Ha a mérkőzés előtt valaki azt mondja, hogy a listavezető meggyőző különbséggel tartja majd otthon a pontokat a vonal alatt tanyázó újonccal szemben, aligha van ember, aki felkapja rá a fejét. Végül aztán olyan forgatókönyv kerekedett a Serie A aktuális fordulójának nyitómeccsén, ahol bizony az Internek sok erejét és erényét mozgósítania kellett a papírforma érvényesítéséhez.
Történt ugyanis, hogy a csapat mérsékelten tartalékos összeállításban, a bevethető alapemberek közül ezúttal Akanjit, Dimarcót, Barellát és Thuramot nélkülözve futott ki a Meazza gyepére, majd ott megfelelő intenzitással és harci kedvvel esett neki ellenfelének. A meccs kezdeti szakasza jobbára Esposito párharcairól szólt, mígnem Sommer kínálta meg egy könnyelmű passzal az ellenfél csatárát, Moreót, aki köszönte szépen, és harminc méterről az üres kapuba emelte a játékszert, hogy aztán percekkel később egy sarokrúgás után is mattolja a svájcit. Az én vérnyomásom itt emelkedhetett igazán, és sok szurkolótársamhoz hasonlóan Chivué is, aki az addig aktív, ám a támadó harmadban túl sok értelmes megoldást nem strigulázó Luis Henrique lecserélésében, jobban mondva, Dimarco becserélésében látta az azonnali megoldást – ez végül a meccs fordulópontjának bizonyult. Dimash előbb kis híján gólt szerzett, ám a kipattanójából Zielinski kiharcolta, majd értékesítette a felzárkózást megindító tizenegyest, ezt követően gólpasszt adott Lautaro Martineznek, és egy kis közreműködést a harmadik, immár Inter-vezetést eredményező találatban is vállalt, amely még a félidő vége előtt megérkezett Pio Esposito révén. És egy gondolat erejéig itt érdemes megállni, avagy a két akciógól: tűpontos hosszú lasztik a pálya centrumából egyenesen a bal oldalra, ahol mindkétszer Dimarco veszi birtokba a játékszert, s előbb ő maga tekeri azt (a korábban őt megjátszó, majd a kapu elé zseniális ütemben érkező) Lautaro fejére, hogy aztán Pio Esposito is hasonló gólt szerezzen annyi különbséggel, hogy a tért ölelő átadás feladója ezúttal Zielinski, az assziszt kiosztója pedig Dimarco-Lautaro összjátékot követően a felfutó Bastoni. Ahogy pedig a két csatár berobban, előbb a hosszúra, majd a rövidre, s ott ellentmondást nem ismerő góléhséggel veri meg őrzőjét, sok jót nem vetít előre az olasz csapatoknak. Na persze ne legyünk elbizakodottak, az ellenfél mégiscsak a Pisa, és e jelenetek szemlélésekor még a pontok sem voltak zsebben.
A fordulást követően a vendégeknek már ki nem kényszerített hazai hibákból sem adódott momentuma Sommer kapuja előtt, nem úgy az Internek a másik oldalon: a helyzetek azonban sorra maradtak ki, Chivu pedig a frissítés jegyében előbb Barellát és Thuramot, majd Bonnyt és Akanjit is beküldte. A meccs lezárásában mindkét francia cserecsatár fontos szerepet vállalt, az este főhősével, Dimarcóval egyetemben, aki előbb Thuram előkészítését váltotta gólra egy okos kapáslövéssel, majd Bonnyt játszotta meg lapos passzal, hogy aztán az ifjú támadó egy remek cselsorozat végén a hosszú alsóba bombázzon. A hosszabbításban pedig az a tézis is megdőlt, amit én szinte az összes meccsen tehetetlenül dohogtam, hol magamnak, hol a srácoknak, miszerint Mhitarján gólt, gólpasszt, de még csak (gólt eredményező) kulcspasszt sem fog már jegyezni Inter-mezben: egy szöglet után fejelt a hálóba az örmény, kábé fél méterről, a gólörömben pedig az önirónia csalhatatlan jegyei is visszaköszöntek. Maradjunk abban, hogy nagyon megérdemelte erőfeszítései ilyen jellegű jutalmazását, és vélhetően a társak is ugyanígy gondolták ezt, merthogy alaposan meglapogatták veterán kollégájuk hátát a gól után. Szép jelenet volt, és egyébként szép volt az egész meccs, de a(z újabb) BL-vereség után úgy hiszem, ezt is vártuk – pláne a mezőny egyik leggyengébbje ellen, akik ugyan jó érzékkel használták ki a figyelmetlenségeket, de túl nagy ellenállás kifejtésére nem voltak képesek.
