Kis társaságunkból páran életük első, helyszínen megtekintett Bajnokok Ligája meccsüket várva indultak útnak Milánó felé kedden, illetve szerda hajnalban. Nem akármilyen napnak, illetve estének néztünk elébe: túlzás nélkül állíthatom, hogy az Inter és az Arsenal az utóbbi évek legjobb futballt játszó csapatai közé tartoznak Európában, így hát az idei kiírás egyik csemegéjnek ígérkezett a Meazzában megrendezett találkozó.
Azt hiszem ezen az oldalon spoilermentesen kijelenthetjük, hogy az esemény csakugyan életreszólónak, Inter szempontból pedig fantasztikus kimenetelűnek bizonyult, még ha mint futballélmény, nem is volt a legepikusabb, és szinte biztos, hogy nem az Inter támadójátékáról fogunk emlékezni rá. Ahogy egyik Arsenal-szurkoló útitársunkat próbáltam vígasztalni: az olasz bajnokságban bizony pár fordulónként előfordul, hogy egy tökéletes védelem némi szerencsével párosítva a kukába dobja a játékot dominálni akaró csapat számításait, és most ebből a virtusból kapott egy leckét Arteta, bár az tulajdonképpen megér egy külön elemzést, hogy melyik edző mit is akart igazán ettől a meccstől. De hagy hívjam segítségül szerzőtársaimat, Csabintert és Alessandrot, hogy együtt idézzük fel szerdán látottakat.
A szentély
Csabinter:
Egy nappal a bloggerpajtik előtt érkeztem meg az Arsenal-rajongó feleségemmel Milánóba, úgyhogy az első viszontlátás ezekkel a nagyszerű fiúkkal a meccsnap délelőttjén történt (spoiler: a rangadót más szektorból néztük). A repcsink Bergamóban landolt, így a Milánóba zötykölődés közben törtek elő az emlékeim 22 (atyaisten…) évvel ezelőttről, amikor először jártam Inter-meccsen. Más világ volt. Fapados repülő helyett 15 órányi segg-gyilkos kisbuszozással, csapatért átszenvedős éjszakákkal, hazaérkezés utáni kimerültséggel. A Bajnokok Ligájában viszont még nem láttam az Intert és úgy alakult, hogy az elmúlt hat évben a tévén kívül máshol sem nagyon, szóval, tényleg időszerű volt már egy túra.
A stadion sokadjára is letaglózó és akárhányszor elirányít sors a szentélybe, mindig meghatódom, hogy egyáltalán eljuthattam oda. Ez az érzés pedig nem fog eltűnni soha. Eddigi meazzás élményeim vagy valamelyik kanyarba, vagy a “tévéközvetítős” oldalra kötődtek, most viszont a stadion másik felébe szólt a jegy, amit ki is használtam – volna, ha időben megnyomom a felvétel gombot, amikor néhány méterre tőlem megpillantottam a kisebb felzúdulás és egy nő kíséretében megérkező Nicola Ventolát (fun fact: azon a bizonyos 22 évvel ezelőtti meccsen ő kezdett a csatársorban a Nemzet Bobója mellett).
Kicsit hiányoltam a nagyobb volumenű felvezetést, mert a koreomentes Nord nem dalolászott a kezdő sípszóig és a kivetítőn se történt izgalmas dolog, mint ahogyan egyéb műsorszámot sem iktattak be, holott elméletileg ez a legfontosabb hazai mérkőzése a sorozatnak. A szívekbe maró C’è solo l’Inter felállított pár szőrszálat a karomon, aztán Mengozzi mester is gyönyörűen kiordította magát a kezdőcsapat bemutatásakor. A cserék kimaradtak. Maga a meccshangulat a BL-himnusz utolsó szavának együttes üvöltésével, majd Dumfries házlebontó kapufájával egyből megérkezett, utána még pár percig minden jó hazai megmozdulás a szereléstől a lövésig fülsiketítő lelkendezést kapott.
