A liga az évad legjobb középpályásának választotta, a szerkesztőségünk által szezon során kiosztott osztályzatok alapján pedig nem volt nála jobb Inter-játékos. Mindeközben nem telik el úgy meccs, hogy ne harsanna fel a lelátón az őt méltató, nem mellesleg igencsak fülbemászó szurkolói rigmus. Kétségünk ne legyen, már az első két elismerés sem piskóta, de ez a harmadik jól tükrözi cikkünk főhősének csapatban (és szurkolói szívekben) elfoglalt státuszát. Nézzük hát, minek köszönheti mindezt!
2021 nyarát írunk, amikor a Conte-féle bajnokcsapatban lassan, de biztosan alapemberré előlépő Christian Eriksen ismert okokból nem folytathatja olaszországi pályafutását. Ekkor még gyakran eljátszunk a gondolattal, mi mindent adhatott volna nekünk a dán válogatott klasszisa Inzaghi sokkal rugalmasabb és proaktívabb játékrendszerében – persze akkortájt csak vágyálmaink, megalapozottnak vélt vízióink lehettek az új mesterünk által megvalósítani kívánt futballról, hiszen a Lazioból érkező tréner épp azon a nyáron foglalta el a friss aranyérmes kispadját. A bal oldali nyolcas pozíciójában a kuzinoktól ingyen(!) elhappolt Calhanogluval számolhatott első számú alternatívaként, akinek aztán nem csak abban lett szerepe, hogy egyre kevesebbszer gondol(t)unk arra, mire mehetett volna Eriksen egy igazán progresszív, jóval szabadabb játékfelfogás mellett, hanem abban is, hogy az Inter az elmúlt három évben Európa legjobb csapatai közé emelkedett.
Én – vélhetően nem egyedüli Inter-drukkerként – jól emlékszem a soktucatnyi milanista kommentre, amelyben lelkesen megpróbálták ránk oktrojálni álláspontjukat, miszerint a török nem különb bármely félszezonos játékosnál, és hat darab elfogadható meccsnél nem tud többet egy évadon belül. Rájuk hagytuk, hisz tudtuk jól: ha jó spílert igazolsz egy riválistól, az mindig öröm – már persze, ha nem öreg, nem utáljuk nagyon és nem Cuadradónak hívják. Ha pedig a riválisod drukkerei rendszerint vérben forgó szemekkel nyilatkoznak az illetőről, azt is tudhatjuk: nemhogy nem volt igazuk, de itt valami egészen másról van szó. Valami olyasmiről, amit talán senki nem látott jönni. És most rákezdhetnék, hogy én mindenkivel ellentétben már a három esztendővel ezelőtti nyáron is tudtam, hogy ez a csávó majd két különböző poszton is képes lesz a csapat motorjává, az Inter-szurkolók egyik elsőszámú kedvencévé, mindeközben a világ egyik legjobb középpályásává válni… de nem kezdek rá, mert nem lenne igaz.
Merthogy Calhanoglu éveken át tényleg nem volt több egy jó játékosnál, akinek marha menő rúgótechnikája van, és aki jobb napjain kimondottan pazar dolgokat művel gyepen, ám az, hogy ebből hogyan lesz nemzetközi mércével nézve is a felső tartományba sorolható konzisztens teljesítmény, arra nem igazán volt válaszunk. Tisztán emlékszem az első meccsére: mértani tekerés a sarokból egy akkor még oly sokra tartott szlovák védő fejére, majd kíméletlen bomba a hosszú alsóba. Jól nézett ki, na! Majd jól nézett ki a szezon egésze is: remek gólok, kifogástalan pontrúgások, példaértékű mezőnymunkával és szív-lélek focival elegyítve. Nagyon nem rajta múlt az, hogy a scudettoért járó aranyérem végül Milánó kevésbé kedvelt felén landolt.
