Rohadt egy dolog a remény. Mikor azt hinnéd, hogy már elveszett, kész, nincs többé, jönnek és belógatják a pofád elé. De úgy, mint, ahogy te lógatod a kölyökmacska elé a játékát. Nézik, hogy kapálózol utána, ugrálsz, pitizel és már egyre jobban idegesít, hogy csak nem adják oda, pedig megérdemelnéd. Körülbelül ezt játsszák most az Interrel, és ez nem csak a mai napra vonatkozik. Persze szórakoztatták magukat a pályán lévők, április elseje, kibolondoztuk magunkat. Azt mondjuk, nehéz eldönteni, hogy a csapatunk, bírósporttárs vagy a Genoa volt-e a nagyobb balek, de már lényegtelen is.
Lassan ott tartottunk, mint a 2000-es évek elején. Nagyítóval kellett keresni az olyan Inter drukkert, aki még látta az utolsó bajnokcsapatot, ahogy ma nagyítóval kerestük azokat, akik látták egyáltalán jól játszani a csapatot. Aki ma valamilyen tévécsatornán sztrímen becsatlakozott az Inter-Genoába ilyen kivételes alkalmat láthatott, annak ellenére, hogy kaptunk négy gólt, az öt darab lőtt mellé grátisz a sporitól.
Jártattuk a szánkat hetekig, hónapokig, hogy ez a csapat, nem szar annyira, hogy minden szembejövő zsebre tegye. Aztán Ranieri bácsi, lusta tyúkanyóként, addig kotlott felettünk, amíg lassan mi is kezdtük elhinni, hogy a Novara oda-vissza pofozhat (not). De, azért emlegettünk a mentális kérdéseket, hogy, ha hinnének a játékosaink magukban, akkor erőből fel kell szeletelniük az alapvetően, jóval gyengébb keretű gárdákat.
Részben ezt láthattuk ma – mert ugyan Strama meghúzott olyan egyértelmű dolgokat, minthogy az egypoénos Pazzinit és a Szomorú Szamurájt kezdőn kívül helyezte el -, de azért a mostani Genoa ellen nem a parádés taktikai húzásai döntöttek. Bár nálunk ez is relatív, hisz lassan parádésnak tekintjük, ha valaki, nem rakja be Castaignost a szélre, Faraonit a középpályára vagy Pazzinit egyáltalán bárhova. A lényeg, hogy hittünk magunkban, hajtottuk elejétől a végéig és aktívan, gólra törően játszottunk. Az eredménye, hogy kialakítottunk jó pár helyzetet és lőttünk öt gólt.
Sztankovics az egyetlen pozícióban használható, ahol már nem kell annyit futni: mélységi irányítóban. Itt végre segítségünkre is volt. Két rég leírt ismerősünk, Chivu és Zárate is szezonbeli legjobb meccsének egyikén van túl. A vízilabdás román rutinból is többre képes, mint japán kollégája, legalább nem mászik Samuel hátára, miközben az ellenfél támad. Ilyenkor azért kerülget a kéjes gondolat, hogy addig tölteném a szakét abba a japóba, aki védőt csinált a Sinkanszenből, amíg magától fel nem mászik a szusi mellé a tányéromra. Zárate meg – ugyan mindig is egy önző, kis mitugrász marad, akinek a futball alapelveit 10-15 edző sem volt képes a fejébe verni -, de legalább ma a hasznos oldalát láthattuk annak, ha 
játszatjuk az egyetlen igazi szélsőként bevethető emberünket. Gyors és képes egy az egyben megverni az ellenfeleit – kuriózum. Meglőtte első bajnoki gólját is (áprilisban talán épp ideje volt, ha már csatár az istenadta), még a végén az utolsó pár meccsen hasznát is látjuk, ha már etettük.
Eközben, Milito folytatja egyszemélyes gólshow-ját, míg szerencsétlen Forlán minden önbizalmát elvesztette. Bemutatkozott Fredy Guarín (horasnak majd küldjük a pezsgőt, sokat várt erre), aki nagyon ígéretesen mozgott, még akkor is, amikor a tizenhatoson belül kaszálták el. Kaptunk négy gólt, de a védelmünk egy cseppet sem volt katasztrófa, lévén a Genoa nem tudott nyomást kialakítani, csak pontrúgásokból voltak veszélyesek. Fortuna a jobb, a bíró meg a bal oldalukba karolt bele és vezette el őket négy gólig. Belefért, de, azért ilyet többet ne.
Rohadt dolog a remény. Már letettél mindenről, feladtad, mert nincs tétje. De ő bedob egy utolsó esélyt, te ráharapsz és ő meg csak cibálja, hogy beleszakad az állkapcsod. Jó eséllyel hiába, csak, azért, hogy még egyet koppanj. Amikor a földön fekvővel elhitetik, hogy visszamászhatsz, de csak beletörli az arcodat a földbe egy újabb sáros csizma. Viszont e nélkül értelme sincs a létednek, hisz, ha csak tűröd, hogy elnyomnak és nem teszel semmit, egy idő után felőrölnek lelkileg. Szükségünk volt erre, egy kis pislákoló reményre, egy ifjú titánra, akinek ez a kilenc meccs az élete. Most megmutathatja, ez a vissza nem térő alkalom. Halk morajjal kísérjük csatába.