Félreértés ne essék, nem az Egyesült Államok szövetségi kapitányi kinevezéséhez gratulálunk (szegény amcsik…) a német válogatott egykori csapatfőnökének, hanem a születésnapjához. A korábbi Inter-támadó ma tölti a 47-et, az ünnepi alkalomból felidézzük picit a ’90-es évek hangulatát és a szöszke torjäger milánói karrierjének néhány emlékezetes pillanatát.
A göppingeni születésű péket 1989-ben a VFB Stuttgartból fújta a szél Lombardiába, ahol a Trapattoni-féle Interben Ramón Díaz távozása miatt rögtön alapemberi státuszt harcolt ki magának az egy évvel korábban év labdarúgójának választott fiatalember. Hamar népszerű lett a tifosik körében, mert például gyorsan megtanult olaszul, no meg bevert 13 gólt a Trap-féle inkább védekezésre építő kék-fekete brigádban. Első idényében Lothar Matthäus és Andreas Brehme személyében két honfitársával kiegészülve alkották az 1988/89-es bajnokcsapat légiós-különítményét (akkoriban egy klub hármat alkalmazhatott). Amennyiben a sertéspestis elkerülte Milánó környékét, a Zenga – Bergomi, Ferri, Verdelli, Brehme – Berti, Matteoli, Matthäus, Bianchi – Klinsmann, Serena összetételű társaságot minden héten szombaton előre megírhatták a Gazzetta munkásai. Jó nevekből álló csapat volt ez, mégis sikerült szép nagyot koppanni a Bajnokcsapatok Európa Kupájában a Roy Hodgson (!) edzette Malmö ellen, ráadásul a scudettót sem sikerült megvédeni Maradona Napolija ellenében. Legalább az Olasz Szuperkupa meglett, köszönjük.
Közben Olaszországban rendeztek valami világbajnokságot, a német válogatott a három milánói fritz vezetésével győztesen tért haza.
Egy nyárral később Battistinivel, Fontolannal és Antonio Paganinnal erősített (csak…) a menedzsment, ennek ellenére az Inter a bajnoki bronzot ezüstre, a Szuperkupát UEFA-kupára cserélte! Meglepő módon utóbbi számít nagyobb megbecsülésnek, elvégre a második számú európai kupa mezőnye és színvonala megkockáztatom, volt olyan erős, mint mondjuk egy BL-csoportkör napjainkban. A döntőben a Romát itthon Loddar és Berti góljaival 2-0 -ra elpáholó kék-feketéknek a visszavágón belefért egy egygólos gyufa, így trófeával tudták búcsúztatni az 5 év után távozó Trapattonit. No, de térjünk vissza a derék Jürgenre: emberünk az uefás meneteléshez csekélyke három dugóval röffentett hozzá, viszont a Campionatóban eggyel megfejelte az első idényben elért góljai számát – szerződéshosszabbítást kapott jutalmul.
Utolsó szezonja szarul sikerült. Hiába játszott szinte valamennyi bajnokin, mindössze hétszer szaggatott, nagyban hozzájárulva az Orrico edző irányítása alatt klikkekre szakadt csapat csodás nyolcadik helyezéséhez és a korai kupakizúgásokhoz.
Az 1992-es Európa-bajnokság után a Monacóba szerződött, onnan 2 év elteltével a szigetországba költözve a Tottenhamben lett először a gúnyolódások célpontja, majd isten. Hazatért Münchenbe 1995 nyarán, végül kisebb genovai (Samp) kitérőt téve újra a Spursben találta magát. Elvileg Londonban, valójában az amerikai Orange County Blue Starban fejezte be játékos-pályafutását 2003-ban.