A következő fejezet hasonlóan magas színvonalon folytatódott, és a posztján kirobbanthatatlannak és megközelíthetetlennek gondolt Brozovic őszi sérülése új dimenziót nyitott meg a csapat és a török játékos életében is. Tekintve, hogy az Inter támadó és védekező játéka szempontjából is kulcspozícióként aposztrofálható regista szerepkört évek óta birtokló horvát klasszis helyét Calhanoglu vette át. S olyannyira prímán (néhány aspektusból az elődje által képviselt nívót meghaladva) látta el új feladatkörét, hogy Brozo visszatérését követően létező dilemma volt, hogy ki legyen Inzaghi első számú hatosa – a helyzetet persze némiképp egyszerűsítette Mhitarján is, aki kiváló futballt tett a gyepre főhősünk megüresedő pozíciójában. Így hát a BL-döntővel záruló szezon végén nyugodt szívvel tehettük pénzzé azt a játékost, akit éveken át pótolhatatlannak hittünk.
Egy nagy meccse a sok közül az idei évadból…
Calhanoglu tehát deklaráltan hatosként fordulhatott rá harmadik interes szezonjára, amely már a sikerek terén is meghozta a várt áttörést – nem silányítva persze a kupagyőzelmek vagy épp a Bajnokok Ligája-döntő kivívásának nyilvánvaló értékét. A scudetto és vele együtt a második csillag begyűjtése azonban egészen más kasztba helyezte/helyezi napjaink Interét, az abban való szerepvállalás pedig Calhanoglut is, aki végig komplex és kiegyensúlyozott teljesítménnyel, számos emlékezetes performansszal, és eddigi karrierje leggólerősebb bajnoki idényével ajándékozott meg bennünket. Élményszámba ment, ahogy egészen mélyen (olykor utolsó mezőnyjátékosként) kérte el a lasztit, majd pontos és intelligens passzokkal adott ritmust és fazont a játéknak, mindig megtalálva a legcélravezetőbb megoldást, miképp az is, ahogy félelem és mérlegelés nélkül állt bele a párharcokba, nem esett nehezére csúszni-mászni, magyarán a játék melósabb szegmenseiben is képes volt hétről-hétre kiemelkedőt nyújtani. Minimális hiányérzetet egyedül az adhat az ő esetében (is), hogy a nemzetközi hadszíntéren végállomást jelentő, Atletico Madriddal szemben elveszített BL-nyolcaddöntős párharcban nem tudta megvillantani tudása legjavát. Ezzel együtt elvitathatatlan, hogy verőhiba nélkül halad előre Nerazzurri-ikonná válás útján, és csak azért nem aggatjuk rá már most, három évadnyi parádés foci után ezt a jelzőt, mert az ilyesmivel ebben a modern futballnak hívott, felfoghatatlan pénzösszegeket szemrebbenés nélkül szárnyra keltő izében illik (mit illik, kötelező) az ilyesmikkel nagyon-nagyon óvatosan bánni. Mondjuk, ha a mindannyiunk fülébe okkal és joggal belemászó nóta meccsről-meccsre felharsan a lelátón, azt egy cseppet sem érezzük túlzásnak, sőt.
Nem mellékes tényező ugyanakkor, hogy az ő profiljának és erényeinek ennyire átütő hangsúlyozódásában elévülhetetlen érdemei vannak Simone Inzaghinak és az ő játékrendszerének is. Sok helyen folytattam meddő vitát azzal kapcsolatban, hogy Calhanoglu kizárólag az Inzaghi-ball áldásos hatásai miatt lett az, aki(nek) ma (tűnik). Egy-egy ilyen állításban az erőteljes részigazság mellett persze mindig felfedezni vélek némi rosszindulatot és kötelező lekicsinylést is. Én azonban tartom: senki nem lesz egyik vagy másik szisztéma miatt a világ legjobbjainak egyike a posztján, legfeljebb akkor, ha ő maga alapból is klasszis matéria. Márpedig Calhanoglu az volt, amikor megérkezett, ezt elegyítette becsületes melóval és megnyerő elhivatottsággal, aminek hála aztán olyan magasra emelkedett, ahonnan sokan a leesését várják. Mi persze jó várakozást, de leginkább kitartást kívánunk minden ilyesfajta tevékenységre vállalkozónak.
Merthogy Calha mindeközben folytatja útját, kéz a kézben az Inzaghi-rendszerrel, amelynek az idei kiírásban oly sokszor tapasztalt nagyszerűségéhez ő tette, s teszi hozzá az egyik legtöbbet. S hogy a nagyszerűség állandósuljon, és nemzetközi viszonylatban is egyre gyakrabban megmutatkozzon, annak szintén ő lehet az egyik fő kulcsfigurája.