Kilencedik menet. A bal szemére nem lát. Magyaráz valamit az edző, de zagyvaságnak tűnik az egész. Megszólal a gong: a másik sarokból úgy ront ki a Matador, mintha most végzett volna a bemelegítéssel. Rögtön egy jobbhorog a gyomorszájra, számolás. Aztán felcsillan a remény: egy balegyenes átcsúszik a kesztyűkön és megrendíti a fúriaként támadó kékgatyást. Aztán egy balhorog és egy jobbcsapott és vége: a padló kellemes, hűsítő érzése mellett a bíró számolása már csak a távolból visszhangzik.
Félreértés ne essék, természetesen labdarúgó mérkőzést rendeztek tegnap a San Paolóban, erről csak Behraminak nem szóltak. Túl optimisták azért nem lehettünk, mert a fenti hasonlatnál maradva nagyjából annyi esélyünk volt, mintha Rockynak a T-1000-es ellen kellett volna ringbe szállnia, gránátvető és acélkohó nélkül. Moratti útravalója a hátravaló hetekre nagyjából annyi volt, hogy lehetőleg túlságosan nagy égésekbe már ne szaladjunk bele, Strama pedig voltaképpen már többet beszélt a nyári átigazolásokról, mint az aktuális meccsről. (Szerencsére az edzői stábunk már a nyáron érkezőknek is tanácsokat ad, az eredmény: két sérült.)
A kezdőt összerakta az orvosi stáb, élén a kihagyás után a csatársorba visszatérő Frédivel, Rocchi az előnyugdíjat ugyanis rokkantnyugdíjra váltotta. A kispadról egy-két sérülésből visszatért ún. nagyágyú, primaverások és a szombati szurkolói tombola nyertesei ültek. Az épphogy összedrótozott Ranocchiának és mindannyiunk kedvenc T-34 parancsnokának nem kellett volna díszkíséretet adnia Cavaninak az első gólnál, talán megoldotta volna egyedül is. Aztán előbb Alvarez ájult el Zuniga szájszagától, majd utóbbi nem vette jónéven, hogy Jonathan fogkefét keresve megmotozta: két tizenegyes, két gól. A Juventus elleni torinói siker óta – 2012. október – először fújtak nekünk tizenegyest. Kár, hogy már mindegy.
Noha a második játékrésznek csak egygólos hátránnyal futottunk neki, és helyenként még partiban is voltunk – köszönhetően elsősorban az ismét a jobbak közé tartozó Kovacicnak, illetve egy-egy periódus erejéig Alvareznek és Guarínnak – különösebb megrázkódtatást nem okozott, hogy Cavani végül kivégzett bennünket. Mindenesetre külön öröm, hogy a két évvel ezelőtt a lefelé kilógó, Milánóból tüzes ostorral elzavart Pandev akkor és úgy etette meg a két jó meccs után korábbi kritikusainak melldöngetve üzengető Jonathant, hogy az épp csak a cipőjéből nem esett ki.
A küzdeni akarás nyomokban még felellhető a csapatban – a tegnapi meccs képe számomra felülmúlta a várakozásokat – de annyira mélyen van a klub minden tekintetben, annyi pofont kapott már, hogy az ember csak rezignáltan veszi tudomásul a következőt. Már nem fáj. Még három menet a végső gongig.