Közeleg a városi derbi a kuzinok ellen, amely ezúttal jóval nagyobb izgalmakat vált ki belőlünk, mint ősszel, amikor Rolkó is inkább megkért egy vendégszerzőt, hogy írja le a gondolatait beharangozó gyanánt. Azóta sok minden történt; a Milannál kinevezték Piolit, mi pedig néhány kisebb hullámvölgyet leszámítva ugyanolyan királyok maradtunk, mint a szezon első szakaszában.
A téli mercato is tartogatott érdekességeket: Conte szokásához híven megint kért és kapott is hulladék, illetve öreg játékosokat, akiket mindig is szeretett és akikből talán egyedül ő tud futballistát faragni arra az időre, amíg edzi őket (Young pl. már most többet mutatott, mint Biraghi az elmúlt fél szezonban). Mellettük érkezett még egy klasszis is Eriksen személyében, hatalmas lelkesedést kiváltva a kék-fekete szimpatizánsokból. Igen ám, de a másik oldalon is jelentősen változott a keret és visszatért Milánóba az a játékos, aki nagyon sokat tett azért, hogy én Inter szurkoló legyek, de már önmagában csak azért is, hogy a futballt szeressem. A továbbiakban Zlatan Ibrahimovic következik, no meg néhány személyes élmény vele kapcsolatban.
A régebbi olvasóknak talán még dereng, hogy Csabinak voltak írásai azokról az időkről, mikor megjelent az életében az Inter, mint örök szerelem. Akkoriban még nem tudhattuk, hogy Córdobának éjjel ment a hasa és bizony be kellett érnünk évente egy-két olyan meccsel, melyet láthattunk a TV-ben… Vagy legalábbis a nálam idősebbeknek, én ugyanis akkor még kis túlzással azt sem tudtam, hogy mi az a futball.
Alsó tagozatos éveimben egyáltalán nem foglalkoztatott a foci, sőt; szüleimnek köszönhetően egy teljesen más sportot kezdtem el űzni. Az első igazán komoly, futballal kapcsolatos élményem a 2006-os Világbajnokság volt; szimpatikusak voltak az argentinok Ayalával, Crespoval, Riquelmével; illetve a döntőben lenyűgözött az olaszok szenvedélye és összetartása.
A Vb-t követő tanévben aztán az egyik osztálytársam körbeadta szépen mindenkinek a Fifa 2005-öt, melynek köszönhetően valamilyen szinten megismertem a csapatokat (legalábbis a két évvel korábbiakat) és kialakulhatott az is, hogy ki kinek fog szurkolni. Volt egy hatalmas Chelsea szurkoló osztálytársam, ő a mai napig az és még focizni is tud; rajta kívül akadt egy-egy Juve (Ciro Ferrara volt a kedvence) és Manchester United (neki természetesen CR7 és azóta szurkolt a Realnak is) fanatikus is, és voltam én, aki egy darabig nem tudott választani.
Mindig az Arsenal volt az első csapat, amelyet feldobott a játék és kezdő játékosként többnyire csak velük voltam, de aztán ahogy időnként követtem a meccseiket, különösebben nem győztek meg, hiába játszottak szépen. Az Inter viszont annál inkább; tisztán emlékszem, hogy valamelyik moszkvai csapat ellen nyertünk 1-0-ra Cruz első percben szerzett góljával a BL-ben és az számomra nagyon menő volt, hogy egy csapat így kézben tud tartani egy adott mérkőzèst.
Ezt követően a Fifának és az osztálytársaimnak köszönhetően kezdtem megismerni, hogy kik is játszanak az Interben. Ott volt Francesco Toldo, aki az akkori játékokban az egyik legjobb kapusnak számított (no meg a 2000-es EB-n is); Marco Materazzi, akit eleinte csak arról ismertem, hogy Zidane lefejelte a VB döntőben; és persze az argentin mag Burdissoval, Crespoval, Cruzzal, Cambiasso-val és persze Zanettivel.
Nagyon tetszett, hogy a klub ennyire preferálja a külföldi játékosokat – elsősorban a gauchókat – és ahogy elkezdtem követni a Sport TV-n a csapat meccseit, úgy Javier Zanetti is gyorsan az egyik favoritommá vált azzal a mentalitással, amit képviselt.
Materazzit is bìrtam; abban a szezonban élményszámba mentek a hidegvérrel értékesített tizenegyesei és a városi derbin bemutatott gól és kiállitás kombója is emlékezetes maradt.
Kassai-Tóth Csaba, Méhes Gábor, Faragó Richárd, Matuz Krisztián, de elsősorban természetesen Fülöp László kommentálásai azóta is gyönyörű emlékek és mindig örülök, ha valamelyik összecsapásunkat a Sport TV adja.
Ahogy egyre több meccset néztem, úgy lett szembeötlőbb az is, hogy játszik a csapatban egy fiatal, kissé arrogáns, ám annál tehetségesebb játékos, Zlatan Ibrahimovic. Teltek-mùltak a hetek és hónapok, egyre nagyobb rajongója lettem és persze posztert is beszereztem, amely még a távozását követően is jó pár évig a falamon volt.
