Talán túlzottan egyértelmű és elcsépelt a címadás, de tökéletesen jellemzi a meccset és az a körüli történéseket – és egyébként sem jár más a fejemben azóta.
Pénteken délután, háromnegyed kettő felé azzal a gondolattal szálltam fel a csodálatos Nagyszénásra érkező pesti járatra, hogy onnantól kezdve hétfőig minimum a napok fele fog úgy elmenni, hogy „szüntelenül” rovom az utakat egy buszon ülve – nem a legkellemesebb, de hát nem vagyunk cukorból, ki lehet bírni, pláne ha belegondolunk a cserébe kapott élményekre.
A fővárosba érkezvén egy Real Madrid- és egy Barcelona-szurkoló barátommal, sörözgetve, focis témákat érintve múlattuk az időt az indulásig, a Szöglet nevű fradista törzshelyen… Utóbbi tény miatt kissé kevésbé is esett jól a csapolt Staropramen, de annyira azért hatott a napon ülve, hogy egy korsó után megjegyezzem a klasszikus mondatot: „Hú, én már érzem…”. Nagyobb baj szerencsére nem történt, a tervezett időben, szinte pontban 20:00-kor sikerült elindulni majd’ hatvanadmagammal az Inter Club Ungheria szervezett utazására, érdekesség, hogy ebből a sok főből csupán nyolcan voltunk konkrétan klubtagok.
Minden a legnagyobb rendben, tervek szerint alakult, mígnem a reggeli órákban elértünk Bresciába, ahol a sofőr hölgy egy rendellenességre lett figyelmes… Ezt követte nagyjából 5-6 óra idegtépő rostokolás, majd nehézkesen, újabb megállókkal való (hűtővíz-utántöltések) elevickélés Milánóba, ami miatt sajnos borult az egész napi program (pedig sokadjára is megjártam volna a stadiontúrát). A technika ördöge/sors úgy gondolta, ezen a hétvégén nem kímél minket, bevitte az első pár gyomrost, ezek után már elkezdtünk találgatni, mi várhat ránk az este folyamán – én arra voksoltam, hogy a karma kegyes lesz hozzánk, és amit elvett, azt a meccsen vissza fogja adni.
A megszokott Dóm körüli városnézés így most elmaradt, lett belőle egy étkezés a stadion környékén (kínai étterem), majd várakozás a 20:45-re, pontosabban előbb tisztelt és szeretett szerzőtársamra, bimre_ úrra, aki az előzetes jövendöléseinek megfelelően 18 óra környékén érkezett meg a stadionhoz. Rövid keresgélés után ráleltünk egymásra, jöhetett néhány szelfi és egyéb San Siro körüli képek, valamint egy kis sörözgetés és diskurálás a ránk váró dolgokról.
Szerzők egymás között: a hasonlóság másokkal csak a véletlen műve
Imivel nem igazán szoktunk összekülönbözni: már ekkor leszögeztük mindketten, hogy bármi is történjen a Juventus ellen, kimondható, hogy a jelenlegi garnitúrára végre lehet építeni, finomításokkal kialakítható ebből egy igazán ütőképes gárda. Mivel a helyünk igencsak más helyre szólt, lassan, de biztosan az ideiglenes búcsú ideje is eljött, de előtte velem együtt még ő is megtudta, hogy az ICU elnöke, Séra Attila egy meglepetést tartogatott kettőnknek Festa szurkolótársammal. Ez nem volt más, mint egy VIP akkreditációs kártya, amivel a bemelegítést az oldalvonal mellől nézhettük végig – talán felesleges is leírnom, de örökké emlékezetes volt szinte a gyepen állva látni Skriniarék mozdulatait.
