Zlatan Ibrahimovic annak idején hálóégető gólokkal és sorozatban mellkasra varrt scudettókkal, Samuel Eto’o kellemes meglepetést okozó alázatosságával „győzött meg.” Felipe Melo sehogy. Az Interbe jövetelük előtt egyikük sem tartozott a lieblingjeim közé és a leigazolásuknak sem tudtam tiszta szívből örülni. A helyzet kicsit hasonló most, Antonio Contéval.
Különösebb magyarázatot aligha igényel az indok: ősjuvés bandieráról beszélünk, aki játékosként mindent megnyert a klubbal, majd edzőként kaparta ki a Juventust a pöcegödör aljáról. Mind a pályán, mind az oldalvonal mellett vérben forgó szemekkel harcolt értük – és az Inter ellen. Egy konkurenciához hisztérikusan kötődő arcot nem szívesen lát az ember saját csapata környékén, pláne ha Torino rondább feléből érkezik. A hagyományok tisztelőjeként nehezen fogadom el és nem is igazán szeretem, ha – főleg Olaszországban – riválishoz szerződik egy korábban bálványként imádott klubikon, mert neki – akár szimpatikus, akár nem – az övéi között a helye.
Egy Contéhoz hasonló történetet húsz évvel ezelőtt már megélhettünk. Akkor a Juventusszal három bajnoki címet és egy Bajnokok Ligáját nyert Marcello Lippinek „kellett örülni”. 1999 tavaszának végén jártunk, az idényben a negyedik edzőjét fogyasztó Interünk a várakozásokat alulmúlva vergődött a bajnokságban. A csilliárdokért összevásárolt keret Pagliucával, Zanettivel, Simeonéval, Winterrel, Djorkaeffel, Baggióval, Ronaldóval és Zamoranóval az utolsó fordulókban a kiesést (!) próbálta elkerülni, ami végül sikerült is: nyolcadik lett a csapat úgy, hogy mindössze nyolc ponttal szerzett többet a már másodosztályba süllyedt, tizenötödik Salernitanánál.
A 2019-es helyzetet tekintve tehát több ponton is párhuzamot vonhatunk 1999 nyarával. Adott egy csalódást okozó idényből érkező, kissé elkanászosodott, klikkesedett, de azért alapvetően jó nevekből álló társaság, melyet egy Appianóba korbáccsal bevágtázó juventino hivatott megvesszőzni. Az ezredforduló előtti Conte, vagyis Marcello Lippi erélyes direktorként rendet csinálni és öltözőt kipucolni jött az Interhez: a nehezebben kezelhető figurákat (West, Simeone) elengedte, a helyükre pedig Moratti bankkártyájával és annak PIN-kódjával a zsebében vásárolni indult. Hozta a torinói kaszárnyában bevált katonáit Peruzzitól kezdve a világrekordot jelentő összegért elhappolt Vierin át Jugovicsig. A Nemzet Bobóját annak ellenére fekete-kékbe öltöztette, hogy korábbi munkakapcsolatukban akadtak súrlódások.
A szigorú és igazságos ősz hajú szakembert általában kedvelték a játékosai, akikkel könnyedén meg tudta teremteni a harmóniát. Roberto Baggio viszont nem tartozott közéjük. A szivaros tréner és a copfos szuperhős viszonya még a juvés időkben romlott el, amikor Lippi a calcióba berobbant üstököst, bizonyos Alessandro Del Pierót favorizálta helyette. Lippinek kapóra jöttek a göndörhajú fantasista gyakori sérülései, így különösebben nem kellett megmagyaráznia a hétvégi fordulók előtti sajtótájékoztatón, miért hagyhatják ki nyugodtan Baggio nevét a zsurnaliszták a várható összeállításból. A történet végül szakítással zárult: hiába ment volna bele maradása érdekében a caldognói Zico a fizetéscsökkentésbe is, Lippi nem garantált neki kezdő pozíciót, ezért a Manchester United, a Real Madrid és a Roma ajánlatait visszadobva 1995 nyarán a Milanba igazolt. Négy évvel később aztán ismét keresztezték egymás útját, de immáron Milánó értékelhető részében.
