Holnapig még eltrógerkodom az Inter-Sampdoriáról szóló bejegyzést, de hogy addig se unatkozzunk, átadom a terepet Rhynnek. Rhynn Tottenham drukker, és volt olyan mazochista, hogy elutazzon Milánóba megnézni, hogyan gyalulja szanaszéjjel a kedvenc csapatát a címvédő a BL-ben. Mi pedig vagyunk olyan szolidárisak a hazai Tottenham szurkolókkal, hogy a Spurs blog beindulásáig otthont adunk az élménybeszámolónak. Viccet félretéve, nagy köszönet Rhynnek a beszámolóért, és bevalljuk, emészt a sárga irigység, amiért a helyszínen tekinthette meg a szezon eddigi egyik legjobb meccsét, ráadásul nem tudtuk nem észrevenni, hogy olyan malaca volt, hogy afölött a kapu fölött ült, amelyikbe a meccs mind a hét gólja esett.
3-0-ra nyertük a második félidőt…
Megvolt ez is. Életem első igazi BL mérkőzése, a futball szentélyében Milánóban. Nem is akármilyen meccset sikerült kifogni, talán az idei BL egyik leglátványosabb mérkőzését. Elfogult beszámoló következik.
Izgalmasra sikerült a mérkőzés előtti hét: az utazási iroda az indulást előtti délután tudta csak átküldeni a hetekkel korábban befizetett utazás papírjait (az olaszok nem küldték meg…), s a végére még közölték: a jegyet meg se kapjuk, majd a szállodába viszik ki. Felesleges túráztatásunkért cserébe az amúgy nagyon jó fej utazási iroda egy kategóriával upgradelte a csomagunkat: 3 helyett 4 csillagos szálloda és 2. kategóriás jegy lett megigérve).
Ennek ellenére nem kis gyomorgörccsel tettük meg a Nagykanizsáról nettó 6 órás utat: mivel a szálloda honlapját is csak előtte este tudtuk megnézni, nem voltunk biztosak benne, hogy minden rendben lesz. Szerencsére az volt. Elég egyszerűen eljutottunk a szállodába, majd fél óra alatt beparkolni is sikerült az e-mailben leegyeztetett helyre (az elsőre kifogott parkolóházban a napos parkolódíj 80 euro volt, itt csak 20…), s már nem ért meglepetésként minket a feldúlt szoba: a takarítást délután 3kor még nem kezdték el, meg kellett volna várni. Sűrű elnézéskérések közepette búcsúztunk, hogy felderítsük a várost, s utána foglaljuk el ismét a szobát.
Gyorsan megtapasztaltuk, hogy vannak még a BKV-nál megfigyelhető problémáknál nagyobbak, lepusztultabb villamosok, kaotikusabb forgalomszervezés. A 7 percenként közlekedő ezeréves villamosra nagyjából 25 percet vártunk, a gyalog -mint kiderült – 20 perc alatt megtehető út nagyjából 30 percig tartott, majd egy gyors várnézés után elindultunk a Dóm tér felé.
Útközben összeakadtunk néhány szeparatista Spurs szurkolói csoporttal.
Következő célpontunk a Dóm tér volt, de ami ott várt minket, arra mi sem számítottunk. Nagyjából 5 óra volt még a mérkőzésig, de a tértől 4-5 percnyi sétára már mindent betöltött a szurkolók éneklése: mire odaértünk, nagyjából 1000-1500 angol volt a környéken. A városnézés és ebéd után érkeztünk vissza ide, este hatkor már gyakorlatilag megtalt a hatalmas tér: mindenhol sörözgető, éneklő angol szurkolók voltak. Az élelmesebb vállalkozók pedig nem is dobozzal, hanem karton sörökkel kereskedtek, az angolok meg vitték, mint a cukrot. (Pedig egy doboz ára nagyjából 4 és 7 euro között mozgott, ami még nekik is szemet szúrt.
Volt néhány elvetemültebb szurkoló is, az egyik például két mezt, egy Spurs és egy Inter mezt vágott szét majd rakott össze. A hangulat természetesen óriási volt, az ott töltött egy-másfél óra alatt rengeteg szurkolói rigmust tanultam meg, jópár emberrel beszélgettem: az érdekes az volt, hogy a csapattal Olaszországba tartó szurkolók között nagyon sok külföldi (értsd: nem angol) volt. Énekléssel, sörözéssel, s egymás zászlói előtti fényképezgetéssel telt az idő, különösen kiemelném a Fat Blokes On Tour nevű szurkoló csoportot, akik még be is szóltak, amikor zászlójukkal fényképezkedtünk: jópár kilót kellene még felszedni, hogy tagok lehessünk.