A 2006-07-es szezon a BL kiesés ellenére is fantasztikus volt, a következő évi nemzetközi kudarc után viszont már egyre inkább cinkeltek az osztálytársak és engem is zavart, hogy miközben Spalletti Rómája röhögve ejt ki Real Madridokat a legjobb tizenhat között, addig nálunk szinte csak utópisztikus gondolatok formájában jelenik meg a BL negyeddöntő. Szerettem Mancinit és köszönöm neki hazai menetelést, ugyanakkor haragudtam is rá a nemzetközi szintéren nyújtott impotens játék miatt. Őszintén szólva Zlatant sem értettem; aki ekkora király a hazai porondon, az hogy tud ennyire eltűnni a nemzetközi meccseken?
Mikor az internazionale.hu-n olvastam, hogy José Mourinho lesz az új edzőnk, nagyon megörültem, hiszen tudtam, hogy milyen sikereket ért el a Chelsea-vel. Eleinte mondjuk féltem, hogy valamilyen okból kifolyólag nem Ibrára fogja építeni a támadósort, de szerencsére ez nem így lett és bámulatos volt, amit ők ketten a bajnokságban véghez vittek. Igen ám, de a BL-ben semmi nem változott. Ibra kapufát fejelt kb egy méterről az Old Traffordon, a kiesés után pedig neki állt feljebb, mondván kételkedik abban, hogy ezzel a csapattal valaha is Bajnokok Ligáját nyerhet. A Serie A-ban aztán jöttek továbbra is a szebbnél szebb gólok és kezdtem reménykedni Ibra maradásában; még úgy is, hogy szinte minden megnyilvánulásából az jött le, hogy ez a csapat csak miatta képes nyerni.
2009 nyarán aztán ùj korszak köszöntött be mind Ibra, mind az én életemben; míg én gimnazista lettem, addig ő átigazolt az előző évben mindent megnyerő Barcelonához.
Még 2009 szeptembere volt, mikor becsöngetés előtt mentünk fel valamelyik tanterembe az osztálytársakkal. Rajtam az Intersportban vásárolt interes táska, néhány lépésnyire tőlem pedig a barca szurkoló, focista osztálytársam.
-Levi, te az Internek szurkolsz?
-Igen.
-Ne haragudj, de az nem jó. (milyen udvarias vélemény nyilvánítás egy 14-15 évestől).
Ibra távozását Mourinhónak köszönhetően simán képes voltam feldolgozni. Hiába lépett le a csapat zsenije, nálunk volt a világ legjobb edzője, akiről lerítt, hogy tudja, mit csinál (nyilván nem bánta volna, ha a svéd végül marad, de azért így sem jártunk rosszul..).
Természetesen nagyon örültem, mikor a BL-ben végre valahára megindult a szekér, de emlékszem, isteni összeesküvést gyanítottam, mikor az elődöntőben összekerültünk a Barcelonával.
,,Ezek ellen biztosan kiesünk” – gondoltam én tizenöt éves fejjel, majd lenyűgözve bámultam, ahogy 0-1-ről megfordítottuk az első meccset. Különösen jó volt az látni, hogy Samuelék milyen zökkenőmentesen semlegesítették Zlatant.
A triplázást követően aztán Mourinho elment és én teljesen magam alá zuhantam. José után Benítez? Na, ne vicceljünk. Erre pedig még a jó öreg Zlatan is rátett egy lapáttal, aki visszajött Milánóba – igen ám, de a rossz oldalára. Hihetetlen, hogy valaki ekkora féreg legyen, dünnyögtem magamban.
A csapat ezt követően nem halmozott el minket sikerekkel, miközben Ibra újra bajnoki címet nyert, ezúttal a Milannal. Szerencsére könnyedén átvészeltem ezeket az időket; bármilyen megbotránkoztatónak is tűnhet, hátralevő középiskolás éveimet egyáltalán nem az Inter határozta meg.
Egyre komolyabban űztem azt a sportot és műfajt, amelyet még gyerekként kezdtem és ami azóta a munkám. Mindemellett pedig egy egészen jó osztályközösség is kialakult, melyben egyáltalán nem volt téma a labdarùgás – a hétvégenti italozások a Gesztiben ès az All-innban már annál inkább. A továbbtanulásos időszak is szépen lassan eljött, így őszintèn szólva teljesen megfeledkeztem szeretett Interemről; csakúgy, mint minden más futball csapatról. A kivétel a 2012-es EB volt, amit követtem; emlékszem, nagyjából húszan ülhettünk egy vendéglátóipari egységben az olasz-német elődöntőn – Balotelli góljainál egy híján mindenki elkomorodott; a kivétel én voltam.
2013 augusztusában aztán albérletbe költöztem és ahogy telt az idő, lakótársam bizony rávett egy-két egymás elleni Fifázásra. Szépen lassan vissza is tértek a régi beidegződések és ugyan szinte senkit nem ismertem, mindig az Interrel voltam. 2014 nyarán pedig nagyjából az összes Vb meccset követtük Pécsett, a Konzum melletti óriás kivetítőn.
