Igen, az Inzaghi-éra negyedik, egyben utolsó szezonjában egyetlen versenyben sem sikerült az élen zárni. A bajnokságban a pihent Napoli, a BL-ben a csúcsra járatott PSG zsebelte be előttünk az elsőséget, a Mister számára oly komfortos kupasorozatokban pedig előbb egy kétgólos előnyről elbukott finálé, majd egy elődöntős búcsú jutott osztályrészül – mindkétszer a kuzinok ellen, csak hogy éle is legyen a fricskának.
Mi tagadás, a csapat az utóbbi esztendőkben eljutott arra a szintre, hogy elvárás legyen vele szemben egy-két trófea begyűjtése. Ha kizárólag ebből az aspektustól vizsgálódnánk, gyorsan végére is érhetnénk a gondolatmenetnek, elvégre zero tituli, nincs itt az égvilágon semmi látnivaló, kéremszépen. Csakhogy engem mindig nagyon irritált az, amikor egy csapat és az annak soraiban futballozó egyének tehetségét, tudását, teljesítményét, fejlődését, nagy pillanatait kizárólag annak függvényében vagyunk hajlandók értelmezni és megítélni, hogy nyertek-e valamit az adott évben, avagy sem. Nézzük azt az egyszerű érvelést, miszerint a csapatok 99%-a semmit nem nyer egy esztenbőben – és sok másik esztendőben sem – emellett a legtöbb versenysorozatnak általában egynél több végső győzelemre esélyes résztvevője van. Esetünkben igaz volt ez az olasz kiírásokra, a BL-ről nem is beszélve, ahol bizonyos tényezők alapján az Inter nehezen volt a trófea várományosai közé sorolható, aztán mégis úgy alakult, hogy május utolsó szombati napjáig reménykedhettünk a csodában…
A szomorú igazság: ami az idei Interben a legbecsülendőbb volt, végül az okozta a vesztét is, a csapat ugyanis sokkal tovább próbált nyújtózni, ameddig a takarója ért. És bár voltak a véghajrának olyan pillanatai, amikor nagyon úgy tűnt, végső sikerrel, sikerekkel társul majd ez a vállalás, végül kőkeményen benyújtotta a számlát az, hogy a csapat keretében egész egyszerűen nincs elegendő mennyiségű minőségi labdarúgó ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan, vagy legalább súlyos megingás nélkül vitézkedjen egy háromfrontos harcban.
Az Inzaghi-ball sémái sem a megszokott gördülékenységgel futottak a gyepen, ami egyrészt köszönhető volt az állandó fizikai és mentális fáradtságnak, ami a korábbi szezonokhoz képest kiugró mennyiségű sérülésben is testet öltött, másrészt meg értelemszerűen annak, hogy a játékrendszer páncélzatán is megjelentek a kisebb-nagyobb hajszálrepedések egy-egy rosszul menedzselt utolsó félóra, vagy érthetetlen leolvadás formájában, és bizony akadtak meccsek, a korábbi évekhez képest jóval magasabb százalékban, amikor becsülettel tette ugyan a csapat a dolgát, az átütő lendület, az újdonság időnként elengedhetetlen varázsa hiányzott – úgy is mondhatjuk, a jól megszokott támadásvariácókat és csapatmozgásokat többé-kevésbé a Serie A legtöbb szereplője megtanulta semlegesíteni. Ily módon egyre gyakrabban vált világossá, hogy rövid úton új távlatokat kell megnyitni a csapat életútjában, akár új taktikai fogásokkal, akár olyan játékosprofilok Milánó fekete-kék felére csábításával, akik képesek felpezsdíteni az egyre gyakrabban tapasztalható állóvizet…
Európában ezzel szemben szinte mindig a legjobb arcát tudta mutatni az Inter, pragmatikus, stabil, hatékony és fókuszált futballjával eleinte gólt sem kapott, a tavaszi menetelés során pedig úgy ütötte ki a Bayern Münchent, hogy egyetlen pillanatig sem állt kiesésre, a Barcelona ellen is csupán kilenc percig. Épp ez a két párharc jelentette egyébként a szezon abszolút csúcspontjait, ezek katarzisát, és az általuk éledő BL-reményt én tényleg csak egy végső győzelemre cserélném el. És most lehet, hogy túlzásba esek, de nézzétek el nekem: az a négy csörte minden ízében az abszolút csúcskategóriát jelentette számomra all time Inter-viszonylatban. Hogy a Bayern mindent feltéve támad a győzelemért a saját közönsége előtt, amire egy tanárian komponált kontra végén Frattesi-berobbanás, és sokkoló győzelem a válasz. Hogy ugyanez a Bayern megszerzi a vezetést a Meazzában, de tíz perccel később már hátrányban van. Hogy a Barca kétszer zárkózik fel kétgólos lemaradásból, a párharc legvégéhez közelítve már az előny is a birtokukban, kapufát rúgnak, ami után a mezőny legidősebbje és legnagyobb túlélője hozza vissza a reményt, hogy aztán újra érkezzen Frattesi. Túlélés. Igen, azt hiszem, az Internek ezt az erényét az egész világ megismerte, és legalább a fele irigyelte tavasszal. A döntőben aztán jött egy olyan erő, amellyel szemben talán ez is kevésnek bizonyult volna. Hogy kevésnek bizonyult, az azért nem írható le, mert az Inter nagyon messze volt önmagától a teljes kilencven percben, ami csúfos pofonban, történelmi léptékű vereségben manifesztálódott.