Lippi már az 1998-as nyári szünetben azon morfondírozott, hogy elhagyja a Juventust, mert úgy érezte, a kapcsolatuk elfáradt. A klubvezetésben ülők összeráncolt szemöldökkel fogadták az edző kérését és azon nyomban vissza is utasították, mi több, valahogy kierőszakolták, hogy a Paul Newman hasonmásverseny ezüstérmese kitöltse 1999 nyaráig érvényes szerződését. Marcello azon év áprilisában találkozgatott párszor Massimóval és egy gyertyafényes, hegedűszós vacsora mellett megegyeztek, hogy a Juventus-szempontból borzalmasan zárult idényt követően átveszi az Inter irányítását. Egy hétfői napra tervezték Lippi sajtóbemutatását, ám a ceremóniát el kellett halasztani, mert egy nappal korábban az edzőfenomén úgy leesett a biciklijéről, hogy össze-vissza törte magát és nem volt prezentálható állapotban…
„Az Internek nem lesz gondja a nemzetközi kupákkal, ami előnyt is jelenthet a kék-feketéknek, hiszen májusban a Milan is így nyert bajnokságot. Marcello Lippi afféle >>kis Juvét<< csinált a milánói csapatból, hiszen egykor Peruzzi, Paulo Sousa, Vieri, Jugovics és Roby Baggio is a keze alatt dolgozott Torinóban. Az Inter >>vadonatúj<< védelemmel (Peruzzi – Panucci, Blanc, Domoraud, Georgatosz) játszik, ám az igazi nagy kérdés, hogy Vieri és Ronaldo mire lesz képes elöl. A szurkolók reményei szerint a két név önmagában is elegendő lehet a bajnoki címhez…” – olvashattuk 1999. augusztus 28-án a Nemzeti Sport idénybeharangozójában. A korábbi tanítványok és a meglévő eminensek mellé olyan nebulókat hozatott az osztályába, mint Christian Panucci (Real Madrid), Laurent Blanc (Marseille), Luigi Di Biagio (Roma), Grigorisz Georgatosz (Olympiakosz), illetve ragaszkodott a Veneziában pazar kölcsönidényt futott Alvaro Recoba visszarendeléséhez (később a téli mercatón Clarence Seedorffal, Adrian Mutuval és Iván Cordobával foltozgatott). Az egész mezőnyt tekintve az Inter tapsolta el a legtöbb pénzt az átigazolási időszakban, egészen pontosan 142 millió eurót.
A frontvonalban eléggé telítettnek tűntek a lőállások; Ronaldónak és Vierinek értelemszerűen biztos helye volt, a padról a futballtörténelem első hamis kilencese (1+8…), Ivan Zamorano várt bevetésre, a csatárok mögötti trequartista posztért pedig hivatalosan Alvaro Recoba és Baggio versenyeztek. Valójában Baggio egyik nyilatkozatában elárulta, hogy Lippi megígérte neki a tutit. „Nem kértem tőle különleges elbánást, csak ugyanannyi esélyt a kezdőcsapatba kerülésre, mint a többiek. Játszani akartam, méghozzá a kezdőben” – mondta Itália nemzeti hőse.
Lippihez még az érkezését megelőzően eljutottak ilyen-olyan pletykák az Inter öltözőjében uralkodó viszonyokról. Az edző azonnal tudni szerette volna, kik a befolyásos arcok a zuhanyzóban és miket mondanak a háta mögött (már ha mondanak egyáltalán), ugyanis nem akarta, hogy bárki tönkretegye a munkáját. Baggio néhány évvel később megjelent önéletrajzi könyvében árulta el, hogy az edző arra kérte, tegyen neki jelentéseket az öltözőben elhangzott dolgokról. Roby visszautasította a kérést és kijelentette: segít, amiben csak tud, de árulkodni nem fog, neveket ne várjon tőle a mister. Lippi válaszként persze magyarázkodásba kezdett és azt állította, a játékos félreértette a szavait, egyáltalán nem akart kémet csinálni belőle. Késő volt.
Baggio szerint onnantól kezdve háborúban állt vele az edző és mindent elkövetett, hogy megalázó helyzetbe hozza. Egyik legjobb példája ennek egy felkészülési mérkőzésen történt néhány héttel az idény rajtja előtt, melyen Baggio egy 35 méteres andalító keresztlabdával indította Vierit, aki szokásához híven gólt szerzett az akció végén, majd Panuccival együtt látványosan megtapsolta a gólpassz kézbesítőjét. Ezt látva Lippi Balázs Péter legjobb alakításait idéző vöröslő fejjel üvöltözött: „Vieri, Panucci, mi a francot műveltek?! Nem azért vagyunk itt, hogy egymásnak gratulálgassunk! Azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk! Senki ne tapsoljon a másiknak és ez vonatkozik Baggio úrra is‘ – ordibálta a maestro a partvonal mellől.
