Törődjünk bELe

Mert a BL-t nem érdemeljük meg, ez tisztán látszik. Ellenkező esetben ez (a Sassuolo számára különösebb tét nélküli) meccs sétagalopp kellett volna legyen. De sajnos túl sok volt a hiba, és hát nem csak ma, hanem az egész szezonban. Egy tökéletes szezonzárással mindent ki lehetett volna javítani, de ez nem adatott meg.

 

 

Tudom, van még matematikai esély, de ez már nem vigasztal. Nem tudom elképzelni, hogy annyira mázlis legyen a társaság, hogy ne dőljön el minden a hétvégén. Az már mese lenne, ráadásul még az a mese sem feltétlenül végződne happy enddel.

A célegyenesben megremegtek a lábak, ez az igazság. Kontrasztnak ott a pár héttel ezelőtti Juventus elleni dráma, ahol a reménytelen helyzet mindenkiből a legjobbat hozta ki. Itt a győzelem „csak” kötelező lett volna, ez a szituáció pedig a legtöbb játékost önmaga paródiájává változtatta. Az első félidő végére már meguntam számolni Cancelo sikertelen párharcait, Candreva és Perisic hitvány beadásait, Icardi elrontott ziccere és lesgólja után pedig elfogott egy érzés, hogy neki ma nem fog összejönni semmi. És az sosem jelent jót.

A második játékrész pedig rátett még egy lapáttal, már az első másodpercekben kirajzolódott a teljesen felesleges háromvédős rendszer. Tényleg nem értem a szándékot mögötte, nem tudnék olyan meccset mondani, ahol működött volna. Talán az ellentámadások semlegesítése járhatott Spalletti fejében, tekintve, hogy Politano és Berardi igazi kontraemberek, és hamar kiderült, hogy a Sassuolo ezt keményen ki is szándékozik használni. Meg is tették, mintaszerűen kerülgette ingatag védelmünket a Neroverdi, ami később egy bődületes Berardi gólban csúcsosodott ki. Fájdalom, de ezt ráadásul még a szezon talán legjobb Inter játékosa, Skriniar is durván benézte.

A gyengécske egyéni teljesítmények mellett ostobaság lenne elhallgatni, hogy a meccs bizonyos szakaszaiban igenis szép számmal jöttek a lehetőségek, a szépítő találatot szerző Rafinha pedig kimondottan nagyot futballozott. A többiekben viszont nem volt meg a gyilkos ösztön, hiányzott a hidegvér, hol egy-egy utolsó passznál, hol a befejezésnél sikerült egyszerűen rossz megoldást választani. Kimondottan ciki ez Icardi esetében, akinek bár a legnagyobb (sokak szerint egyetlen) erénye a tökéleteshez közelítő helyzetkihasználás, úgy tűnik az igazi 100%-os ziccereket megtanulta elrontani idén tavaszra. Ennek pedig ára van, más kérdés, hogy ez is csak egy tényező a sok közül.

Időközben beállt Candreva helyett Karamoh, sajnos ez azonban semmi jóra nem vezetett. Hiába volt bűnrossz Antonio, a fiatal francia tehetség egyetlen jó döntést nem hozott a meccsen, így tulajdonképpen alulmúlta rutinos vetélytársát. Brozovic szörnyen elfáradt, Icardi újabb ordító helyzetet hagyott ki, Borja és Eder becserélésétől pedig igazából mit is vártunk? Végezetül Consigli kapus lélegzetállító védései verték bele az utolsó szögeket a kékfekete koporsóba.

Az Inter ezzel a helyére került. Egy majdnem negyedik helyre méltó keret majdnem elérte a negyedik helyet. Csalódottak vagyunk, de keserűek ne legyünk, az építkezés innen folytatódik. Ízlés szerint pedig még lehet holnap szurkolni a Crotonénak, reménykedni egy tényleg utolsó utáni esélyben. A legoptimistább olvasóinknak üzenem tehát, immár sajnos a szkeptikus oldalról: Nulla e impossibile!