Bár az általam egyre kevésbé kedvelt ultrák szinte szünet nélkül énekeltek (legalább vagy 15 különböző dalt letoltak), feszültséget igazán akkor éreztem, amikor néhány játékvezetői ítélettel nem értett egyet a közönség – abban a pillanatban viszont repkedtek az ökölrázós merdák. Biztos vagyok benne, hogy az utolsó percek átvészeléséhez kellett a szerintem legmegindítóbb szurkolói dal is: az egész stadion énekelte a telefonvilágítós E per la gente che-t, ami a legjobbkor küldött energiát a fáradó lábakba és lelkekbe. Tévén keresztül is mindig megérint, ha hallom, élőben pedig elfogytak rá a szavaim, de maradt pár könnycseppem. A következőre alkalomra kevesebbet szeretnék várni.
Alessandro:
Mikor a reptéren nem sokkal hajnal négy után megpillantottam kisimult arcú cimboráimat, már tudtam, hogy nettó 32 perces alvásidőm ide, a szokásos repülést övező körülményeskedés oda, hibátlan túra elé nézünk, amely nem lesz híján a brigádunk rutinosabb és zöldebb fülű tagjai számárára egyaránt értékes és emlékezetes mozzanatoknak. Öten veselkedtünk neki az útnak, és mivel jó arcok vagyunk, vittünk magunkkal egy Arsenal-drukkert is. Landolást követően zökkenőmentesen jutottunk be a városba a Trenordnak köszönhetően, ahol aztán a pályaudvaron egyből meggyőződhettünk a helyi kiszolgálóegységekben uralkodó munkamorál megmosolyogtatóan alacsony szintjéről. Mivel Kelet-Európából jöttünk, nem lett volna szokatlan ez a jelenség akkor sem, ha életünkben először tapasztaljuk külföldön, de a mediterrán népek valahogy sokkal megnyerőbben és autentikusabban képviselik ezt a vonalat, így haragudni is nehezebb rájuk. Reggeli és kávé után metróra pattantunk, nem sokkal később már jöhetett is egy gyors pózolás a Dóm-téren, következő célállomásként pedig az Inter Store, ahol tucatnyi számomra szimpatikus termék kapcsán vívtam a mindig nehéz megvegyem-ne vegyem dilemmát, mire megszületett a rendkívül bölcs döntés, miszerint én majd inkább egy meccsmezt veszek, amelyet annak a játékosnak a neve díszít, aki főhőse lesz az esti csörtének.
Salabobo és egy Bobo-mez
Ahányszor csak az órára pillantottam a napnak eme szakaszában, rádöbbentem, hogy milyen elképesztő korán van még mindig. Ideje volt inni végre egy sört, előtte pedig elfoglalni rendkívül kellemes szálláshelyünket, amely klasszikus talján vonásokkal fogadott (bár a személyzet nem nyomott agyon minket instrukciókkal, annyit azért sikerült megtudnunk, mikor vehetjük át szobáinkat). Kellemes ebédünket némi alkoholos nedű és rágcsálnivaló beszerzése követte. Eközben egy enyhe törésvonal alakult ki a társaságban a további programmal kapcsolatban, de talán hitelesebb lenne bevallanom, hogy rajtam kívül mindenki azon az állásponton volt, hogy korai alapozás és hangolódás helyett célszerűbb volna egy-két órát annak szentelni, hogy kipihenjük az út fáradalmait – én nyertem. Az viszont kőbe vésett közös nevezőnek számított, hogy mindannyian szeretnénk majd relatíve korán a Meazza környékére érni. Ennek megfelelően este hat után nem sokkal már a szentély körül mozgolódtunk, én megvettem életem legdrágább csapolt sörét a brigád egyik felének, mondjuk tényleg Paulanert kaptunk érte, ráadásul fejenként több mint hét decit. Ezután kissé szétszakadt különítményünk, az egyik fele a begördülő csapatbuszt köszöntötte, a másik pedig jobbára a stadiont övező standokat járta, elkeseredett harcot folytatva a fekete-kék színösszeállítású karkötőfonalakat áruló afrikai üzletemberek agresszív értékesítési technikáival.