És akkor a momentum, amely megváltoztatta a meccset, egy kicsit más aspektusból – Luis Henrique védelmében. Nem szeretem, ha Inter-játékosokat bántunk, meggyőződésem, a mostani keretben senki nem szolgál rá, képességek alapján sem, hozzáállás alapján meg pláne nem – a konstruktív és jogos kritika persze egészen más lapra tartozik. Olvastam azonban néhány (nem éppen konstruktív) kommentet, ahol a szerzők úgy gondolták, gondolják, hogy ezzel a mérkőzéssel végérvényesen lefőtt a kávé a brazil számára, és ezentúl örök kispad meg kárhozat vár rá, úgyhogy rögzítsük: Luis Henrique nem azért lett lecserélve, mert egy szar játékos, és nem is azért fordította meg a csapat ezt a meccset hat rúgott góllal, mert Luis Henrique, a szar játékos már nem tartózkodott a pályán, hanem mert az őt váltó, és a keret másik braziljának addig birtokolt posztját elfoglaló Federico Dimarco olyan valószínűtlen üzemmódban tolta a baloldali szárnyvédő névre keresztelt futballmesterséget, amilyen valószínűtlen üzemmódban talán senki más nem képes jelenleg szerte a világon. Luis Henrique hibája ma „mindösszesen” annyi volt, hogy támadásban nem produkált pontos utolsó passzokat, a ház pedig eléggé égett, reagálni kellett, gyorsan és hatékonyan. Katasztrofális alkalmatlanságról viszont – úgy gondolom – ma sem tett tanúbizonyságot, és nekem továbbra sincs az égvilágon semmi bajom ezzel a csávóval, mi több, a magam cinikus módján kedvelni is tudom, illetve látom azokat az értékeit, amelyek okán szerződést kapott. Ugyan a következő Maicont (még) nem érzem benne, a bizalmat viszont megkapja tőlem a következő hónapokra.
A meccs hőse
Osztályzatok:
Sommer: Ha már mindenáron ki akarunk jelölni valakit, aki számára lefőtt a kávé, az a svájci LEHETNE. Én viszont sokunkkal egyetemben nagyon szeretem, tisztelem, és a mai napig csillogó szemekkel vagyok képes felidézni, ahogy a levegőben úszva kitolta Yamal lövését… De ami volt, nagyon úgy tűnik, elmúlt. Mintha fejben sem lenne már ott annyira (lásd első gól), és a vonalon sem jön tőle (lásd második gól) az a fajta tartás és extra impact, amit egy trófeákra pályázó csapat első számú kapusától elvár az ember. Várjuk az utódját, és várjuk Martinezt. (4)
Bisseck: Volt egy nagyon vagány megindulása az első félidőben, ezen felül négy tisztázás, három sikeres csel, egy blokk, többségében megnyert párharcok, és mindösszesen két pontatlan passz a mérlege a teljes meccsen. (7)
de Virj: Jó volt őt látni, az első percekben mindjárt két látványos megelőzéssel jelentkezett, Esposito gólja előtt nem sokkal pedig nagyon fontos helyzetben blokkolta Toure lövését, és összesen hét tisztázással zárta a kilencven percet. (7)
Bastoni: Fontos szereplője volt a támadójátékénak ezúttal is. A hosszú lasztik ugyan nem mindig ültek, de kiosztott egy nagyon fontos gólpasszt, és némi szerencsével ő maga is beköszönhetett volna a második félidőben. (7.5)
Luis Henrique: Bő félóra jutott neki kezdőként, ami nyilvánvalóan elárulja a tényt, hogy nem igazán tudott érdemben hozzájárulni a csapat játékához és hatékonyságához. Technikailag és fizikailag az égvilágon semmi gond vele, fejben kell még sokat fejlődnie ehhez a szinthez. (5)
Sucic: Ezúttal nem ő bizonyult a középpálya és a csapat motorjának, a második félidőre talán kicsit el is fáradt, érthető döntés volt a cseréje. (6)
Zielinski: Tizenegyesgóljával visszahozta a csapatot a meccsbe, a három pontot érdemben eldöntő negyedik találat előtt ő szerzett labdát a középpályán, a hosszú indítások hatékonysága (5/5) Calhanoglut idézte, a földön vívott párharcok sikerességét (7/8) tekintve pedig egy kicsit még felül is múlta a török átlagos szintjét. (8)
Mhitarján: Nagyon megérdemelte azt a gólt, mert a mezőnymunkáját ezúttal sem érheti semminemű kritika. (7)
Carlos Augusto: A bal oldalon kezdett, majd Dimarco érkezésével átkerült a pálya másik szélére. Mindkét szerepkörben megtette a tőle elvárhatót, a befejezésekért viszont kár. (6.5)
Lautaro: Jól dolgozott, szép gólt fejelt. (7.5)
Esposito: Elképesztő munkabírás, egyre masszívabb jelenlét, és várakozáson felüli fejlődés. No meg egy újabb gól – kis szerencsével kettő. Szeretjük, és senkinek nem adjuk. (8)
A cserék közül a meccs embere címet behúzó Dimarco (10) performansza a hibátlan sportteljesítmény tankönyvi példája, ha most kicsit hazabeszélhetek, és szólhatok egy másik sportág őszinte híveként is: bizony még Manhercz Krisztián (egyébként pár órával korábban bemutatott) Görögország elleni Eb-elődöntős pólóteljesítményén is túltett. Világklasszis szezonja van ismét, immár 13 kanadai pontnál jár (az eddigi rekordja 11 a teljes bajnoki szezonban). Amúgy meg ki az a Roberto Carlos? Bonny (7.5) gólt és a negyedik találatot megelőző kulcspasszt, Thuram (7) gólpasszt és egy szépen kialakított helyzetet, Barella némi frissességet, Akanji némi stabilitást hozott a pályára.
Chivu: Dimarco becserélésével gyakorlatilag megnyerte a meccset 0-2 után, és a későbbi változtatásai is ültek. (7)
Az újabb bajnoki győzelemmel kényelmes helyzetből figyelhetjük a vasárnapi Juventus-Napoli, Roma-Milan rangadókat.
Amúgy van olyan ember, akinek bejött ez a mez?