Tényleg nem volt tőlem olyan távol ez a jóember
Ahogy minden álomnak, úgy ennek is véget kellett érnie egyszer, szépen visszatessékeltek minket a kapun túlra, és mehettünk fel a helyünkre… Pontosan a Drughi alá, kettő sorral. Már ez kevés jót sejtetett összességében, be is igazolódtak az előzetes aggodalmak, de nem akarok a dolgok elébe vágni. Maga a mérkőzés kicsit vészjóslóan kezdődött, Juve nyomás, kis labdanyomozás fekete-kék részről, majd nagyon gyorsan egy hidegzuhany Douglas Costa gólja révén, amit kisvártatva követett a második: távolról csak annyit tudtunk kivenni, hogy az egyik „szimpatikus” bosnyák úriember fetreng a földön (olyannyira nem sajnáltuk), és a VAR után villan a Vecino-piros. Egy párszor elmormoltam hangosan és magamban is a „Hogy lehetett ilyen fasz?” kérdést sűrű fejfogások és csóválások közepette – ilyentájt jöttek a fejünk fölül az első tárgyak, testnedvek, cigik és a legválogatottabb olasz szitkok. A játéktéren tapasztalt dolgok egyébként komoly hatással voltak az interes fejekre, egyértelműen megfogták kedvenceinket a negatívumok, bár olykor-olykor akadt egy ígéretes próbálkozás, alapvetően a gyűlölt ellenfél ellenség irányított, és kézben tartotta a találkozó alakulását. Ez egészen addig tartott, amíg eljutottunk az érvénytelenített góljukig: ott rövid időn belül megvolt az oda- majd visszamutogatás, nem tagadom, az újabb VAR-ítélet meghozatala után én is megfordultam csendre inteni ezeket a derék embereket (jól gondoljátok, egy igazi rosszfiúval van dolgotok). Itt jegyezném meg, hogy Imre barátunk az oldalvonal magasságában ülve juventinokkal volt körülvéve, és nagyon nehezen állta meg, hogy ne álljon fel és küldje el az összeset a picsába – végül inkább a józan eszére hallgatott, helyesen. Persze előtte történt néhány erősen idegborzoló eset Orsato-részről, szemre egészen egyértelmű faultok maradtak megtorlatlanok, míg a másik oldalon… Nos, a lényeg, hogy finoman részrehajlónak tűnt még ekkor a bíráskodás.
Következett a félidő, ami alatt minduntalan azt hajtogattam a körülöttem ülőknek, hogy „mi adjon erőt, ha nem ez” (gondolván az elvett Matuidi-találatra), viszont elhangzott a „természetesen az iksz is csodakategória lenne ezek ellen, ilyen körülmények között”.
Fordulást követően viszont úgy jöttek ki a srácok, ahogy azt legszebb álmainkban sem gondoltuk volna: mindenki összeszedett volt, az addigi 100 %-os odaadást feltolták 110, majd 120 %-ra, aminek meg is lett az eredménye: Buffonék korán elhitték, hogy megvan a győzelem, a Spalletti-csapat pedig köszönte szépen, és olykor lefutballozta a nagy Juventust, emberhátrányban, mintegy fél órán keresztül. Abban biztosak lehettünk, hogy ezt így végigbírni nem lehet, nem is realitás, és ez ellen a kopasz mesterünket leszámítva egy másik mester, a sípé is tehetett volna: nem csak a stadionban szemlélődő 78328 ember látta, hogy Pjanicot le kellett volna zavarni egy totálisan egyértelmű második sárgával. Ez a kis patkány egyébként a szezonban már nem először, és nem is másodjára ússza meg a kiállítást, tehát a szabadrúgások mellett ehhez is különleges tehetsége van. Vagy csak a mezének színei nyomnak sokat a latba.
Az újabb közjátékok egyébként nem zavarták meg annyira a srácokat, fantasztikus fordítást produkáltak, mi meg olyan ordítást a lelátón, hogy a hangom azóta sem jött vissza teljesen. Eljött viszont a végjáték, ahol a leglelkesebbeket is óva intettem: egyáltalán nincs ez lefutva, pláne végignézve a cserepadunkon, pedig (elvileg) muszáj lenne friss erőt behozni. Sajnos Spalnak sikerült másodiknak azt az embert behoznia, aki még télen teljesen összeomlott fejben, és immáron teljesen alkalmatlanná vált talán még a Serie A-ra is – a Skriniar-öngól előtti teljes mozdulatsor ezt reprezentálta. Hogy a feketelevest teljes egészében elfogyasszuk, arról az argentin hordó gondoskodott (Santon itt is az események közelében járt), a legvégén pedig a Perisic helyzet, ami jó eséllyel gól is lehetett volna… De nem lett. Én még jó ideig lefagyva ültem a helyemen, a legtöbben távoztak, amikor egy biztonsági ember finoman megkért, hogy legyek szíves lassan én is feltápászkodni – csodák csodája, én az egész estés „égi áldást” megúsztam (akkor is), pedig totális tűzvonalban ültem.
