Ha minden az előzetes tervek szerint alakul, most egy élménybeszámolóval egybekötött hangulatjelentő értékelést olvashatnátok a Hollywood Milanoból derbiről, ám sajnos különféle okok miatt a lombard helyett a magyar fővárosban töltöttem megint a hétvégét. Tegyük hozzá, hogy 2001 óta kizárólag a televízióban vagy a helyszínen láttam a városi rangadót, vasárnap ez a szép sorozat is megszakadt. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, akinek köze van ehhez: a Sportklubnak, amely elvette a jogokat a Digisporttól; az egyébként kiváló minőségű hang nélküli (!) streamnek, amelyik az első félidő közepén elpusztult; T-Gyuszi online tévéjének, amely túllépte a maximális nézőszámot és letiltotta az adást a szünet előtt nem sokkal, és végül a bet365-nek, ahol icipici kis képernyőn nézhettem a második félidőt.
Magyarország 2012: hét darab sportcsatorna a semmiért.
Mindezekből még Quentin Montargis-ból is ki tudja következtetni, hogy gyakorlatilag nem láttam semmit a meccsből. Legalábbis olyan értelemben, hogy hiteles beszámolót tudjak írni róla. Viszont ha jobban belegondolunk, nem is lehetne mit elemezni, mert értékteremtő játékról az Inter részéről nem beszélhettünk.
A klasszik derbi okozta vérnyomás-emelkedéses, remegős, szívkiugrásos tünetek helyett a beletörődés járta végig a testemet, végig azon gondolkodtam, miféle irományt fogok ebből rittyenteni másnap. Aztán beugrott, hogy a meccs egy 4-5 különálló fejezetből a végén egy egésszé összeálló Tarantino-filmre emlékeztetett. A fejezetek pedig egytől-egyig valamelyik korábbi Inter-edző által „rendezett” korszakra utaltak.
Kezdés előtt
Gian Piero Gasperini állt a kamera mögött. A klasszikus trequartista-mentes három védős felállást Coutinho szünetbeli lecserélésig „élvezhettük.”
2.-25. perc
Hector Cúper idejében láttunk ennyire elképzelés nélküli és alárendelt szerepet játszó, szinte kizárólag pontrúgások után vagy az ellenfél hibájából helyzetbe kerülni képes Intert.
Wall you need is love
26.-45. perc
Claudio Ranieri mindenkori csapatára jellemző az ellenfél játékának kicsinálása. Mondjuk játéknak nem nevezném a Milan szélről belőtt és/vagy Montolivótól indult labdáit.
49.-93. perc
José Mourinho ragadta el a csapót. Emlékezhetünk a 2010 januári tapsolós derbire, ahol Sneijdert állította ki a faszláma Rocchi. Tíz ember ellen még tizenegyesből sem tudtak betalálni a piros-feketék, az érzések ismét előjöttek, mármint, hogy akkor se rúgnak gólt, ha vízkeresztig tart a mérkőzés. Strama elkérte a busz kulcsát mesterétől és legalább olyan ügyesen parkolt le vele a megfelelő helyre, mint a portugál sármőr azon a bizonyos barcelonai túrán. Micsoda párhuzam: azon a meccsen is esett egy hasonló körülmények között (sípszó, leállt védelem, kapuba kerülő labda) visszafújt gól.
A szokásos egyéni bizonyítványosztás úgyszintén értelmét vesztette. Kiemelést érdemel az elképesztően magabiztos és zen mesteri nyugalmat árasztó Handanovic, a sokszor már lerombolt, ám újraépülő Fal mellett az élete formájában futballozó Ranocchia és a magára találó Cambiasso.
Stramaccioni egyre szimpatikusabb és nem azért mondom, mert előre be lehetett böffenteni az összes teljesen érthető és logikus cseréjét. Ahogy együtt él a mérkőzés minden rezdülésével, ahogy veszekszik a partjelzővel egy bedobás miatt, ahogy ünnepel a lefújás után a Nord előtt, mind-mind akkora emocionális töltetről uralkodik, amekkorát csak Antonio Contétől láttunk még az üvegkalicka korszak előtt.