Ilyen előzmények után Lippi „természetesen” kiültette Baggiót az augusztus végi bajnoki nyitányon a Verona ellen (3-0-ás diadal a debütáló Vieri mesterhármasával), majd a következő két mérkőzésre a meccskeretbe se nevezte. A karácsonyi szünetig mindössze 111 percnyi játéklehetőséget adott neki, amit Baggio rossz fizikai állapotával indokolt. Még egy sztori a két nagyság közötti ellentétről: egyik alkalommal az edzőközpontban elfogyasztott csapatebéden a mellőzött zseni pepperonival szerette volna ízesíteni a salátáját. Másnap ismét kért egy adagot a pincérnőtől, ám ezúttal nemleges választ kapott. „Sajnálom, nem adhatok. Kérdezd meg az orvost, hogy miért” – mondta a kissé zavarba jött felszolgáló. Baggio rögtön odaslattyogott Dr. Volpihoz, aki megerősítette, hogy mostantól semmit sem ehet Lippi jóváhagyása nélkül. Copfocska úgy érezte magát, mint a katonaságban és szerinte valaki tippet adott az edzőnek a pepperonit illetően.
A Lippi-irányította Inter szakajtónyi új igazolással a fedélzeten fantasztikusan kezdte a szezont. Különösen a harmadik fordulóban a Parma földbe gyalulását követően akadt ki a lelkesedés barométer a Meazzában és egyesek már a Nagy Inter Korszakot jövendölték – ehhez akadt némi jogalapjuk, hiszen az 5-1-re megsemmisített vendégeknél olyan nevek tusoltak a lefújás után, mint Buffon, Thuram, Cannavaro, Sensini, Dino Baggio, Ortega, Di Vaio vagy Crespo. Az első komolyabb hullámvölgy október közepén érkezett: sikerült egymás után kikapni a Veneziától és a Milantól, majd ikszelni a Lazióval és szégyenteljes, háromgólos vereséget szenvedni Bolognában. Ezt követően egy kapott gól nélküli, hárommeccses győzelmi sorozat következett – Roberto Baggio egyik mérkőzésen sem szerepelt a keretben. Sajnos Baggio mellett Ronaldo, Zamorano és Vieri is hagyott ki meccseket sérülés miatt, így papíron hiába tartozott az Inter csatárállománya bolygó legerősebbjei közé, fájdalmas módon igen keveset lehettek egyszerre a pályán. Ronaldo és Vieri konkrétan három meccsen riogathatta együtt az ellenfeleket. A felállást illetően az akkoriban divatos 4-3-1-2-t használta legtöbbször az ősz hajú főnök, de a 3-5-2-t is előszedte néha. Utóbbi formációban az alapból klasszikus jobbhátvéd Panucci játszott belső védőt (halihó, D’Ambrosio!), a villanypózna termetű, kiválóan fejelő és a szakmáról mindent tudó Blanc takarított középen (szia, Godín!), míg a túloldalon Simicet kellett nézni Cordoba érkezéséig. Wingbackben Zanetti és görög mozdony zakatolt, a középpálya centrumában amolyan registaként Di Biagio ügyködött, mellette Paulo Sousa vagy Jugovics kezdett, amíg egy hideg januári napon be nem toppant Clarence Seedorf. A támadóhármasban meg éppen az a három ember szánkázott ki a gyepre, akiket pályára engedtek az orvosok…Sajnos Ronaldo novemberben horrorsérülést szenvedett a Lecce elleni 6-0-ás bajnokin, úgyhogy onnantól kezdve nélküle kellett folytatnia a csapatnak. A Fenomén csupán 383 percen át viselhette a fekete-kék mezt a szezonban.
Január 23-án a 18. fordulóban Veronában rendezték a Baggio-Lippi csata kilencvenkettedik fejezetét. Sokat elmondott a pillanatnyi viszonyukról, hogy az edző Ronaldo hiányzása ellenére sem rakta be a sztárt és inkább a romániai ismeretlenségből kihalászott húszéves Adrian Mutut jelölte a csapatba. Az Inter végül hátrányból fordítva a csereként beállt Baggio – idénybeli első… – góljának köszönhetően kínkeservesen haza tudta vinni a három pontot. A másnapi sajtó hősként ünnepelte a fizikai problémáit nyilvánosan tagadó meg nem értett zsenit és már-már igazi tündérmesét emlegetett. Pláne azok után, hogy a következő körben a Roma elleni rangadón a szivarevő nagy duzzogva a kezdőbe nevezte a 10-est, aki góllal és gólpasszal járult hozzá a győzelemhez.