Hogy miért, az máig érthetetlen, egy ennyire profi és üzembiztos, minden helyzetre reagálni képes gépezettől ilyesfajta megsemmisülést ritkán látni, a találgatásokba ezúttal sem megyek bele, maradjunk hát abban, hogy a papírforma egy pár fokkal rondábban érvényesült, mint ahogy ez a csapat megérdemelte volna… Merthogy az Inter a világ legjobbja lenne, amely bármelyik pillanatban az általa idén legyőzöttek (Arsenal, Barcelona, Bayern München) egyenrangú kihívója lesz/lehet a következő években, az a legnagyobb jóindulattal és elfogultsággal együtt sem jelenthető ki. Ugyanakkor az, hogy ennek a rendkívül komplex sportágnak több olyan megfogható és kevésbé megfogható szegmense is akad, amelyben a 2024/25-ös szezonban a világelitet gyarapította, szintén nem lehet kérdéses.
Persze azt sem érdemes tagadni, hogy a nemzetközi meccsek nagy pillanatain felül kevésbé érezhettük elsöprőnek a csapatot. A rajt sem volt túl meggyőző, különösen a csapat védekezése mutatott rendkívül aggasztó jeleket az előző idény kiemelkedő hatékonyságához képest. Az összképről sokat elmond, hogy bajnokin nem sikerült legyőzni a Juventust, a Milant, a Napolit és a Bolognát sem, a Fiorentinát, a Romát és a Laziót is csak egyszer-egyszer, ennek tetejébe csúnyán bezuhant a legutóbbi két év imponáló Milan elleni mérlege is: az előbb Fonseca, majd Conceicao vezette, idén meglehetősen gyérül szereplő Rossoneri ellen két döntetlen és három vereség az össztermés… Világosan kijelenthető tehát, hogy a BL-ben nélkülözhetetlen élesség nagyon sokba került a hazai pontvadászatban, és bár fogcsikorgatva küzdött, űzte-hajtotta a csapat az elsőséget, nem takargatva azt a nyilvánvaló tényt sem, hogy Olaszországban idén sem nagyon volt nála jobban futballozó garnitúra, a kérdés nyitott maradt a legutolsó fordulóig. Ott azonban Conte Napolija nem tett (újabb) szívességet. Így az az ambivalens helyzet áll(t) elő, hogy bár erős közmegegyezéssel az Inter tekinthető az utóbbi 5 esztendő legerősebb olasz csapatának, amelyhez a riválisok legfeljebb egy-egy évben voltak képesek minőségben felnőni, ugyanannyi kiírást zárt az élen ebben az időszakban, mint a Napoli, ráadásul a déliek az Inzaghi-érában sikeresebbnek is bizonyultak scudettok számát tekintve.
