Nem is olyan régen touristique kolléga egy remek összeállítást hozott nekünk, melyben összeszedte azokat a legrosszabb Inter játékosokat, akik a triplázást követően öltötték magukra a szent mezt. Ezúttal viszont nem a bénákról lesz szó, sőt; Branca és Ausilio legjobb igazolásait igyekeztem sorrendbe állítani, ezùttal is a Mourinho utáni korszakból. A listára való felkerülés feltétele kettő, kék-feketében lejátszott teljes szezon volt. Kommentekben jöhetnek a vélemények.
Az ötödik helyezett eldöntéséhez például máris szükségem lesz a segítségetekre, ugyanis három játékos is jelölést kapott és bizony nem tudtam választani közülük. Ők következnek most, kronológiai sorrendben – már ami az érkezésüket illeti.
Rodrigo Palacio
Argentína legszebb tincse 2012 nyarán érkezett Milánóba és első két szezonjában abszolút húzóember volt. Hogy csak a legnagyobb ellenfelek ellen nyújtott teljesítményeket nézzük; nagyon komoly szerepe volt például a Juventus idegenbeli lealázásában, vagy a Spurs elleni fordításban, majd 2013 decemberében fantasztikus karácsonyi ajándékot szolgáltatott nekünk azzal a sarkazással a Milan ellen. Alejandro Sabella értékelte is a teljesítményét és a VB selejtezőket követően a brazíliai mundialéra is meghívta a csapat házi gólkirályát.
Palaciónak a Világbajnokságon többnyire csak részfeladatok jutottak, az elbukott döntő után pedig láthatóan megtört benne valami. 2015 tavaszán ugyan újra formába lendült, de ezt követően már csak ritkán tudta azt hozni, mint Strama, majd Mazza alatt.
Végül 2017-ben ingyen távozott, egy, az Interhez méltatlan szezon lezárását követően, összességében pedig 169 mérkőzésen 58 alkalommal volt eredményes. A voksot tőlem kapta.
Joao Miranda
A brazil válogatott gyakori csk-ja 2015 nyarán szerződött Milánóba és az első fél évében bizony csak ámultunk és bámultunk, hogy mekkora előrelépés ő, mondjuk Ranocchiához képest (hehh, már megint nem tudtam megállni, hogy ne hozzam elő). Télen aztán jött a szokásos összeomlás, Miranda pedig láthatóan belefáradt abba, hogy a társak hibáit is kijavítsa a saját feladatainak elvégzése mellett.
A 16/17-es idényt végigkísérő bizonytalanság természetesen az ő teljesítményére is rányomta a bélyegét, de amint egy kis állandóság költözött a csapat életébe, úgy ő is elő tudta hozni a benne élő tanárt.
Így volt ez Spalletti első évében is, mikor is szemtanúi lehettünk, ahogyan a ,,mentoráltja”, bizonyos Milan Skriniar a szárnyait bontogatja és válik a világ egyik legjobb védőjévé. Miranda végül 2019-ben távozott együttesünktől, miután a nála jóval fiatalabb de Vrij érkezésének köszönhetően kiszorult a kezdő tizenegyből. A voksot PaulPierce34 kollégától kapta.
Iván Perisic
A korábbi belga gólkirály gépe 2015 augusztusában futott be a Malpensára, hosszas huzavona után. Mirandával ellentétben az ő első hónapjai kifejezetten gyatrára sikerültek, ám szerencsére Mancini bízott benne és bizony elég szépen felépítette a horvátot.
A rettegett Iván mind a 16/17-es, mind a 17/18-as szezonban is minimum húsz találatban benne volt, akár annak szerzőjeként, akár előkészítőjeként. Az oroszországi horvát VB ezüstöt követően aztán némiképp visszaesett a teljesítménye és már közel sem tudtunk rá úgy gondolni, mint egy potenciális rangadó eldöntő játékosra. Végül Conténak nem kellett és 2019 nyarán a Bayernhez szerződött. A voksot csabinter kollégától kapta.
A kérdés tehát a következő: melyik játékos érdemli meg a leginkább, hogy benne legyen a legjobb ötben?
– A végtelenül szimpatikus és minden meccsen tüdejét kiköpő, az első két évében brillírozó, azonban utána látványosan leszálló ágra kerülő Palacio?
– A vezéregyéniség Miranda, aki a legnagyobb rangadókon könnyedén tette zsebre a liga legjobb támadóit; aki jó néhányszor a csapatkapitányi karszalagot is viselte – és aki olykor-olykor látványosan bele tudott hibázni a kisebb csapatok elleni meccsekbe.
– Esetleg a legkevésbé szimpatikus Perisic, aki ugyan többször is kifejezte távozási szándékát, de ennek ellenére is mindig vàllalta a játékot ès mikor a nagy hullámzás éppen jó irányba tartott, akkor a liga legjobb szélsője volt.
A döntés a Ti kezetekben van, kommentben jöhetnek a voksok.
Most viszont ideje rátérnünk a többiekre; az ő helyezésükön már nem kellett annyit gondolkodnom, de persze velük kapcsolatosan is jöhetnek a hozzászólások.
4. Marcelo Brozovic
Nagyon szívesen tettem volna előrébb Epicet, azonban nem tudtam elmenni amellett a hullámzás mellett, ami az első két teljes idényében jellemezte.
A horvát 2015 januárjában érkezett és hogy őszinte legyek, nem igazán értettem, hogy miért, ugyanakkor Mancs rendre betette abban a félévben is a kezdőbe.
