Folytatjuk sorozatunkat, ezúttal már emeljük a tétet, így kevesebbet is tudok ironizálni, mint touristique – annyira erős volt a szezon, hogy már ebben a szekcióban is komoly teljesítményeket, igazi közönségkedvenceket tudok felsorolni.
Mindenek előtt azonban pótlok egy „elmaradást”: az előző szegmensből kimaradt az a Lucien Agoumé, akinek a pár őszi percét eleve nem értettük, ennek ellenére pedig azt kívánjuk neki, hogy hozzon egy kis pénzt a Suning Oaktree konyhájára.
18.: Alexis Sánchez /5,85/ (23 meccs, 2 gól, 5 assziszt, 1110 játékperc):
Picit vakartuk a fejünket tavaly nyáron, amikor először arról volt szó, hogy az egy évvel az előtt elkívánkozó, szerződését felbontató játékos újra Milánóban szeretne focizni – aztán nyilván nem tudtunk sok mindent tenni, el kellett fogadnunk a chilei fura visszatérését. Nagy meglepetéseket nem okozott, lényegében azt hozta, amit vártunk és sejtettünk: mivel már focistaként benne van a korban, az egyik nagy erőssége (a robbanékonysága) igencsak megkopott, így amivel tudott segíteni a csapatnak, az a megalkuvást nem tűrő győzni akarása, a küzdőszelleme és a kreativitása. Voltak ugyan meccsek, amikor színt tudott vinni a játékba, gyengébb csapatok ellen még elégséges is volt, amit a pályára pakolt, viszont egyértelmű, hogy rá komolyabb szinten már csereként sem igazán lehet építeni. Második távozása kapcsán nincs keserű szájízünk, maximális mentalitással mindent kiadott magából, de ebben a történetben ennyi volt.
17.: Matteo Darmian /6,0/ (43 meccs, 2 gól, 1 assziszt, 1 kiharcolt büntető, 3114 játékperc):
Érdekes pálfordulás következett be a közönségkedvenc, elnyűhetetlen jobb oldali mindenesnél, mivel a tavalyi tavasz után elkönyveltük, hogy őt már nem látjuk szárnyvédőként, csak a háromfős védelem egyik tagjaként. Az idény ennek szellemében is indult, aztán Cuadrado sérülésekor megváltozott a státusza, majd Dumfries kidőlésénél még inkább: a szezon nagy részében végtére is ő lett az első számú jobb oldali szárnyvédő. Fura, mert a vak is látja, támadásban már mennyire korlátolt az ő repertoárja, de a megbízhatósága miatt Inzaghinál mégis egy fix pont volt a legfontosabb meccseken is. Nem elvéve semmit az érdemeiből: remélhetőleg most már tényleg ez volt az utolsó idénye így, Pavard pozíciójában sokkal, de sokkal jobban mutat az ő játéka.
Egyébként természetesen nem akarom feltétlen kritizálni, de a produktivitás hiánycikk volt részéről, így igazán magasra nem is törhetett a rangsorban – holott ha valakinek, neki aztán tényleg 100%-os a hozzáállása minden egyes pályán töltött percben.
16.: Denzel Dumfries /6,07/ (36 meccs, 4 gól, 5 assziszt, 1963 játékperc):
Ha visszaemlékszünk, egészen jól indult a szezonja – pedig nyáron még sokan azt vizionálták, hogy Cuadrado gyorsan kiszorítja -, október környékén már-már a Hakimi-vibe is szóba került vele kapcsolatban (szigorúan a kanadai táblázaton való hozzájárulást tekintve). Aztán jött a rejtélyes – és mint utóbb kiderült, egész idényen átívelő – sérülése, ami felülírt kvázi mindent: érthető módon elvesztette a betonbiztos kezdő státuszát, hol játszhatott, hol nem, és csak tavasz végén lehetett újra olyan érzésünk, hogy fizikálisan helyre kerültek nála a dolgok. Távozása abszolút nem zárható ki, de ne legyenek illúzióink: ha a teljes csomagot nézzük (tehát nem csak a játékintelligenciát és a technikát), ilyen szintű jobb oldali szárnyvédőt azért annyira nem könnyű leakasztani a piacról.
