Izzadok, mint egy ló, pedig a kezdésig még több mint egy óra hátra van. Már megint erre az átkozott helyre jutottam. A divat fővárosa… Ez az ocsmány, büdös gyárváros? Csak meg ne lássák rajtam, hogy jobban gyűlölöm őket, mint azt az elfajzott korcsot, aki köztudatba dobta a videóbíró ötletét. Érzem, hogy ferde szemmel néznek rám, főleg az a kis töpszli futóbolond. Pedig másfél éve volt a meccs, azóta nem bocsátották meg. Az akkori hibáimat ma kamatostul visszakapják…
Minden pillantásból lerí, hogy nem örülnek, hogy engem küldtek mára. Jön is ez az őskori fejű, szentfazék brazil, ma is kiszórlak aranyapám, ha sokat ugrálsz. Közben kezet fogunk és jobb meccset kíván, mint másfél éve. Mégis mit képzel, Itália második legjobb bíróját nem érheti kritika. Vagy látja rajtam? Tudja, hogy rühellem őket, nem tudom leplezni. Visszamenekülök, a bírói szobába, Nicoletti és Romagnoli még nevetgélnek.
Gyorsan átgondolom a tervet. Az a hektikus holland nem játszhat, más palimadarat kell találnom. Materazzi visszavonult, pedig ő a szülinapi üdvözlőkártyát is piros lapon kapja, ha meccs előtt felmutatom neki, még az sem vált ki komoly visszhangot.
Közben fülembe csengnek a tegnapi beszélgetés szavai. „Mi itt nem akarunk hibát látni. A tavalyi szezonban is flottul ment minden, ahogy el volt tervezve. Nem véletlen, hogy téged küldtünk Gianluca, helyre kell hoznod a két évvel ezelőtti hibádat.” Mondtam nekik, hogy akkor én mindent megtettem, de Fárosz Mourinho a favorit… nem érdekelte őket, ha elcseszem, csak kivágják a gyereket az ablakon.
Mindjárt kezdődik a meccs. Nem baj, majd improvizálok, abban úgyis jó vagyok. Fel sem fog nekik tűnni, hogy valami susmus van a dologban. Egy kiállítás bőven megteszi. Ennyi jár a Napolinak, úgyis olyan szimpatikus csapat, feljövőben vannak, egy kis lökés még abszolút belefér. Nicoletti sokatmondóan rám kacsint. Ő tudja mi a dolga, a feleségemért se cserélném el.
Egy izgatottnak tűnő, fekete gyerek áll az Interesek között. Nagyon feszült a srác, a társai nyugtatják. Közelebb lépek, mire odajön, kezet nyújt és tört olasszal sok szerencsét kíván. Jobban izzad a tenyere, mint az enyém. Ő lesz az én emberem. A következő pillanatban, már a sípot fújom, elindult. Teljesen önkívületi állapotba esek, az agyam ki is kapcsolt. Imádom, ha egy stadionnyi ember, választékosan megfogalmazva ecseteli, hogy mit, mikor, hogyan és hányszor csináltak az édesanyámmal. Erre gerjedek, beteg vagyok, tudom.
Eljön a pillanat, a nigériai gyerek, ostobaságot csinált, ahogy vártam. Nicoletti szól a fülesen: „ez bőven belül volt Gianluca, ezért már tizenegyest is lehet adni.” Kaján vigyor ül ki az arcomra, megfogtuk őket. A szünetben egy galamblelkű bácsika megvádol, hogy egy rohadt csaló vagyok, és az életben nem vezethetek több meccset a Serie A-ban. Csak mosolygok, majd odavetem, hogy „tán viselkedniük kéne a játékosaidnak, nehogy még egy piros legyen”. Nincs már itt az a vágott nyelvű portugál, így csak őt küldhetem a lelátóra.
Teljesen bizsergek, hét kiállított Inter játékos és három padról elküldött edző, jubileum. Ez volt életem meccse, most már biztos. Nektek csak azt mondhatom: mosom kezeimet, vagyis ártatlan vagyok az ügyben.
(Gianluca Rocchi személyes gondolatainak közvetítését kedvenc médiumomnak, az EZO TV-s Karolának köszönhetjük)