Pár hete megkíséreltük: a szép emlékeinket idéztük meg, hogy valahogy ezzel segítsük a csapatot egy Derby d’Italia győzelemhez. Bár a három pont begyűjtéséhez emelett egy fura jelenetsor is kellett, azt nem állíthatjuk, hogy ne sikerült volna, szóval… miért ne próbálnánk meg megint? A szerkesztőséget kérdeztük: Melyik az első szép emlék, ami beugrik a Derby della Madonnináról?
Kezdem magammal, főleg mivel a többieknek volt már szerencséjük közelebbről is látni ezt a párosítást. Ha a legszebb élményt keressük, én 2009 őszéig mennék vissza, de emlékeim szerint ennél sokkal eufórikusabb volt a 2006-07-es szezonban megrendezett, hétgólos őrület. Október végén járunk, az Inter egy komoly győzelmi sorozat legelejét tapossa, aminek a végén scudettot szerez, az elsőt a pályán, mióta követem a csapatot, míg a Milan pár éven belül harmadszor menetel BL döntőbe, és másodszor meg is nyeri azt a Liverpoolnak visszavágva – az olasz futball utolsó aranyévei voltak ezek. Crespo kezdi a gólgyártást egy remek fejessel, aztán Stankovic valószínűtlenül nagy gólt lő – talán még a saját mércéjével nézve is. A második félidő egy Ibra-kontragóllal nyit (a svéd még Inter mezben természetesen), ám a másik oldalon is betalál egy ex: Seedorf, lövése szerencsésen pattan. A Milan visszatalál a meccsbe, de már a negyedik Inter gól után, amit a korábbi VB döntő hőse, Materazzi szerez. Matrixot viszont kiállítják, mert már volt egy sárgája, ennek ellenére gólörömében felhúzza a mezét, hogy a kisfiának boldog szülinapot kívánjon – ó igen, a mez alatti, pólóra filctollal írt üzenetek időszaka ez még. Gilardino és Kaká góljai között egy kis Julio Cesar-parádé is kell a végeredmény megtartásához, zene füleinknek a hármas sípszó!
ninogoffredo
2018 októberében voltam először a Meazzában, Inter – Milan rangadón. Spalletti csapata egyértelműen ellenfele fölé kerekedett, de gólt csak nem sikerült szerezni. A meccs utolsó percében mégis jöhetett az eufória; Vecino beadására Donnarumma rosszul jött ki, így az akkori Capitanónak csak az üres kapuba kellett fejelnie. Azóta is az az egyetlen Inter győzelem, amit a helyszínen láthattam.
Rolkó
Szerencsére a Milan elleni győzelmekből és szép pillanatokból azért sokkal-sokkal könnyebb csemegézni, de ez egyben nehézzé is teszi a választást. Azaz csak tenné, ugyanis egy magamfajta viharsarki parasztgyereknek egy élő Derby-győzelem örök életre szóló élményt és elképesztő impulzust jelentett. A 2013/2014-es idényben, tehát kevésbé dicső időszakban látogattam ki Madonninára, és ha már ott voltam, megtapasztaltam egy 86. perces sarkazós győztes gólt Palaciótól – az utána következő lépcsőn leszaladás, és tucatnyi ismeretlen ember megölelése szintén olyan emlék, amit az egyszeri falusi nem túl sokszor tapasztal meg életében. Köszönöm a gólt sorban Jonny-nak, Guarínnak és Palának! Te jó ég, micsoda arcok voltak még akkor a csapatban: Mazzarri, Taider, Nagatomo, Kuzmanovics… Fantasztikus nosztalgia.