A bajnokság újabb szoros versenyfutásban történő elbukása persze rendkívül bosszantó, főleg akkor, ha megnézzük, hogy a többfrontos lavírozás okozta törvényszerű nehézségek és megingások mellett is bőven volt arra lehetősége a csapatnak, hogy maga mögé utasítsa a déliekkel együtt valamennyi ellenfelét. Persze ehhez jókora pluszt adhattak volna az érdemi(bb) rotációs lehetőségek a belső középpályán, vagy épp a támadósorban. Utóbbi csapatrészben a három cserecsatár együttesen nem érte el a tíz bajnoki találatot, Mehdi Taremitől egyetlen akciógólra futotta csupán a teljes szezonban, Correa jóformán itt sem volt, Arnautovic pedig néhány hasznosabb performansz ellenére is azzal égett be a tudatunkba, amit a kaputól három méterre művelt a Lazio elleni utolsó hazai meccsen. A legforgalmasabb szekcióban Zielinski a sérülései miatt, Frattesi pedig a passzjátékban, szervezőmunkában tanúsított csaknem totális kudarcai okán nem lehetett meghatározó – az ő kettőssége mondjuk egészen megmagyarázhatatlan, hiszen a Bayernnel és a Barcával szemben is az ő lőtte tovább a csapatot a következő körbe. Asllaninak akadtak ugyan jobb meccsei, de azokat szinte kivétel nélkül kiscsapatok ellen sikerült felmutatnia, a Calhanogluhoz mérhető jelenléttől és hozzáadott értéktől védekezésben és támadásban egyaránt elmaradt. A védősorban ehhez képest álomszerűen alakult az első számú emberek tehermentesítése: Darmian időnként még szárnyvédőként is képes volt korrekt teljesítményre, de Vrij nagyszerűen ugrott be, amikor szükség volt rá, mi több, három gólt is szerzett a bajnokságban. Pavard és Bisseck között egészséges verseny alakult ki – az ő esetükben egyébiránt azt is nehéz megmondani jelen pillanatban, hogy ki lesz az első számú opció a jövőben. És ne feledkezzünk meg sokak kedvenc eminenciásáról, Carlos Augustóról sem, aki sok braziltól eltérően nem táncoltatja fülén a játékszert továbbra sem, viszont rendszerint megbízható figuraként teljesített, akár Bastoni, akár Dimarco helyére vezényelte őt Inzaghi. Ugyanitt kötelező megemlíteni a télen szerződtetett Zalewskit, aki abszolút üde színfoltnak bizonyult, megtestesítve azt a frissességet és új impulzust, amelyre nagy szüksége van/lesz a mostani állománynak. Lássuk be azonban, vajmi kevés minőségi variációs lehetőség ez egy olyan csapat számára, amely három fronton kívánt sikerrel vitézkedni.
Edzői felelősség? Ami tény: Simone Inzaghi játékrendszerének, az Inter által képviselt erényeknek Európa-szerte sok csodálója akadt, jórészt abból fakadóan, amit a BL-szezon nagy részében mutatott a csapat a meccseken: egy alapvetően reaktív futballal is képes volt sokakat szórakoztatni, ebben persze nagy szerepet játszott, hogy egyes játékosok az igazán kiélezett pillanatokban rántottak elő egy-egy olyan teljesítményt, amelyre a szezon egészét tekintve nem mindig voltak képesek. Inzaghi részéről sokszor több rugalmasságot, változtatásra való hajlandóságot, szükségszerű megújulást vártunk, alighanem ez a szezon, a legvégéig tapasztalt versenyképesség ellenére részben ezek hiánya miatt zárult trófeák nélkül. Ha úgy tetszik, a pár nappal a vesztes BL-finálé után távozó szakvezetőnek elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy Európában újra szárnyalt a csapat, emellett az utolsó hetekig mindhárom fronton valós esélye mutatkozott a végső győzelem megszerzésére. Ugyanakkor elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy végül egyetlen címet sem sikerült begyűjteni. Ezzel együtt meggyőződésem, nincs olyan szakvezető a világon, aki ezzel a játékoskerettel ennyi hittel, odaadással, elszántsággal állt volna bele egy olyan vállalásba, amely a zero tituli lehetőségét is bőven magában hordozza. Hitt benne, ahogy mi is, és ez összességében egy marha jó érzéssel tölthet el valamennyi Inter-szurkolót. Aki felvállal egy nehéz, sokak által lehetetlennek vélt küzdelmet, a profi sport világában szerintem sokkal inkább érdemes a tiszteletre és megbecsülésre, mint az, aki az állandó kompromisszum és megalkuvás lehetőségét keresi – még akkor is, ha utóbbi végül be is tehet valami fémet a vitrinjébe.
Mi most nem tettünk be egyetlenegy fémet sem, ugyanakkor nem lehet vita tárgya, hogy ez a csapat idén (is) sokkal többet adott nekünk jóból, mint rosszból. Legyünk hát büszkék rájuk, mert egyrészt kibaszottul megérdemlik, másrészt a legnagyobb bullshit az, hogy a történelem lapjain csak a győzteseket jegyzik.