15.: Kristjan Asllani /6,18/ (31 meccs, 1 gól, 2 assziszt, 1066 játékperc):
Kicsivel több játéklehetőséget vizionáltam neki előzetesen, de a tavalyi szezonhoz képest csupán 200 perccel játszott többet – viszont megszületett az első gólja, és gólpasszok is kiestek a lábából. Az érési folyamat zajlik nála, és továbbra is azt állapíthatjuk meg, hogy ehhez a pozícióhoz (a registához, ahol kizárólagosan játszatja Inzaghi) szükséges egy bizonyos szintű tapasztalat is – az alapképességek mellett -, amit csak a pályán tud(na) megszerezni. Nehéz a dolga, de nem adja fel, mindig pozitívan nyilatkozik és nyilatkoznak a jövőjéről. Azt már ki merem jelenteni, hogy az új szezonban bőven elégséges cseréje lehet Calhanoglunak, aztán… Egyszer válaszút elé fog érni, de ott még nem tartunk. Relatíve korrekt idényen van túl.
14.: Davide Frattesi /6,22/ (47 meccs, 8 gól, 5 assziszt, 2 kiharcolt büntető, 1555 játékperc):
Na, ha van ellentmondásokkal teli futballista… Ha a lőlapját nézzük, és pláne mellétesszük a pályán töltött időt, ezt kb. egy csúcsklasszis játékos hozza. Ezzel szemben az igazság nyilván jóval árnyaltabb, és oka van annak, hogy ezekkel együtt is csak a középmezőnyben végzett, szupercsereként. Az ő játékstílusán – főleg a csapatjátékban történő aktív részvételen – bőven volt és van csiszolnivaló idény elejétől fogva, viszont abszolút javára szól, hogy szemmel láthatóan nagyot melózott minden szegmensen. A jutalma egy „szurkolók által imádott játékos” státusz (ehhez hozzájárul persze a megőrülős stílusa), és az, hogy abszolút látjuk benne a jövő stabil kezdőcsapattagját. A tizenhatoson belüli jelenléte elképesztő érték lesz a későbbiekben is.
13.: Carlos Augusto /6,25/ (46 meccs, 1 gól, 3 gólpassz, 2326 játékperc):
Na, ő pont azt hozta, amit vártunk tőle a tavaly látottak (és a youtube-videók, hehe) alapján: megbízható cseréje volt Dimarconak, extraként pedig a bal oldali belső védő pozícióját is prímán megoldotta olykor. Az, hogy ő a brazil válogatottba bekerülhetett ilyen, relatíve átlagos tulajdonságokkal, jelzi a szambaország szélső hátvédeinek felhozatalát, illetve – és ez minket jobban érdekel – mutatja, milyen szakmai munka folyik manapság az Internél. Egyértelműen nem fikázni szeretném ezzel Augustot persze, ő szintén olyan lehet, aki ha elfogadja a státuszát, hosszú évekig nagyon hasznos keretember lehet az intelligenciája és a mentalitása miatt. Jó igazolás, nagyon korrekt (de nem kiemelkedő) bemutatkozó szezon.
12.: Yann Sommer /6,35/ (43 meccs, 23 kapott gól, 25 meccs kapott gól nélkül, 3900 játékperc):
Elérkeztünk az első olyan focistához, akinek összosztályzatát (és ezzel együtt pozícióját) bizonyos tényezők jelentősen torzítják. Először is nyilván szögezzük le: tavaly nyáron nem volt könnyű dolga azzal, hogy a közkedveltté váló Onana örökébe kellett lépni – ezzel együtt nem voltunk nyugtalanok, ha a pedigréjére tekintettünk.
Ő pedig abszolút megfelelt az általunk támasztott – igen magas – elvárásoknak, magabiztos kisugárzásával, folyamatos bravúrjaival nem egy pontot köszönhet neki az Inter, míg potyaízű gólt csupán 2-3-at írhattunk a számlájára, néhány pontvesztéssel. Szignifikáns változást nem vettünk észre a ketrec előtt, amit a csapat elvesztett a vámon (lábbal való játék), azt visszanyerte a réven (biztos tizenhatoson belüli jelenlét, bravúrok).
Érzésre minimum top 7 játékosnak kéne lennie az idényben, ugyebár. És hogy miért nem az? Nyilván a válasz az előtte dolgozó védelem/védekezés, aminek köszönhetően sokszor nem kaphatott magasabb osztályzatokat az elenyésző számú, rutinszerű védéseire. Azt mondom, addig jó nekünk, amíg ez a helyzet a csapatnál, mert az azt is jelenti egyben, hogy az Inter topcsapat státuszt foglal el.
Bár az alacsony kapusok hirtelen tudnak „megöregedni”, én elég biztosan állítom, hogy a következő szezonban sem lesz probléma a pozícióval, a svájci top szintet hozott minden szempontot figyelembe véve.
A folytatásban pedig a krém alatt eggyel lévők következnek!