Andrea Stramaccioni velem együtt átlagostól eltérő napra ébredt. Mindkettőnk pulzusa az egészségügyileg veszélyeztetett tartomány felé halad, ahogy közeledik a délután három óra, de amíg az Inter szemtelenül fiatal edzőjének életében valami csodálatos új dolog veszi kezdetét a meccskezdés időpontjában, addig a blog egyik őskövületének az utolsó mérkőzés előtti beharangozóját és egyben búcsúbejegyzését jelenti a vasárnap.
Hogy miért döntöttem így? Több összetevője van. Az egyik a csapat minősíthetetlen idei szereplése. Ahogy gyűlnek az évgyűrűim és a karikák a szemeim alatt, úgy leszek egyre bölcsebb, tapasztaltabb és rájövök: nem a futball a legfontosabb dolog a világon. Most komolyan, azon idegeskedjek, hogy Chivu mi a francért nem tud egy értelmes beadást produkálni, vagy az ilyen Zarate-féle senkiháziak miért becstelenítik meg a fekete-kék mezt, miközben elszalad mellettem az élet? Áldozzam fel a szabadidőmet ezekért, holott itt élek Európa egyik leglüktetőbb városában, ahol naponta olyan ingerek érnek, melyekről tinédzserként nem is álmodhattam? Tényleg?
Elegem van. Különben is, a triplázás, a milánói utazások, a stadiontúra, a Figo-autogramm óta úgy érzem, elértem mindent, amit Inter-drukkerként lehet, nagy valószínűséggel életem hátralévő részében megismételhetetlen szezonként tekinthetek a 2009/10-esre. Akkor meg minek szenvedjek?
A másik dolog a blog. Görnyedjek egy fárasztó munkanap után a laptop előtt és izzadjak ki magamból vicces, egyedi, informatív posztokat INGYEN? Pláne, hogy az órákon át pötyögött, szerkesztett irományok harmadik kommentje témától és átigazolási szezontól függetlenül a mercatóval foglalkozik? Emberek, TAVASZ van, a szezon közepe-dereka, ki a picsát érdekel, hogy melyik dél-amerikai szupertiniért ajánlott az Inter 19 milliót, mikor AUGUSZTUSBAN zár a piac?
Eleinte még jó érzéssel és büszkeséggel töltött el, hogy a Nemzeti Sport címlapjára kikerülnek az írásaim, a munkám elismeréseként értékeltem. Igen ám, de 3000 kattintásért nem adnak sajtos füstlit a CBA-ban.
Harmadik ok ez a Benito gyerek (csak azért írom nagybetűvel a nevét, mert tisztességre neveltek a szüleim), aki a tévében adja az ártatlan olaszfoci-szakértő imidzset, aztán a saját blogjában (mert ő a főnök, nem kérdés) mosdatlan szájjal, gusztustalan hangnemben szidja a csapatomat. Tudom, én írtam, hogy nem szabad komolyan venni, de a bizonyos határt átlépte, innentől kezdve nem vagyok hajlandó neki „dolgozni.”
Köszönöm, hogy elolvastátok a 157, Nerazzurri blogon megjelent bejegyzésemet, talán tudtam adni valamit a nem túl nagy létszámú magyarországi Inter-tábornak. Remélem, néha eszetekbe jutok és nosztalgiából visszaolvassátok a posztjaimat.