Nem gyenge kilátásunk az első gyűrűben…
Első gyűrűs helyeinket szűk háromnegyed órával a kezdősípszó előtt vettük birtokba, és miután nekem ez volt a második meccsem a Meazzában, az elém táruló látvány és a stadion egészét átható miliő gyorsan előcsalt néhány könnycseppet. A csapatok fogadtatása, a BL-himnusz, a kezdő sípszó, a rázendítő Nord, no meg az első percek lendületes Inter-rohamai egytől-egyig élményszámba mentek, hogy aztán viszonylagos gyorsasággal körvonalazódjon egy olyan forgatókönyv a gyepen, amelyre mindannyian számítottunk. Calhanoglu góljánál kis híján leugrottunk a lelátóról örömünkben, de nekem nem esett nehezemre kevésbé teátrálisan megélni minden olyan szerelést és tisztázást, amely a második félidőben következett – merthogy imádott csapatunk játéka jobbára erről szólt a térfélcsere után. A lefújást követő katarzis leírhatatlan volt, még az sem szegte kedvünket, hogy a meccsre készült sálakból egyetlen darabot sem találtunk már. Helyette láttuk Maicont olyan magától értetődő lazasággal a szurkolók között sétálni, mintha öt főt számláló különítményünk valamely tagja lenne. A hazaút és a metróbejárat araszolgatós megközelítése mondjuk nélkülözhető élmény volt, bár nekem egy szavam sincs így utólag, mivel a srácok voltak olyan jófejek és visszaadták a zsebemből még a lelátón kieső személyimet, amit oly elkeseredetten kerestem 15 percen át – meg akartak viccelni, de én is jó fej vagyok, így értékeltem a poént, és elengedtem az igényt, miszerint mulassunk még egy-két órát, vagy akár többet. Az mondjuk igazolja a döntést, hogy amint párnára került a fejünk, nagyjából 6-8 másodperc szükségeltetett a mély álomba merüléshez.
Másnap reggel gyors zuhany, reggeli, majd kicsekkolás, és jöhetett a kihagyhatatlan stadiontúra. Múzeum, öltözők, pálya, lelátó, majd az olasz válogatott ikonikus korszakait, csapatait és egyéniségeit megörökítő kiállítás – nekem személy szerint ez tetszett a legjobban, bár az se volt semmi, amikor azokban a helyiségekben flangáltunk, ahol pár órával korábban még Calhanoglu és Barella cseréltek gondolatot. A Store-ban aztán a Calhanoglu-meccsmez helyett egy király pulcsit és egy még királyabb, Ronaldo-érából származó vintage-mezt szereztem. A belvárosba visszatérve nem maradhatott el egy jó pizzaebéd sem, ami után kezdett kissé eluralkodni rajtunk a kajakóma, de becsületünkre váljék: kihoztuk a maximumot a hátralévő órákból, a reptéren azonban már nagyon tudtunk örülni annak, hogy 20 ezernyi olasz földön tett lépés után órák kérdése, és végre Budapesten érhetünk talajt – a korábban elveszettnek hitt személyim birtokában alighanem én voltam a legboldogabb. Ja, a reptéren vettem egy Gazzettát is, szerintük Dumfries lett a meccs embere, tiszta hülyék…
Némi meglepettség az arcokon
Salabobo művészi képe
Szerkesztőségünk legifjabb és legrutinosabb tagja
touristique:
Előzetesen okozott némi meglepetést a kezdő, amiből ugyebár Acerbi, Bastoni, Barella, Mhitarján és Thuram is kimaradtak. Utólag viszont aligha kérdőjelezhetjük meg Inzaghi döntéseit: amellett, hogy nem járathatja csapágyasra a kulcsembereit, főleg a félig sérülteket, a választott kezdővel tökéletesen megvalósította, amit szeretett volna. Az embertelen nagyot játszó Bisseck és a mindig fegyelmezett Darmian gondoskodtak Saka leduplázásáról, a szintén gyakran visszazáró Zielinski éles passzjátéka pedig emelt a labdakihozatalok minőségén. A másik oldalon Dumfries amellett, hogy két lövőhelyzetet is majdnem jól oldott meg, gondoskodott róla, hogy arsenalos honfitársa Sakához hasonlóan csak tompa ívelgetésekkel vetesse észre magát, ezeket pedig az Acerbit helyettesítő De Vrij a legnagyobb természetességgel fejelgette ki. Taremi a tizenegyes kiharcolásával vette ki a részét a győzelemből, egyedül Frattesi szereplése adott okot fejvakarásra. Összességében az Inter olyan játékra kényszerítette Arteta csapatát, amihez nem igazán vannak meg a játékosai. Az általuk kiharcolt, forrástól függően 1.8-2.2-es xG soknak számít, de a meccset nézve aligha állítaná bárki, hogy volt két gól az Arsenalban.
