem állhatta, ha valaki felesleges kockázatot vállalt a csapaton belül. Bastoni maximum a felezővonalig kísérhette a támadásokat, mélységből persze indíthatott, de az, hogy szabadon hagyja saját zónáját, elfogadhatatlan volt Conte-számára egy Rómában játszott, döntetlenre álló rangadón. A minimalista hozzáállás azt követően is kiütközött a csapaton, mikor már jelentős előnyt sikerült kidolgozni a bajnokságban; az Inter az alsóházi csapatok ellen is nyugodt szívvel feladta a labdabirtoklást és a Hakimi-Barella-Lukaku hármas elfutásaira épített.
Inzaghi ezzel szemben sokkal rugalmasabb a játékosok pozíciót illetően. Bastoniék utólag be is vallották, hogy Conte után nagyon nehezen tudták megszokni azt, hogy az új vezetőedző mennyivel többféle mozgást vár el tőlük. Thierry Henry elemezte nemrégiben az Inter játékát a CBS-en; érdemes meghallgatni, hogy egy korábbi BL-győztes és világbajnok kiválóság milyen sokra tartja azt, ahogy Inzaghi végzi a munkáját Milánóban. Elmondása szerint egészen hihetetlen számára, hogy míg szinte az összes középhátvéd felmegy a támadásokkal, addig Calhanoglu és Barella visszalépnek a védelembe és mindezt milyen tudatosággal és magabiztosan teszik. A szárnyvédők közül pedig Dumfries sokszor szinte harmadik csatárt játszik és ezt úgy, hogy az egyensúly a csapaton belül egyáltalán nem bomlik meg.
Miközben Conte csak az utolsó, nálunk töltött hónapjaiban kezdte el együtt játszatni Barellát, Brozovicot és Eriksent, addig Inzaghi-nál már az elejétől kezdve alapvetés volt három, támadószellemű játékos együtt játszatása. A hatos és a két nyolcas is látványosan tudja segíteni a támadásokat, de a védőmunka sem büdös nekik és iszonyatos futómennyiséget tesznek bele minden egyes mérkőzésbe. Ez a hármas eleinte a Barella, Brozovic, Calhanoglu volt Inzaghinál, mostanra viszont a Barella, Calhanoglu, Mhitarján trió lett a sztenderd. A török hatosként ugyanolyan megbízhatóan teljesít, mint előtte a horvát és a futással sem spórol; miközben a támadásépítésben Epic-hez képest jóval progresszívabb. Miki elsősorban Calha cseréjének érkezett, de miután a török tökéletesen elsajátította a regista poszt követelményeit, kezdőve vált bal oldali nyolcasként. Az ő megindulásai és kapu elé érkezései továbbra is élményszámba mennek, még úgy is, hogy a posztján nyugodtan be lehet vetni a nála is technikásabb Zielinskit (persze ez most a sérülése miatt nem aktuális). A lengyel védőmunkája azonban Mikiéhez képest jóval elenyészőbb, gondoljunk csak a Juventus elleni 4-4-es meccsre, mikor de Vrij az első kapott gólnál a polákkal próbálta megértetni, hogy éppen hova is kellene helyezkednie. Barella pedig a Conte-időszakban látott energiabombához képest is előre tudott lépni és immáron sokkal jobban feltalálja magát felállt védelmekkel szemben. A labdát pedig a legszorultabb helyzetekben is képes megtartani és kihozni.
Az Inter tehát az előző edzővel begyakaroltatott, többnyre gyors ellencsapásokra építő játékához képest már jóval kezdeményezőbben lép fel Inzaghi irányítása alatt és a sok elmozgással, beindulással, helycserével rendre sikerül is megbontania az ellene betömörülő csapatok védelmét is.