Miután szomorúan lebandukoltunk, újra váltottunk pár szót Imi kollégával, értékelve a tapasztalatokat, és itt sem vesztünk össze: totális konszenzus volt köztünk abban, hogy Vecino idióta volt, hogy valamit kellett változtatni, mert jöttek a gobbók, viszont a pad erőssége finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után. Vagy éppen ezért hagyni kellett volna arra a pár percre a fent lévőket? Sosem tudjuk már meg, mi lett volna, ha, így sajnos sikerült egy olyan érzelmi hullámvasutat átélnünk, amit talán egész életünkben nem feledünk. És sajnos a sport olykor kurvára igazságtalan, 2018. április 28-ának estéjén ugyanis az Internazionale rohadtul nem érdemelt vereséget, sőt, az erkölcsi győztes egyértelműen a mi kedvenc csapatunk volt – viszont erre sajnos egyetlen pontot sem adnak, és nem is adtak soha. Bizonyítani ugyan nem tudjuk, de én meg vagyok róla győződve, hogy ha abban a bizonyos pillanatban Orsato a megfelelő helyre mutatja fel az általa már előkapott(!) sárgát, ez a 90+ perc minimum egy döntetlennel végződik. Így viszont sajnos „double trouble” van: a BL-indulás jó eséllyel oda, a Juve pedig be fogja gyűjteni sorozatban a sokadik bajnoki címét.
Ezt nem én fényképeztem…
Ha nem lett volna elég nekünk a szemét dolgokból: a járművünk végleg megadta magát, mozdíthatatlan lett, a busztársaságok pedig szerte Olaszországban… Nos, szartak a magyarok fejére, illetve foglalt volt mindenki a hosszú hétvége miatt, ezért taxikkal jutottunk el a bergamói szállásra – nagyjából hajnali háromra, ugyanis a taxitársaságok sem voltak kompromisszumkészek, így „ha a hegy nem megy Mohamedhez” mottóval elsétáltunk holtfáradtan a Lotto állomáshoz. A bő fél órás út után sitty-sutty, 4 óra magasságában álomra is tudtuk hajtani a fejünket… Hogy aztán reggel 9-től folytassuk „utunkat”.
Másnap a csoport egyik fele Milánóba ment az elmaradt dolgokat pótolni, mi pedig Bergamoban néztük meg az óvárost és az Atalanta-Genoát. Előbbiek találkoztak és pózoltak Skriniarral a stadiontúrán (tehát sokan kárpótolva lettek valamelyest), nálunk viszont neccesebb volt a helyzet, a gyönyörű látképek elraktározása mellett a sok gyaloglás és az újabb várakozás jutott osztályrészül: a 15:00-s meccsre 14 órakor érkeztünk (talán kicsivel előtte), és a jegyvétel kb. a balkáni állapotokat idézte. A már pár éve is itt álló, ütött-kopott bódé nyolc ablakából háromnál (olykor kettőnél) árusították a tiketteket a több száz ott várakozónak, így írd és mondd a huszadik(!) perc környékén jutottunk be, és éppen elkaptuk a második, Cristante által szerzett gólt. Normális helyet szinte alig találtunk egyébként, mert csaknem teltház volt az Atleti Azzurri d’Italiában, és ez remekül jelzi az ottani állapotokat, és azt, milyen szintre fejlődött a futballjuk – ezért maradt például jövő hétre is reménykedni valónk.
Nem szeretjük az Atalantát, de azért ez sem volt csúnya látvány
Szervezett, jó futballt játszó, mindenkire veszélyes csapat Gasperinié, és biztosak lehetünk benne, hogy ők akarják az EL-t, ahol jövőre sem csak csalnák a futballt, a nézőket viszont annál inkább. Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy csalódás a stadionjuk és az azt körülvevő dolgok helyzete, Magyarországon a sok-sok állami pénzből felhúzott ékszerdoboz sokkal európaibb képet fest, mint a bergamói létesítmény – azt felesleges is taglalni, melyik fél érdemelné meg jobban a luxust.
A hazaút már tényleg teljesen zökkenőmentesen zajlott, lévén közben megérkezett hazánkból a „ludas” busztársaság felmentőserege (egy jó állapotban lévő jármű), így reggel fél 8-kor begördültünk a kiindulópontra, vagyis a Népligetbe. Vidéki emberként nekem még onnan is volt egy háromórás zötykölődésem, így 12:30-kor, a két táskám mellett életem egyik legnagyobb élményével szállhattam le a buszról – ez az a tömegközlekedési eszköz, amit egy ideig most még képeken sem szeretnék látni. Hat mérkőzés után elkönyvelhettem az első „vereségem”, tehát azt még véletlenül sem állítom, hogy soha rosszabb túrát, viszont az „Ami nem öl meg…” kezdetű örökbecsűt én is vallom, tehát… Icardiék is cselekedjenek ezek fényében.