A játékvezetés értékelését mi letudnánk annyival, hogy a „hova tehette volna a kezét” érvelés ugyanúgy igaz Merinora és Sommerre. Igaz, ha valaki abban a szögben tartja a karját, mint a spanyol, az ma már szinte kivétel nélkül tizenegyest jelent. A másik oldalon Sommer szándéka egyértelműen a labda megjátszása volt, és így is tett, ám mivel sajnos képtelen rögtön ezután asztrális formát ölteni, Merino arcát is elérte. Fújtak már be ezért büntetőt Sommer ellen tavaly, és azt is túlzónak találtam, így nem nehéz kitalálni, hogy Kovács István ítéletével értek egyet.
Bezsebelte tehát a 3 pontot az Inter, ezzel ötödik a Bajnokok Ligája főtáblán. Nagyjából 2 győzelemnyire került a biztos nyolcaddöntő, miközben sikerült a Napoli meccsre is pihentetni kicsit. Ennél jobban ez aligha alakulhatott volna!
Pontozás:
Sommer: 6 – Stabil kapusteljesítmény, sok lábmunka, egy nagyobb védéssel.
Pavard: 6 – Őt talán egy kicsit kevésbé énekeltük meg fentebb, pedig szintén nem lehet rá panaszunk.
De Vrij: 7 – Inzaghi légiveszély-elhárítója. Nála csak egy játékosnak volt több mentése, aki pedig nem más, mint…
Bisseck: 8 – Abszolút nem számítottunk tőle ilyen masterclassra. 12 mentés, 5 blokk, a legveszélyesebb Arsenal lehetőség is visszajött róla.
Dumfries: 7 – Óriási mezőnymunka, kapufa, rengeteg defenzív akció.
Frattesi: 5 – Megint a Juventus ellen látott énje jött elő.
Calhanoglu: 7 – A király visszatér, és igazi súlyt ad a középpályának. Persze, hogy belőtte a tizenegyest.
Zielinski: 6 – Ha Dumfries egy picit jobban leszorítja, gólpasszt írhatnánk fel a lengyelnek. Jól játszott, még ha a szerepköre eléggé le iskorlátozta.
Darmian: 7 – Féltem tőle, hogy balszélsőként már nem az igazi, ám a feladatait kitűnően látta el.
Lautaro: 6.5 – Sajnos az egyetlen csatár volt, aki néha meg tudta tartani a labdát a félelmetes Saliba-Gabriel duó mellett. Lövésig némi meglepetésre nem jutott el.
Taremi: 6 – Kulcsszerepe volt a győzelemben, ezt nem vitatjuk. Viszont gyakran súlytalannak bizonyult.
Barella: 6 – Egy duracell nyusziként szántota fel a pályát a szektorunktól nem messze, és igyekezett presszingelni. Sajnos egy korán begyűjtött sárga lap kicsit visszafogta.
Thuram: 5 – A sebességében bízhattunk, de alapvetően úgy járt mint Taremi.
Mhitarján: 6 – Megörökölte Zielinski feladatkörét, nem is szállt be rosszul.
Köszönjük szépen a rengeteg segítséget az Ungheresi Nerazzurri Inter klubnak, nélkülük ez ilyen formában nem jöhetett volna létre.
Folytatás vasárnap este!