Március elején egy derbidiadalt követően hét ponttal lemaradva a listavezető Juventus mögött harmadik helyen állt az Inter, tehát semmi sem utalt még arra, hogy ez az idény is kifutópályán száguld a kuka felé. Pedig pontosan így történt, „hála” egy hatmeccses nyeretlenségi szériának, melynek legfájóbb pillanata a negatív sorozat utolsó állomásán, a Juventus elleni hazai meccsen vágta torkon a még reménykedőket. A tabella élén trónoló Ancelotti-csapat Darko Kovacsevics duplájával 2-1-re győzött a Meazzában a meglehetősen viharvert állapotú, Panuccit, Jugovicsot, Georgatoszt, Ronaldót, Vierit és a végig a padon jegelt Baggiót nélkülöző Inter ellen. A hatodik helyre visszacsúszott társaság és az immáron hivatalosan is megbukott Lippi feladata onnantól kezdve a kármentés volt: valahogy oda kellett kúszni a Bajnokok Ligája-selejtezőt érő negyedik helyre. Az utolsó négy fordulóra úgy, ahogy összeszedte magát a csapat és négy mérkőzésből hármat megnyerve odaért az osztályozót jelentő pozícióra. Igen, egymeccses spareggiót kellett játszani semleges helyszínen a Parmával. A Stadio Bentegodiban rendezett nyár eleji fülledt és feszült estén 3-1-es győzelemmel megmentette Lippi a szezont – és mint utólag kiderült, az állását is, merthogy Moratti később elárulta, kivágta volna az edzőt, ha nem jön össze a BL-indulás. Ja, és mindezt kinek köszönhette? A két gólt szerzett Roberto Baggiónak.
Nem akármilyen kettősség nyomhatta a lelkét, hiszen az egész éves mellőzöttséget félretéve, igazi profiként viselkedve a szezon legfontosabb meccsén elért duplájának köszönhetően maradhatott a padon az az ember, akivel egész idényben megkeserítették egymás életét, ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is: a jövőben nem lesz folytatása kettejük közös történetének. A másnapi La Gazzetta dello Sport 10-es osztályzattal honorálta az utolsó Inter-színekben lejátszott mérkőzésén Baggio teljesítményét.
Néhány héttel később távozott Milánóból és a Bresciához szerződött, Marcello Lippi pedig nekiláthatott a keret újbóli átalakításának – vagy, ha egy elég durva összeesküvés-elméletet faragnánk a sztori folytatásából, akkor szétverésének. Egyes élénk fantáziájú emberek szerint Lippi afféle trójai falóként jött Milánóba, amit ugye elég nehéz elhinni, bár azt talán még nehezebb megmagyarázni, hogyan sikerült az addigi interes történelem talán legerősebb keretével ennyire hitványul szerepelnie egy ilyen kaliberű edzőnek és ezt a bivaly társaságot egy nyár alatt Lúzer FC szintűvé lezüllesztenie. Baggión kívül eladta/eladatta az egész évben kiválóan védő Peruzzit, a stabil teljesítményt hozott Panuccit, a balfutó létére két góllal és kilenc gólpasszal zárt, tüdejét kiköpő Georgatoszt, az ígéretes Mutut és még előtte télen a korábban a liga legjobb középpályásai közé sorolt Paulo Sousát. Nyilván az újonnan szerződtetett játékosokért nem kizárólag az edző felel, de nagyon szívesen leülnék egy Aperol Spritz mellett az akkori döntéshozókkal és meghallgatnám, mégis mi a búbánatos fittyfenére gondoltak, amikor olyan középszerű hulladékokat hoztak a fentebb említett urak helyére, mint a pár hónappal később elzavart Robbie Keane, a taktikai értekezletek helyett az orvosi váróban üldögélő Farinós, vagy a későbbi május 5-ei merénylő, Gresko, hogy az említést sem érdemlő Hakan Sükür, Cirillo, Macellari, Vampeta, Peralta és Brocchi hatosról ne is szóljunk.
A történet folytatása innentől ismert: a csapat elbukta a Szuperkupa-döntőt a Lazióval szemben, világraszóló szégyent produkálva kiesett a Bajnokok Ligája-selejtezőben a svéd Helsingborg ellenében, majd a sydneyi olimpia miatt egy hónappal később rajtoló Serie A nyitányán kikapott a Regginától. Utóbbi vereséget már nem tudta lenyelni Moratti és kirúgta Marcello Lippit. Évekkel későbbi egyik nyilatkozata szerint nem kell ezt az egészet túlgondolni: „Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. A karrieremnek számos csúcspontja akadt, az Internél eltöltött időszakom viszont mélypont volt, de nem az első és nem az egyetlen. Az okok annyira nem fontosak. Egy nagyszerű csapattal dolgozhattam együtt egy nagyszerű klubban. Egyszerűen nem működtek a dolgok, ennyi. Negyedikek lettünk a bajnokságban, megnyertük a BL-osztályozót és bejutottunk a kupadöntőbe. Én ezt nem nevezném kudarcnak.”
(Felhasznált források az emlékeimen kívül: These Football Times, La Gazzetta dello Sport, Nemzeti Sport, Football Italia, Repubblica)