2. Mesteri védekezés és kontrák
A Mistertől persze nagy ostobaság lett volna teljesen eldobni azt, ami korábban is már olyan jól működött. Hakimi elvesztésével komoly sebesség távozott a jobb oldalról, de Dumfries még így is nagyon gyorsnak számít és erre bizony gyakran próbálnak építeni Inzaghiék is. Először talán a Barcelonában játszott, 3-3-as Bl-meccsen köszönt vissza a Conte-korszakból olyannyira ismert játék. Inzaghi addig a védekezésben megbízhatóbb és a támadóharmadba ugyan kevesebbszer eljutó, de ott többnyire jobb döntéseket hozó Darmiant játszatta a komoly rangadókon. Barcelonában viszont Dumfries kapta meg a lehetőséget és a csapat egyértelműen az ő beindulásaira is játszott rá a pályát teljesen felborító Barcelona ellen. A holland persze nem olyan gyors, nem olyan technikás és nem is olyan okos, mint Hakimi és nem lehet tőle elvárni, hogy egyedül oldjon meg ellenakciókat. A beindulásait viszont többek között Barella és Mhitarján is rendszeresen elkísérik, akiknek vissza téve a labdát az Inter helyzetekbe tudott kerülni az ő kreativitásuknak (elsősorban Barelláénak) köszönhetően. A tavalyi szezontól kezdve pedig újfent van gyors játékosunk a támadók között is, Marcus Thuram személyében.
A védekezés azon a meccsen pont nem volt annyira rendben; Dimarco nagyon könnyen elengedte az oldalvonalnál Dembélét és később Lewandowski is szerzett két gólt. Voltak azonban igazán komoly mestermunkák nagy rangadókon akár Acerbivel, akár de Vrij-jel középen. Ezeken a meccseken azt érezhettük, hogy bármivel is próbálkozzon az ellenfél, úgysem fognak gólt lőni, hiszen a hátsó hármas (ötös) úgy is megold majd mindent. A Barcelona elleni hazai meccsen de Vrij tökéletes munkát végzett, csakúgy, mint idén, az Arsenal ellen is. Acerbi pedig a világ legjobb, vagy legjobb formában levő csatárait is szinte mindig le tudta radírozni. Persze nem csak belőlük áll a védelem; Skriniar mellett fénykorában senki nem tudott elmenni, az ő kemény belépőivel szemben pedig valahogy mindig elnézőbbek voltak a játékvezetők. Az ő helyét átvevő Darmian, majd Pavard ugyan nem tudják olyan arányban megnyerni a párharcaikat, mint tette azt a legjobb időszakaiban a szlovák, de ők is megbízhatóan teljesítenek. Bastoninál az első éveiben még néhányszor kijött, hogy a passzjátékban és a szervezésben erős igazán és nem a védekezésben, de mostanra már szinte a tökéletes ballábas védővé vált világszinten is. A jelenlegi Mister legkellemesebb gondjai egyértelműen a védelemben vannak. Ha nem bevethető akár a teljes sztenderd hármas – Pavard, Acerbi, Bastoni -, akkor is nyugodt szívvel beállíthatja Darmiant/Bissecket, de Vrijt és Bissecket/Carlos Augustót.
3. Cserék
Hogy ne legyen minden szép és jó, arról Inzaghi meccselései szoktak gondoskodni. A pozitívum az, hogy a meccstervei már többnyire ülni szoktak és nem hoz random döntéseket a kezdőkben. Emlékszem, az első éveiben talán kétszer is előfordult, hogy volt csapata, a Lazio elleni meccsekre kivette Calhanoglut a kezdőből és Gagliardinit tette be azzal az indokkal, hogy ő majd el fog tudni bírni Milinkovics-Szaviccsal. Az ilyen döntéseinek eredménye általában az volt, hogy már a nyolcadik percben ballaghattak a játékosaink a kezdőkörbe, miután Szergej gólt fejelt Gag mellől.
