A gaucho öltözői maffia újabb karakteres emberrel bővült, miután Hugo Armando Campagnaro négy esztendőt követően otthagyta a déli kikötővárost, hogy a Camorra után a Javier Zanetti-irányította milánói nehézfiúkat szolgálja. Mivel megmagyarázhatatlanul vonzódom a szigorú tekintetű, tuflák, prosztó dél-amerikai középhátvédekhez, azonnal megtriplázott dupla stipistopival foglaltam le a fogvédős bekket bemutató posztot.
Campagnaro alig néhány hónappal idősebb nálam, de ő nem egy szabolcsi kis faluban, hanem Córdobában érkezett meg a Földre. Első csapata a Deportivo Morón volt, amelyet négy szezonon át szolgált. Az európai megfigyelőhálózat sasszemű kémjei 2002-ben szúrták ki az átlagos testfelépítésű, kockázatot nem vállaló, magabiztos és határozott hátvédet. A Piacenza szurkolói részesülhettek abban a privilégiumban, hogy szeretett klubjuk piros mezében debütálhatott az öreg kontinensen ez a derék jószág – első idényében 22 évesen 12 meccsen lépett pályára (egy gólt szerzett) a Serie A-ban. Egyedül nem tudta bent tartani az örök liftező csapatot, de lojalitását bizonyítva négy évig kitartott a kiscsapat mellett a pokollal felérő másodosztály bűzös bugyraiban. Vagy, ha nagyon gonosz akarok lenni, négy évig senki se látta benne a nagy jót.
2007-ben aztán a Sampdoria mentőövet dobott a nyakába, nehogy a Serie B unalmába fulladjon és mindössze 400 ezer euróért a Marassiba költöztette a csendes, halk szavú fiatalembert. Itt együtt dolgozott egy bizonyos Walter Mazzarrival – ekkor bizony aligha gondolta, hogy a következő években más edzőtől nem hallja majd, hány fekvőtámaszt kell csinálnia büntetésből. Mazzarri két szezonnal később ugyanis vitte magával Nápolyba (3.2 millió eurót kóstált már), így elmondhatták, hogy kéz a kézben ugrottak szintet.
A kékeknél a következő négy idényre elfoglalta magának a nagyrészt három főből álló Napoli-védelem jobb oldalát, amit elég jól művelt, hiszen teljesítményére felfigyeltek hazája futballelöljárói és 2011-ben bemutatkozhatott az argentin válogatottban. Sajnos ez az év mégis fekete betűkkel vonult be Campagnaro képzeletbeli naplójába, tudniillik szülőföldjén súlyos autóbaleset részese volt: az általa vezetett jármű utasa és a másik kocsiban utazó két személy életét vesztette a karambolban. A Campionatóban időközben fű alatt a liga legjobb védői közé emelkedett, holott igazából semmi különöset nem csinált; amikor el kellett fejelni a labdát, elfejelte, ha a körzetébe kószált az ellenfél csatára, likvidálta, amikor blokkolásra volt szükség, kivetődött és néha még a másik kaput is veszélyeztette.
Az argentin középső védők klasszikus prototípusát tisztelhetjük benne. Gyorsnak nem mondható, ellenben remekül fejel, igazi sunyiként pont annyit csíp, rúg, harap, hogy azt ne vegye észre a játékvezető, de elvegye a kedvét a rá bízott támadónak a további próbálkozásoktól. Persze gyakran előfordul, hogy túllépi a hatáskörét: nápolyi időszaka alatt 29 sárgát kapirgált össze egy kiállítás mellett.
Az a típusú futballista, akit a grundon nem az elsők között választasz magadnak, de örülsz, hogy nem ellene kell játszanod. Rabonázni, trivelázni nem fog, viszont nagy marhaságot csinálni sem: jó napjain észre sem veszed, hogy a pályán tartózkodik – ilyenkor ugyanezt mondhatjuk el a rá bízott támadóról is. Stabil, megbízható, sokat dolgozó, valódi példakép a hátvédpalántáknak, aki gyárilag régi vágású, vérszívó emberfogóként gördült le a szalagról. Sokoldalúságát bizonyítva elporoszkál a négyes védővonal jobb szélén is, de Maicon-szerű cselekre és felfutásokra nem számíthatunk tőle.
Sok-sok éves Serie A-rutinjából Ranocchia (ha marad egyáltalán…) és Juan Jesus profitálhat leginkább, mert nála jobban senki nem ismeri Mazzarrit és a rendszerét, ezért nagy valószínűséggel átveszi a fájdalmasan lelassult Samuel helyét a háromfős hátsó várfal tengelyében. Il Murónál biztosan gyorsabb és mivel régi Mazzarri-tanítvány, ezért merem azt állítani, hogy megelőzheti kedvenc Falunkat a rangsorban.
Nápolyban De Laurentiisék azért nem hosszabbítottak vele, mert 32 évesnél idősebb játékosnak nem adnak egynél több éves szerződést. Az Inter adott, és szezononként 1.5 millió eurót utal majd a számlájára – ennyi időre ennyi pénzért kiváló igazolás, ráadásul a közelgő világbajnokság utolsó nagy esélyként extramotivációt jelent számára. Látva a válogatottban szereplő középhátvédek nem túl veretes névsorát, egy korrekt teljesítményt lehozva simán helye lesz a keretben. Ezt pedig hozni fogja.