Hat évvel ezelőtt ment el három scudettóval, két Olasz Kupával és ugyanennyi Olasz Szuperkupával a csomagtartójában úgy, hogy alig vártuk, hogy végre eltakarodjon, mert tudtunk a nagy José közeledtéről. Most meg visszajött és majdnem annyira örülünk neki, mint Mourinhónak 2008 nyarán. Roberto Mancini 2004-es és ’14-es érkezése között több párhuzam akad; a legérdekesebb talán az, hogy ismét egy háromvédős romhalmaz után kell felépítenie valamit – igaz, ezúttal nincs rá egy teljes nyara (Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, hogy a klub és Mancini elválása annak idején nem lányregénybe való módon történt, menesztése után hónapokig oda-oda mondogatott Morattiéknak).
Appiano kapuján újra belépve valószínűleg fel fog neki tűnni, hogy micsoda minőségbeli különbség van az akkori Inter-állomány javára a maival szemben. Nosztalgiázzunk egy kicsit ezen a ponton és tekerjük vissza emlékeink filmszalagjait jó 10 évvel ezelőttre, hogy akkor kiknek a nevét írhatta fel a flipchartra a meccsek előtt.
A kapusposzton sokat nem kellett agyalnia Toldo miatt, szemben a középső védőkkel, melyek kínálata elég pofás: a rutinos Gamarra, a csúcskorban lévő Cordoba, a még mindig killer balossal bíró Mihajlovics, a hentelésből frissen kitüntetett Materazzi és az ígéret kategóriájába tartozó Burdisso közül választhatott hétről-hétre kettőt. A széleket elvitte Favalli és Zanetti, illetve utóbbi helyett alkalomadtán Zé Maria.
Eggyel előrébb az akkor még divatban lévő klasszikus 4-4-2-ben Capitano helye valamelyik poszton néha itt is biztos volt a szélre kitolt Sztankovicséval egyetemben, középen Veron alibizgetett irányítgatott, mellette a sztárigazolásnak szánt Davidsot kiszorítva Cambiasso lobogtatta szőke üstökét – fiatalabbak kedvéért utóbbi nem elírás, voltak hajszálak a 2004-es fején. Elöl a hamburgerek helyett sikerre éhes Adriano rémisztgette az ellenfelek védelmét hol Recobával, Cruzzal vagy Vierivel párban (ebből kiindulva bőven láthatjuk egymás mellett Icardit és Osvaldót, de erről később).
Első idényében a negyvenezer döntetlen miatt vették elő a kritikusok, később az ő nyakába varrták az Inter nemzetközi porondon mutatott lúzerkedéseit, majd Ibrahimovic érkezte és ezzel párhuzamosan a Juventus kizárása után a savanyú szőlőt szopogató ellendrukkerek az „Ibra nélkül az Aranykuka díjat nyerted volna meg” és a „Könnyű kiskirálynak lenni a kiherélt ellenfelek szemétdombján” típusú beszólásai nyírták ki az idegeit. Valljuk be, egy-kettőnek van némi igazságalapja.
Akadtak azért pozitívumai is a Mancini-érának. Tudta kezelni az öltözői hangadókat és az egókat (nagyjából), a csapat stílusa és karaktere felismerhető volt (nagyjából), bár sokszor egy-egy nagyember villanása húzta ki a szarból. Máig emlékezetesek azok a cseréi, amikor hátrányban egymás után zavarta be a padról a csatárokat és Ferguson mintára az Until we score tartományban mentette/fordította meg a meccseket non mollare mai szellemben. Némely legendás húzása után viszont az iskolaorvoshoz küldtük volna legszívesebben, például többször pakolta át a középpályára dögvész esetén Chivut vagy Burdissót, vagy amikor Cagliariban egyszerre kezdette a három tulokot, Ibrahimovicot, Adrianót és Crespót.
Sok minden változott azóta, hogy elment. A klub anyagi korlátaitól kezdve a Serie A és az Inter játékoskeretének romlásán át egészen a szerény szezonvégi célokig. Kikopott a 4-4-2, nincs egy Zlatanja, aki egyedül képes sorozatban meccseket hozni, és mivel itt Manchesterrel ellentétben nem vajjal megkent pénz van reggelire, jó eséllyel nem lesz januári nagybevásárlás sem. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor egyrészt miért őt választották, másrészt ilyen feltételek és körülmények ellenére miért jött vissza? Az elsőre hamar megvan a válasz: az elérhetőek közül még mindig ő a legjobb. Ismeri a közeget, van tekintélye és tisztességes játékosmúltja, az angliai és a törökországi szezonokkal együtt még több tapasztalata. A másodikra nehezebb. Mi lehet a motivációja azok után, hogy a hazai porondon elérhető összes trófeát begyűjtötte az Interrel és hogy idén egy harmadik helyhez is kb. csoda kellene? Vélhetően az állítólagos évi 4 millió eurós fizu jól mutat a bankszámlán és azért még mindig van húzóereje egy Inter-kispadnak, pláne egy munkanélküli edzőnek.
