Robogunk tovább, osztályozgató rovatunk második részében a hátsó régióból a pálya közepe felé indulunk el. Oda, ahol volt nagyjából mindenféle egyéni teljesítmény, a gyengusztól egészen a kiválóig.
Borja Valero – Ha nem is világmegváltónak vártuk, azért bizonyos reményeink voltak vele kapcsolatban – amikből aztán semmit nem váltott be, nem 100%-ig a saját hibájából. Ugyebár az már unalomig lett hangoztatva, mennyire kevés ő fizikálisan, hát még azokon a pozíciókon, amiken lehetőséget kapott. Egyszerűen neki már nem való sem a pivot, sem a 10-es, a három középső középpályással felálló rendszerekben még valószínűleg egész korrekten elfocizgatna bárhol a centrumban, de ez így zsákutca. Nulla, azaz 0 darab gólpasszt hozott össze, ez vetekszik Candreva csodaproduktumával. (5)
Joao Mário – A 14 pályára lépése alkalmával 3 gólpasszt azért összehozott, de ezt javarészt annak köszönhette, hogy beadni viszonylag jól tud. A többi skillje viszont az idő múlásával (ahogy fejben is kezdett összeomlani) lett egyre rosszabb, kapuba természetesen még véletlenül sem talált, így egyenes út vezetett téli távozásához. Nem igazán sajnáljuk, viszont azt igen, hogy kicsit rontott a tárgyalási pozíción a kijelentéseivel. Talán azért nem lesz gond a jó pénzért való eladásával. (5)
Marcelo Brozovic – Ahogy a csapat, úgy ő is járt a pokolban és a mennyben is. Előbbit mondjuk csak rövid ideig látogatta meg, az ominózus kifütyülős-megtapsolós meccs volt a mélypont ebből a szempontból, viszont ettől eltekintve egyáltalán nem volt vállalhatatlan, sőt, Icardi mögött is focizott néhány alkalommal kifejezetten pofásan. Viszont amikor visszakerült az eredeti pozíciójába, végre megmutatta, hogy képes ő egyenletesen jól játszani, de tovább megyek, az utolsó három hónapban ő volt a Serie A legjobbja a posztján – méghozzá egyértelműen. 31 meccsén (ebből tízszer csereként beállva), 4 góllal és 9 gólpasszal zárt, óriási szüksége volt a csapatnak egy ilyen karakterre a pálya azon részén. (7)
Matías Vecino – Ha neki is először a lőlapjára tekintünk, azt látjuk, hogy a helyéről elfogadható az a 2+3, viszont a további statisztikáit szemlélve láthatjuk, miért is kevés ő összességében egy Internazionale kezdőjébe. Valahogy nem elégséges tőle a szerelés és a megelőzés mértéke, és hiába jó testfelépítésű, nem érezzük igazán a fizikai jelenlétét. Persze az őszi, egészen korrekt első benyomásokat ne vegyük el tőle, és összességében nézve (a fontos gólokat, gólpasszokat is idevéve) sem volt rossz szezonja – a sérülésekkel tarkított, szenvedős tavasz az, ami árnyalja a képet. Viszont A GÓLT valószínűleg sosem fogjuk neki elfelejteni. (6)
Rafinha – Már a kezdeti játékpercei alatt is az látszott, hogy ebből kijöhet valami egészen pozitív, de egy ideig csak nem akart összeállni a futballja egy kerek egésszé, lévén a kapu előtti hatékonyságát erősen (és jogosan) megkérdőjelezhettük. Aztán a szezon végén már ez a dolog is klappolt, így hát izgatottan várjuk, hogy a Sneijder óta látott legjobb trequartistát vajon sikerül -e valahogy végleg leigazolni. (6,5)
Roberto Gagliardini – Volt olyan része a bajnokságnak, amikor már minden reményünket elvesztettük vele kapcsolatban, aztán a Napoli ellen egyszer csak ő is feltámadt, nem kis részben Brozovicnak köszönhetően – egészen jól egészítették ki ők egymást. Az bizonyos, hogy ha ő sokáig az Internél szeretne maradni, valahogy rá kellene gyúrni a támadó oldalra is, mert egyrészt a 0+0 iszonyatos, másrészt viszont egyébként is többre van szükség ott, mind passzjátékban, mind a technikai dolgokat tekintve. A tavasz szerencsére óvatos bizakodásra adhat okot nála. (5,5)
Azok között, akik kommentben eltalálják, kik fognak következni a harmadik részben, kisorsolunk egy meleg ölelést a szerzők részéről!