Mióta a Suningnak kénytelen-kelletlen tovább kellett adnia az Intert, Marotta már nem a korábbi vezérigazgatói szerepben dolgozik, hanem a klub elnökeként folytatja ténykedését. Az ő klubhoz szerződését követően a fenntarthatóság mellett a rendszerben való gondolkodás lett a legfontosabb az Internél. Mint tudjuk, minden játékos rendszerjátékos és ha vonalazni kell, az nem les, nálunk pedig számos olyan labdarúgó fordult meg, akiről nem is gondoltuk volna, hogy ennyit hozzá tud majd tenni a sikerekhez. Ez azért is lehet különleges a számunkra, mert a Moratti-korszak (ami szerintem minden interista életében a legmeghatározóbb volt) egy nagy részében az Inter tulajdonképpen játékostemetőként funkcionált. Szóval az alábbiakban azon labdarúgókról lesz szó, akik nagyot robbantottak az Interben, különösen ahhoz képest, hogy máshol mire mentek.
Rögtön kezdésként remek példa lehet Matteo Darmian, aki ugyan nagy reménységként került Louis van Gaal kezei alá Manchesterbe, de sem nála, sem az utódainál nem tudott igazán elsőszámú jobbhátvéddé vált. Az Internél szintén csak egy stabil kiegészítő embernek szánták, de első évében – a sok játékperce mellett – kulcsfontosságú gólokat szerzett a 19. scudettóig vezető úton, azóta pedig egyszer sem tudták őt huzamosabb ideig kiszorítani akár a jobb oldali középhátvéd, akár a szárnyvédő pozícióból. A korrekt teljesítmények megtestesítőjeként Darmian szép csendben egy ikonjá vált annak az Internek, amely az anyagi helyzete miatt az utóbbi években közel sem csak a legfelsőbb polcról tudott játékosokat válogatni.
Hasonlóképp gondolkodhattunk két évvel ezelőtt Henrikh Mhitarjánról is. Az örmény játékos a remek dortmundi időszakát követően sem Manchesterben, sem Londonban nem tudott maradandót alkotni, így Milánóba is csak negyedikszámú középpályásnak jött. Az élet azonban úgy hozta, hogy az előzetes várakozásokhoz képest jóval többet kellett játszania és szerencsékre bőven hozzá is tudott tenni csapata játékához. A legutóbbi szezon második felétől pedig tulajdonképpen heti rendszerességgel jöttek a viccek és a mémek Miki kihagyhatatlanságáról.
A csapat játékára gyakorolt hatása nyilván még Mikiénél is nagyobb, de Calhanogluval is ugyanez a helyzet. A topligákban történő bemutatkozása ugyan remekül kezdődött Németországban, de a Milanban Ibra érkezéséig nem produkált sok emlékezeteset. Játszhatott akár támadó középpályást, akár szélsőtámadót, az embernek valahogy mindig az volt az érzése, hogy a kulcspillanatokban soha nem a megfelelő döntést hozza. Az utolsó másfél évében aztán feljavult a teljesítménye, viszont klasszissá már egyértelműen nálunk vált. Pontrúgásai mellett a mezőnymunkája is remek volt bal oldali mezzalaként, de végül registaként lett a csapat egyik legfontosabbja. Ez egyébként egy igazi mestermunka volt Inzaghitól, aki – felismerve játékosa erősségeit – egy olyan poszton kezdte játszatni, ahol a török korábban talán soha nem fordult meg. Calha önmagáról történő kommunikációja kicsit emlékeztet Lukakuéra, aki az Interes sikerein felbuzdulva szintén a szűk elitbe sorolta magát, majd hamar rádöbbent, hogy túl nagy volt az arc. Nem mondom, hogy a török biztos flop lenne akár a Bayernben, de a szerepköre mindenképp módosulna például egy duplaszűrős rendszerben. 30 évesen egyébként teljesen megérteném, ha akarna még egy utolsót dobbantani – kíváncsian várjuk, hogy alakul a Serie A legjobb középpályásának jövője.
Ha már Lukaku, az elmúlt években arra is fény derült, hogy ő ugyan továbbra is egy jó csatár maradt, de igazán klasszis teljesítményre csak Conte irányítása alatt volt képes. A balga belga helyett ráadásul egy jóval szimpatikusabb és Lautaro párjaként prímán funkcionáló Marcus Thuramot kaptunk – ráadásul ingyen.
Skriniar szintén magas reputációt harcolt ki magának Inter-mezben játsszva. Nekem a legjobban egyébként Spalletti első szezonjában tetszett még négyvédős rendszerben, de egy rossz évet, plusz a dicstelen távozását leszámítva magas szinten játszott 3-5-2-ben is. A PSG-ben már közel sem tudta hozni azt a terminátor énjét, amit Milánóban láthattunk és holmi Beraldók is elsőbbséget élveznek vele szemben. Bármilyen furcsa is, de én Skriniar számára szívesen látnám a visszautat, már amennyiben belátná, hogy ostoba volt. Szerencsére viszont Marottáék az ő pótlásáról is tudtak gondoskodni a méltán népszerű Pavard személyében.
A Bayernes számkivetettek sorát gyarapítja Sommer is; igaz, ő talán már az odaigazolásakor tudta, hogy a megbizatása csak Neuer felépüléséig fog szólni. Sommer tökéletesen illeszkedett az amúgy is igen magasszintű csapatvédekezéssel bíró Interbe, melyben a lábbal való játéka is komoly szerepet kapott. Igen, Onanához képest még ő is visszalépés a hosszú labdákat tekintve, ellenben a védési hatékonysága jóval magasabb és a kameruninál. Annál a kameruninál, akit az egész világsajtó felkapott a 2022/23-as idényt követően, de a Manchester Unitednél nagyon hamar kiderült, hogy egy kapus hiába jó lábbal, ha a mezőnyjátékosok nem.
A remek rendszerjátékosok mellett pedig az olyan, múltbeli befektetéseknek köszönhetően tart ott most az Inter, mint Lautaro Martínez és Barella. Az ő érkezésükkor a Suning még tudott költeni és a kínai kormány is engedte nekik, hogy költsenek. Ezt mindenképp köszönjük nekik, de leginkább azt, hogy idecsábították a legfontosabb láncszemet: Giuseppe Marottát.