csabinter
Mivel a napokban (egészen pontosan március 3-án) volt 24 éve, hogy először jártam Inter-meccsen, ezért annak az emlékei ugranak be mostanság. Finoman szólva más időket éltünk akkor. Az útra egy Focivilág újságban megjelent hirdetés alapján jelentkeztem – ha jól rémlik, mindennel együtt olyan 40 ezer forintba került. Mármint nem a jelentkezés. Ugye a fapados repülőzgetés még az álmainkban sem létezett, így busszal vágtunk neki a tripnek. Az út megállókkal és pihenőkkel együtt vagy 15 órán át tartott, benne egy wellness kényeztetésnek jóindulattal sem nevezhető éjszakai zötykölődős alvással. Okostelefon hiányában a megérkezéskor hazaküldtem egy sok forintba kerülő “rendben megjöttünk” sms-t (majd két nappal később egy “Budapesten vagyok, már az IC-n ülök” tartalmú, megnyugtatónak szánt üzenetet). A családdal kommunikálás akkortájt kimerült ennyiben. A túra egy itthoni Milan-szurkoló szervezésében valósult meg, a társaság nagy része milanistákból állt. A jegyet egy idősebb olasz úr szállította, akiről később tudtam meg, hogy villamosvezetőként dolgozik Milánóban és valamelyik Rossoneri-ultracsoport egyik befolyásos tagja. Mondanom sem kell, leírhatatlan érzés volt ott állni a stadion előtt. Nem is igazán hittem el, hogy én most egy kis szabolcsi faluból elindulva tényleg itt vagyok. Az is meglepetésként ért, hogy semmiféle balhé nem alakult ki a táborok között, mi több, együtt vegyültek itt-ott az arcok. A kanyargó lépcsőkön felfelé baktatva be-bekukucskáltam a játéktérre, bevallom, kicsit meg is könnyeztem a látványt. A nagypapámtól kölcsönkapott távcsővel figyeltem a bemelegítést. Egészen szürreális pillanat volt így lesni Zanettit, Vierit, Recobát és a többi kedvencet, akiket addig csak tévében láthattam. Jó helyen ültünk, valahol a második karzaton, nagyjából az egyik térfél közepénél. Hogy mennyire más idők voltak, arra még egy szemléletes példát hozok: a tényleges kezdőcsapatot a meccs előtti percekben tudtam csak meg a kivetítőről. Vettem mozgóárustól két fényképet, darabonként kettő euróért; az egyiken a Nemzet Bobója szerepelt majdnem egész alakos felbontásban, a másik egy csapatfotó volt – mindkettő kiváló minőségben megvan még a mai napig. Maga a meccs eseménydúsan alakult. A két tábor kitett magáért, úgyhogy fotóztam is rendesen a kis egyszerű masinámmal a zászlókat meg a tüzeket, és minden egyes alkalommal kiugrott a szívem a helyéről a hanggránátoktól. Arra emlékszem, hogy nagyon izgultam a Milan-helyzeteknél, a stadion székei pedig rettenet hidegek voltak, így valamit tennem kellett a seggem alá. Vieri térdkaláccsal szerzett győztes gólja elviselhetővé tette a hasonlóan embert próbáló hazautat, amit egy stadion mellett vásárolt, aztán a pulcsimra ráhúzott replika Zanetti-mezben teljesítettem. Totálisan kimerülve, hullafáradtan, elcsigázva, de örök emlékekkel tele értem haza. Szinte beestem az ágyamba, még a beszámolóra se nagyon maradt energiám. Másnap a legyengült szervezetem belázasodással jelezte, hogy túltoltam, de nem különösebben érdekelt. Megérte. Amióta van Youtube, minden év március 3-án megnézem a meccs összefoglalóját.
Alessandro
Az én első helyszíni Madonninám egy egészen friss, ám abszolút keserű emlék, hiszen az őszi felvonást tekintettük meg a Meazzában, és bár felejthető meccs (és miliő) ide, bosszantó végkimenetel oda, azért erre az utazásra is abszolút érvényes volt az, amit túlnyomórészt a honi NB1-es kiruccanások után fogalmazunk meg többedmagammal: „kitűnő túra volt, csak az a kurva meccs ne lett volna”. Számomra akármilyen státuszt is képviseljen a két csapat, ez a csörte jelenti a futball legmagasabb csúcsát, még úgy is, hogy ez a meccs önmagában nem sok mindenről marad emlékezetes. Számomra talán annyiról, ahogy csendre intettem pár olaszt, mert nekiálltak hőbörögni, amikor Lautaro kapufája előtt a lépcsőn a helyem felé igyekezve megálltam előttük, és a létező legteátrálisabb gesztusokkal könyveltem el magamban a helyzet végkimenetelét. Számomra a number one egyébként a négygólos darálásunk volt a triplete szezonjából, de élbolyba kívánkozik a legutóbbi bajnoki címünket bebiztosító győzelem is, amit a srácokkal közösen néztünk Budapest belvárosában, illetve a hasonló okból felejthetetlen 5-1 ugyanabból a szezonból, illetve a BL-elődöntő győzelmei.
Blazious
*********
Az Inter előnye tekintélyes, ám ez nem az a nap, amikor le lehet lépni a gázról. A Milant régen sikerült legyőzni, ha viszont sikerülne, azzal négy meccsnyi előnyt lehetne szerezni a tabellán, tíz fordulóval a vége előtt. Én azt mondom, ne bízzuk a véletlenre! Azt is megérteném emellett, ha egy kockázatkerülőbb Intert látnánk – najó, nem annyira kockázatkerülőt, mint kedden – de egyelőre nem látom, hogy Chivu egy ilyen meccsnek negatív taktikával menne neki. Azt hiszem emellett Allegriről is megtudunk majd ezt-azt ma este, illetve leginkább arról, hogy hova poziciónálja magát a tabellán.
Thuram játéka láz miatt kérdéses, Lautaro pedig még pár hétig nem elérhető, ne zavarjon meg senkit, hogy amúgy nevezték a meccsre. A többiek mind pályára léphetnek.
Várható kezdő:
Sommer; Bisseck, Akanji, Bastoni; Luis Henrique, Barella, Zielinski, Mhitarján, Dimarco; Bonny, Esposito.
Hol: Match 4
Mikor: 20.45
Forza Inter!