Ha nem áll jól a szénánk, akkor Inzaghi könyörtelenül lehozza akár a legjobb játékosait is a pályáról. Jó példa erre az idei első, Milan elleni meccs, mikor kétségbeesésében lekapta a teljes középpályát. Zielinski ugyan bármikor eljátssza magas szinten akár Miki, akár Calha posztját, de Frattesire és Asllanira ez sajnos már nem igaz. Az albán nem tűnik rossz játékosnak az alsóházi csapatok ellen – igaz, olyankor is felváltva jönnek a brilliáns indítások és a tizenhatosnál indokolatlanul eladott labdák -, de az Internél rangadókat is kell játszani és azokat is meg kell nyerni lehetőség szerint – erre pedig a kék-feketék csak elvétve képesek Asllanival a pályán. Mikor kezdőként kapja meg a lehetőséget, mindig gondoskodik arról, hogy ne kelljen végig játszania a meccset, hála az első 15 percben beszedett sárgájának. Frattesi pedig teljesen más dolgokban jó, mint amik Inzaghi játékába kellenek. Ő egy remek játékos, de egyáltalán nem illeszkedik ebbe a rendszerbe.
Sajnos olyan is volt már nem egyszer, hogy az előnyünket buktuk el a rossz cseréknek köszönhetően. Először a 2021-es, őszi Juve elleni meccsen tűnt fel ez; az akkor is magabiztos teljesítményt nyújtó Darmiant az akkor még beilleszkedő Dumfries váltotta, nem sokkal később pedig össze is hozta az egyenlítést érő tizenegyest az ellenfélnek. A nem sokkal későbbi Milan elleni meccsnek 4 pontos előnnyel vágtunk neki, egy meccsel kevesebbet játszva. Az Internek nem sokkal később jött a Liverpool elleni nyolcaddöntő, így Inzaghi pihentetni akarta a meccs végén Brozovicot és Calhanoglut is. Egy gólós előnynél hozta le őket a 70. perc környékén, bejött helyettük Vidal és Gagliardini, a végét pedig tudjuk. Emlékszem Rolkó szavaira a meccs előtt; hangsúlyozta, hogy bárhogy is álljon a meccs, nem férhet bele, hogy bárki is már a következő, Pool-elleni találkozóra gondoljon. Nos, Inzaghi sajnos nem fogadta meg tanácsait.
Idén újfent előjöttek ezek a problémák, Bastoni rangadókon történő lecserélései után szinte mindig jöttek a kapott gólok. Jelenleg persze három pontos előnnyel áll az Inter a bajnokságban, de az ilyen döntéseken akár bajnoki címek is úszhatnak el; lásd: 2021-22, mikor a Milan a derbigyőzelem után már szinte nem volt hajlandó hibázni és könyörtelenül bedarálta a meccseit.
Én személy szerint ezt a sárgalapos szórakozást sem szeretem; igaz, a legutóbbi Bastoni kiállítás tökéletes visszaigazolást jelenthetett Inzaghinak, aki nyugodtan mondhatta: látjátok, ez van, ha nem cserélem le a sárgásaimat. Viszont szerintem a legjobb játékosaink a mentalitásuk miatt is a legjobbjaink és egyszerűen nem tudom feltételezni Calhanogluról, hogy egy derbin egy sárga után ne tudja azt magáról, hogy mostantól oda kell figyelnie.
4. Az elenyésző pénzügyi lehetőségeink ellenére is hatalmas királyok vagyunk
Tegnap hallgattam egy podcastet, melyben a három-védős rendszerek létjogosultságát vizsgálták a mai, modern európai fociban. Az egyik vendég valahogy úgy fogalmazott; meglátjuk, mire megy idén az Inter a Bl-ben. A keretre fordított fizetéseket látva szerintem egyértelműen nem lehet elvárás az, hogy minden évben Bl-elődöntőt játsszunk.
Az viszont, ahogy Marotta vezeti ezt a klubot és ahogyan Inzaghi használja a keretét, még így is adhat okot nekünk további reménykedésre. Én személy szerint nagyon aggódtam a két Fiorentina, a Genoa, a Lazio, a Juventus és a Napoli meccsek után. A játékosok fásultak voltak, az öregebbek nagyon öregeknek tűntek és a győzelmek is elsősorban a rutinnak és a grintának voltak köszönhetőek, nem a parádézásoknak. Azóta viszont újfent összeállni látszott a csapat, a sérültek lassan visszatérnek; és ha így folytatja, Inzaghi legalább egy trófeát idén is tehet majd az Inter vitrinjébe, megdolgozva ezzel a 2028-ig tartó szerződéshosszabbításáért.