Akár ez is lehet a szalagcíme a mai esti találkozónak, ugyanis mindkét csapat förtelmesen rajtolt és mindkét edző feje felett ott lebeg már a pallos. Nem szerencsés, hogy pont egymás ellen kellene javítani, mivel alapvetően ez majdnem mindig rangadó, magyarán kétesélyes meccs. A Roma-blogtól véve az ötletet az elmúlt pár legkedvesebb Inter-Roma párharcai közül csemegézünk, ezzel is enyhíteni próbáljuk a mostani keserédes várakozást.
Kezdjük tavalyról. A Roma elég sima elnáspángolásával hittük el újra, hogy lehet beleszólásunk a bajnoki címbe, bár utóbbi tévedés lett, ezen meccsen szinte parádéztunk. Sneijder elképesztő gólt lőtt, Pazzini kiállítás/tizi kombóval büntetett és persze hátul sem maradhattak el a Leonardo korszakra jellemző bohózatok.
A triplázó szezonban az egyik Roma elleni győzelem Olasz-kupa címet ért, hab a tortára, hogy a római Olimpicóban sikerült. Itt még a Mourinho-féle úthenger volt a csapat, egy gól után lehúztuk a rolót. Annyira jól tartotta az eredményt a csapat, – Mourinho csapataira amúgy jellemző, hogy remekül tartják az előnyt – hogy a házigazdák nem is bírták cérnával a végét, mondjuk Burdisso kb az első percben rúgta le a pályáról Sneijdert, de még így is sikerült.
Mourinho első évében is ledózeroltuk a Romát, szintén az Olimpicóban, ekkor még 4-3-3-al, Quaresmával és Obinnával a kezdőben! Ez is kedves emlék, bár a mindenki barátnője Ibrahimovic kicsit rontja az összképet.
Roberto Mancini utolsó évében is volt egy látványos Roma verésünk. Ekkor még egyértelműen ez a két csapat között zajlott a bajnoki címért való versenyfutás. Ezért is volt különösen nagy ez a győzelem.
A végére egy szolid, de szintén római siker. Crespo góljával, a pontrekordos idényből.