A 2014-15-ös szezonban már újra az Interrel voltam testileg, lelkileg; az akkori barátnőm konkrétan azért dobott ki, mert lemondtam a találkát, csakhogy meg tudjam nézni a kék-fekete mezes férfiakat (asszem 3-0-ra kaptunk ki a Fiortòl, Cuadrado és Babacar is hatalmas gólokat lőttek). Egy februári hétköznap estén pedig arra értem haza, hogy lakótársam tajtékzik, amiért Ibrát kiállították a Chelsea ellen. Jéé, ez az ember még játszik? Aztán megláttam, hogy ismét Mourinho irányítja a kékeket és újfent megdöbbentem. Bármilyen hihetetlen, de az előző években teljesen elszigeteltem magam a futballtól, így tényleg, a legalapvetőbb dolgokkal sem voltam tisztában.
A következő szezonban már Ibra komoly közreműködésével ment tovább a PSG a BL nyolcaddöntőből, a legjobb nyolc között viszont újra kijött, hogy ez a nemzetközi terep valahogy nem neki való. Egy tizenegyest és egy másik hatalmas helyzetet is kihagyott a City ellen, ami később a továbbjutásukba is került. Eleinte kárörvendtem, de aztán szépen lassan elkezdtem egyre jobban elmélyülni Ibra karrierjében, bepótolva az elmulasztott éveket és meg kellett állapìtanom, hogy mìg a játéktudásából semmit sem vesztett, sőt; addig a személyisége keresztül ment néhány pozitìv változáson. Alapból szimpatikusabbá tette az is, hogy már nem piros-feketében rúgta a bőrt.
A 2016-os EB-n pròbáltam végig követni a svèdek meccseit, annak ellenére is, hogy azon a nyáron épp Amerikában dolgoztam egy Camp Leaders-féle táborban. Ibra sokat nem mutatott azon a kontinenstornán, ugyanakkor nem sokkal később bejelentette, hogy az új célállomása a Manchester United; az az együttes, amely korábban már bejelentette Josét is, mint új menedzsert.
Miközben nálunk de Boer balfaszkodott a padon, Ansaldi és Kondogbia pedig a pályán, addig Manchesterben annyira jó volt azt látni, hogy gyerekkorom talán két legemlékezetesebb figurája újra összeállt ès ugyan nem a legfontosabb trófeákat, de nyernek is. Időközben többször is elolvastam a neten angolul Ibra könyvét ès teljesen magával ragadott az a motiváció és győzni akarás, ami az írott sorokon keresztül is áradt belőle. (Magyarul ugyanakkor nem ajánlom senkinek a könyv elolvasását). Ekkor fogalmazódott meg bennem talán először, hogy Ibrahimovic a kedvenc focistám.
Nagyon sajnáltam, mikor az Anderlecht ellen megsérült, akkor pedig méginkább, amikor 2018 telén a távozás mezejére lépett és Amerikába tette át a székhelyét. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen pályafutásnak így kell véget érnie. Szerencsére nem is kellett sokáig ezen rágódnom. Ibra beast mode-ba kapcsolt Los Angelesben; ugyan a meccsei miatt sosem maradtam ébren, vagy keltem fel, de mindig kerestem az összefoglalókat és az interjúit. Egészen elképesztő, hogy ennyi idősen ilyen számokat tudott produkálni.
Még bőven Amerikában játszott, mikor kiadott egy újabb könyvet, melyben rengetek nyilatkozat van olyanoktól, akik közel állnak hozzá (Mourinho, Capello, Raiola, Pogba, Rashford többek között), illetve az addigi összes statisztikája is ott virít az alkotás végén. A kiadás után egy-két héttel a gigantikus iromány már ott volt a könyvespolcomon.
Nemrég Ibra visszatért Európába, de már egyáltalán nem zavar, hogy újfent a Milan mezét ölti magára. Egy olyan játékossal bővült a Serie A mezőnye, aki szinte mindent megnyert már pályafutása során, 38 évesen még mindig ontja a gólokat és akinek a személyisége ugyan abszolút megosztó, de a pályán mutatott zsenialitása vitathatatlan.
Mióta Zlatan megjött, a Milan eredményein egyértelműen látszik a fejlődés, ugyanakkor még így is szörnyen gyengék. Nem voltunk csùcsformában az elmúlt hetekben, de szerintem még így is túlzás lenne háromesélyesnek beállítani ezt a találkozót. Zlatan viszont itt van és ùgy látszik, a piros-feketék részéről az ő személye kellett újra ahhoz, hogy visszakapjuk a városi derbinket és ha minimálisan is, de mi is várjuk a találkozót. Tùl van már több, mint 900 hivatalos mérkőzésen és több, mint 500 rúgott gólon, de Ibra még mindig nyerni akar. Ritka alkalmak egyike, de remélem, hogy ezúttal nem fog.