A 15-16-os szezonban már ő volt a legjobb középpályásunk, igaz, ezt akkoriban annyira nem volt nehéz elérni, Brozónak bőven belefért számos, kifejezetten gyatra mérkőzés is. Vártuk az áttörést, azonban de Boer láthatóan nem volt kibékülve a játékos mentalitásával, később pedig Pioli alatt is csak ritkábban tudta hozni azt, amit igazán vártunk tőle. 2018 januárjában aztán nagyon úgy nézett ki, hogy Brozovic a távozás mezejére lép, azonban végül maradt és Spalletti – húzva egy merészet – visszavonta őt a védelem elé.
Ez egy igazi masterclass volt a kopasztól, Brozo pedig lassan, de biztosan a csapat egyik nélkülözhetetlen elemévé vált. Azóta persze csapágyasra van hajtva, aminek köszönhetően vannak időnként gyenge meccsei, de összességében azt hiszem, megkérdőjelezhetetlen, hogy a liga egyik legjobb belső középpályásává vált.
3. Mauro Icardi
Talán az egyik legellenszenvesebb játékos, aki valaha magára öltötte a kék-fekete mezt, ugyanakkor mégis, kötelező volt őt feltennem erre a listára.
2013 nyarán érkezett, tulajdonképpen minimális összegért és 2014 tavaszára már stabil kezdőnek számított.
2015-ben gólkirály lett, nyáron megkapta a csapatkapitányi karszalagot, majd 2018-ban újfent ő lett a capocannoniere.
Miután hosszú évek után újra bejutottunk a BL-be, Icardi hat meccsen négy gólig jutott az elitsorozatban, összességében pedig több, mint száz alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját Inter játékosként.
Minden szép és jó lenne, csak hát
– Icardi számos alkalommal összebalhézott a szurkolókkal és az önéletrajzi könyvét sem olvasta át, mielőtt kiadta volna
– nem volt hajlandó pályára lépni az Európa Ligában és amúgy kb. három hónapig ült a lelátón, mert ,,megsértődött”
– engedte a feleségének, hogy… tulajdonképpen mindent megengedett neki
Gólkirályi címek ide, Juventusnak lőtt fontos gólok oda, Icárdinál sajnos még Ranocchia is méltóbb volt a karszalagra. A tudását természetesen nem kérdőjelezzük meg.
2. Milan Skriniar
Ha létezik férfiszerelem…
A szlovák játékos 2017 nyarán költözött Genovából Milánóba, mégpedig jelentős összegért; a kuzinok szurkolói például szépen ki is nevettek bennünket, hiszen ők – véleményük szerint – sokkal jobb üzletet kötöttek Bonuccival. Vajon ki járt jobban?
Skrini egészen parádés módon mind a harmincnyolc bajnokin játszott a 17/18-as szezonban, kezdőként, lecserélés nélkül. Fantasztikus volt nézni a megalkuvást nem tűrő hozzáállását, a fejjátékát és leginkább az egy-az-egy elleni védekezését. Nem véletlen, hogy rögtön a Barcelonát és a Manchester Cityt kezdték el vele kapcsolatosan emlegetni.
Hogy őszinte legyek, meg sem fordult a fejemben, hogy őt hátrébb tegyem a listán, pedig a mutatott teljesítménye nem feltétlen felfelé ível, sőt; az idei három védős szisztéma kifejezetten nem ízlik neki. Ugyanakkor ő még mindig nagyon fiatal, rengetek van benne, ráadásul az ügynökét is kirúgta, csak azért, hogy mindenképp maradhasson nálunk. Egy igazi példakép lehet a fiataloknak és nagyon reméljük, hogy a jövőben ő lesz a mi csapatkapitányunk.
Az első helyen viszont minden kétséget kizáróan a jelenlegi csékánk kell, hogy szerepeljen.
Samir Handanovic 2012 nyarán, Rodrigo Palacióval nagyjából egyidőben érkezett szeretett csapatunkhoz. A tizenegyesölőként ismert portás egyébként Júlio Césart volt hivatott pótolni, akit – amolyan Real Madridosan, szégyenszemre – a hátsó ajtón tessékelt ki a vezetőség.
Az első idény mondjuk úgy, hogy az ismerkedéssel telt; nyilvánvaló volt, hogy a szlovén milyen képességekkel rendelkezik, ugyanakkor mégiscsak kilencedikek lettünk a bajnokságban és ekkoriban azért még nem voltunk hozzászokva, hogy a Ben Affleck hasonmás időnként – idézem – ,,baszik vetődni”.
Ahogy aztán teltek-múltak az évek, beláttuk, hogy bizony ahány pontot ő megmentett nekünk a szezonok során, annyiból már megnyertünk volna egy bajnokságot. Úgy nagyjából átlagban az idények során hét meccsen jelenti ő a különbséget győzelem és döntetlen, vagy x és vereség között. Ez a szám talán az idei évadban már nem ilyen kiugró, igaz, a Lazio elleni hazai 1-0 során azért az első félidőben páran imába foglalhattuk a nevét.
2019 telétől kezdve ő a csapatkapitány és azt hiszem, nyugodtan mondhatja mindenki, hogy Zanetti visszavonulása óta végre a megfelelő ember viseli a karszalagot. Sokáig maradj még velünk, Samir!
Ugyan a legjobbak közé nem kerültek be, de említésre méltóak még az alábbi játékosok: Danilo D’Ambrosio, Antonio Candreva, Matias Vecino.
Kommentben pedig jöhet a Ti listátok, forza!