Egy olyan edzőnek, aki elődjével ellentétben nem a posványban dagonyázva untat minket hétvégéről-hétvégére, hanem ha kell, kettéhugyozza a hóembert – és most egy derbi előtt pontosan erre van szükség. Ugyan ő nem teljesen az a vébergyuris karakter, de Signor Vaskalapnál jóval rugalmasabb. A 17 hónapnyi, végelgyengülés felé tartó szenvedésnek – egy darabig biztosan – vége, innentől kezdve végre történni fog valami más is a wingbackekre épülő „támadójátékon” és a tanácstalan körbepasszolgatáson kívül. Lesz értelme a hétvégénkből két órát rájuk áldozni.
A poszt születésének pillanatában nem ismertek Mancini elképzelései a játékrendszerről. Azt mindannyian tudjuk, hogy ezt a háromvédős felállásra kalibrált mesebeli keretet Mazzarri ízlése szerint rakták össze és abban is szinte biztosak lehetünk, hogy Mancs visszatér a négyes szisztémához. A szélső védők adottak, de a Nagatomo-Dodó páros egyszerre történő bevetése védekezésbeli hiányosságaik és túlságosan támadó vénájuk miatt necces. A kapitányi karszalag okán Ranocchia helye tuti, mellé papíron Vidicset kellene tenni, csakhogy ez a két jószág jobban lelassítja a védelmet, mint Malackát a szembeszél, arról nem beszélve, hogy a Szerbinátor eddigi produkciója valahol Guzmics Richárd bukaresti szintjén mozog. Kérdés, meri-e padoztatni a manchesteri ikont Jézusunk javára, mert az nyilvánvaló, hogy a tapsifüles brazil a legjobb bekk ebben a szezonban. Visszatérve a Nagatomo-Dodó problémára, Juant amúgy gond nélkül ki lehetne tolni a balszélre, amivel kevésbé borulna meg az egyensúly.
Szintén kérdőjelekkel teli a középpálya, bár nagyjából sejtjük, melyik két formáció közül választ majd. Első körben az Allegri-féle bajnok Milan 4-3-1-2-je jöhetne szóba, csakhogy ezt a rendszert is felfalták már a divatosabbak. Ebben a verzióban Medel indul embervadászatra, mellette a visszafogadott kolumbiai gyermek próbálhatná megragadni élete utolsó esélyét, hogy futballista legyen, a Próféta pedig téríthetne sunyiban. A trequartista szerep nyilvánvalóan Kovacicé (esetleg megcserélve Hernanesszel). Másik lehetőség az Ancelotti óta gyakorlatilag sehol nem látott rombusz ugyanezekkel a nevekkel, amitől viszont félek. A csatárválasztás adja magát: ha éppen van két egészséges a háromfős választékból, akkor ők. A múltból kiindulva nem jelent neki problémát, hogy egyszerre két középcsatárt toljon fel előre, tehát készüljünk fel Oszi és Icardi együttes elviselésére.
Amiről még nem esett szó, hogy jó döntés volt-e eddig húzni a szenvedést Mazzarrival, illetve miért a derbi előtt egy hétre időzítették Thohir első igazán nagy lépését? Ha úgy vesszük, hogy nem hagyták befejezni Walter munkáját, akkor bizony Mourinho távozása óta megint lehúzhatunk egy szezont a wc-n már novemberben. Mancini nem igazán tartozik a szarból kastélyt építeni tudó zsenik közé, mostani helyzete kb. arra hasonlít, amikor a Lazióval és a Fiorentinával kellett üldöznie az északi nagyokat az ezredforduló elején (ekkor tárazta be magát olasz kupákkal egy életre). Utóbbi ellenben több szempontból is jól sülhet el: egy edzőváltás mindig felrázza a játékosokat, ami kiváltképp dupla szorzós egy Milan elleni bajnoki előtt, plusz szegény nullkilométeres Pippónak fogalma sincs, mire készüljön élete első milánói városi rangadójára, mert velünk együtt ő se tudja, mivel áll elő Mancini vasárnap.
Mancio második érája, ha semmi váratlan nem történik, 2017-ig tarthat. Első és legfontosabb feladata: bármilyen körülmények között, akármilyen moslék játékkal megverni a Milant, majd összerakni egy közönséget visszahódító, vállalható és harcos futballt mutató, nemzetközi kupás pozíciót elérő társaságot. Szándékosan nem írtam a BL-helyet, mert a feltámadott Napolit még a Pincérrel is erősebbnek érzem, esetleg egy összekukázott téli mercatóval talán lehet némi sansz a dobogó legalsó fokára.