Végig nem maradhattunk, még újra el kellett foglalni a szállást, majd az ott megismert észt házaspárral elosztva a költségeket, taxival közelítettük meg a stadiont… és amikor kiszálltunk, egyszerűen leesett az állunk! Ilyen csodálatos, lenyűgöző, minden tekintetben hatalmas stadiont még nem láttam… Minden tekintetben lélekzetelállító volt, kezdve a fényárban úszó nézőtértől, a megletősen látványos vendégszektorba vezető lépcsősorig, a több tízezer szurkolón át… a többszáz rendőrig, akik nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Először is – feltételezem, mezünket megnézve – beküldtek minket a Spurs ultrák közé, akik a stadion másik oldalán kellett, hogy bemenjenek, s így minden tiltakozásunk ellenére alaposan megismertük a környéket.
Meglepő volt az is, hogy a hétvégi rendbontások után gyakorlatilag úgy sikerült bejutnunk a stadionba, hogy felmutattuk a jegyet, s a kevésbé rangos magyar-moldáv mérkőzéssel ellentétben nem volt botomotozás. Ha nagyon akarunk, bármit bevihettünk volna. Így tehát érthető a szerb vandálok sikeressége.
Miután kb. 3-4 perc alatt bejutottunk (itthon lenne még mit tanulni ezügyben), felmásztunk a második emeleti bejárathoz, s szóhoz sem jutottunk. 70-75.000 rendszerint mezbe, sálba öltözött szurkoló énekelt, szurkolt a csapatának, pedig azok még ki se jöttek.
Aztán megjöttek a csapatok, s a stadion felrobbant: az eddig fülsüketítő szurkolás, ha lehet, még hangosabb lett. Jó olasz módra a helyünket már valaki elfoglalta, így egy ír baráti társaság mellé/közé sikerült beülni. Bérletesek, évi 8-10 mérkőzésen kinn vannak Belfastból. Ezt nevezem szurkolásnak. Mire leültünk, már el is kezdődött a mérkőzés, s még a kabátot se sikerült levetni, már vezetett az Inter. Zanetti góljával minden idők legidősebb BL góllövője lett, a mögöttünk ülő angol B közép pedig teljesen elhallgatott. Felocsúdni se volt idő, újabb Inter támadás jött, s Gomes kapus irtózatos hibája után mehetett zuhanyozni, Eto’o büntetőjével pedig már 2-0 volt az állás.
Szurkoltak az olaszok, de a hangerő érezhetően legalább a felével csökkent. Pláne a harmadik gól után, amikor is elszabadultak az indulatok. Néhány olasz átmászott a javarészt angollakta 206-os szektorba, s lökdösődni kezdett. Pillanatokon belül már egy emeletről magasabból érkező szurkolókat is láttunk, sokan részt akartak venni a balhéban. A rendőri erők pillanatok alatt kiemelték a verekedőket, s folytatódott a mérőzés.
Itt térnék ki egy számomra nagyon furcsa dologra: Jószerével meg se érkeztek a szurkolók, már 3 góllal vezetett az Inter, ennek ellenére az angol fanatikusok részéről egyszer sem hallottam az ellenfelet becsmérlő, szidó rigmust, bekiabálást. A bírót is csak a piros lap felmutatása után fütyülték percekig. Annál több volt a csapatot éltető nóta, s leggyakrabban a „négy-háromra nyerünk” majd az azt nem sokkal később felváltó, az egész meccs alatt hallható öt-négyes változat.
Négy góllal vezetett a szünetben az Inter, s ennek megfelelően egész jó volt a hangulat a büfé környékén. Legnagyobb sajnálatomra sörből csak alkoholmentest árultak, ami az angoloknál is problémát okozott. Saját csapatuk becsmérléséről áttértek a sör minőségének megvitatására.
Jött a második félidő, térfélcserével, így a 4 Inter gól után a Spurs csatárok kezdtek el a tőlünk 8-10 méterre lévő gólra lőni, a zseniális Gareth Bale pedig védőként mesterhármast hintett: az ellenfél kapusát háromszor etette meg ugyanazzal a csellel, s ha még pár percig tart a meccs, a szurkolóknak is igazuk lett volna.
Első komolyabb BL mérkőzését letudta a Spurs idegenben, az angol szurkolók pedig meghódították Milánót. Bevették a Dóm Teret, háromszor a Meazza Stadion hálóját, de ez sem volt elég a boldogsághoz.
Kifelémenet betértünk a legközelebbi kocsmába, ami tömve volt diadalittas angol szurkolókkal: éltették a csapatot, hangsúlyozták, hogy a második félidőt ők nyerték meg, méghozzá 3-0-ra, nem láttam boldogtalan embert.
Megtanultam, így érdemes szurkolni, s egy feledhetetlen stadionban feledhetetlen mérkőzést láttam.
„We are Tottenham, Sacred Tottenham, We are Tottenham from the Lane”. Teljesen meghatódtam, látván, hogy egyeseknek már tényleg vallási szintre emelkedett a Spurs szeretete, s a fergeteges hangulat, a gyönyörű stadion miatt egy kicsit Inter szurkoló is lettem. (Ibra miatt a másik alakulatot nem tudnám támogatni).