Újra itt vagyunk az idei, egész keretet értékelő sorozatunk utolsó előtti részével, amelyben a legjobbak alatti szintet fogjuk megvizsgálni. Nem győzzük hangsúlyozni mekkora tett volt a lentebb tárgyalt játékosoknak már ebbe az elit társaságba bekerülni, hiszen nem egy nyújtott közülük klasszis teljesítményt az évad során, a végső top 5-be azonban még ennél is több kellett. Nézzük tehát azokat, akik épp lemaradtak erről!
11.: Henrih Mhitarján /6.35/ (46 meccs, 2 gól, 11 assziszt, 3526 perc)
Akár a Marotta-Inzaghi kooperáció egyik címerállata lehetne, hiszen előbbi hazahozta, utóbbi pedig támadóból/támadó kp-ból egy elnyűhetetlen box-to-box játékossá, illetve a tranzíciós játék egyik fő elemévé konvertálta őt. A gólok talán kicsit elmaradtak, bár legalább mindkettőt a Milannak lőtte, asszisztokat pedig termelt szépszerivel. Kora ellenére végigrobotolta az egész évet, tulajdonképpen mémmé vált, hogy mennyire nem képes őt kihagyni Inzaghi, ezt viszont aligha kérdőjelezhette meg bárki idén. A mögötte padozó fiatal titánok előtt igazi szerepmodelként magasodik Mhitarján, akit talán (talán!) jövőre több esélyük lesz kitaszítani a kezdőből.
10.: Yann Bisseck /6.366/ (21 meccs, 2 gól, 2 assziszt, 1159 perc)
„Még sosem nyertem semmit! Medált is adnak? Vuhúú!” mondta egy jutifalatot kapó kiskutya lelkesedésével a német ifiválogatott védő a kamerába a Napoli elleni Supercoppa döntő lefújása után pár perccel, pár hónappal később pedig már egy scudettót is ünnepelhetett, amiből pedig állíthatjuk, kellőképpen kivette a részét. Oké, tény, hogy voltak nála fontosabb szereplői a szezonnak, volt, akinek sokkal több játékperc jutott, Bissecknek azonban megérdemelten furakodta magát középmezőny fölé, hiszen ha megkapta a lehetőséget, nem sok kétséget hagyott. Pechére egy bizonyos Benjamin Pavarddal kell megküzdeni a pozíciójáért, aminél idén nem sok nehezebb kihívást tudnánk elképzelni, ám feltételezzük, hogy a Serie A összes többi csapatában simán a kezdőbe játszotta volna magát. Egy kicsit mind bisseckszuálisak lettünk idén.
9.: Marcus Thuram /6.369/ (46 meccs, 15 gól, 14 assziszt, 3366 perc)
És akkor mit mondjunk Thuramra, aki nulla egész három ezreddel előzte meg csapattársát, de azért jóval több játékpercen keresztül bizonyíthatta, mennyire megérte őt leigazolni (főleg mivel ingyen volt). Talán feljebb is kerülhetett volna ha nincs egy pár hetes, kicsit gyengébb periódusa egy sérülés után. Pont ezt az időszakot zárta nagyon rövidre a Milan elleni, bajnoki címet eldöntő találattal, és hát az év első derbyjén is beírhattunk neki egy nem akármilyen gólt, szerintem idén az egész szezonban a legszebbet Inter játékostól. Emellett Thuramban egy mindig vigyorgó, ízig-vérig csapatembert ismerhettünk meg, aki nem csak a saját szakállára dolgozik, hanem a körötte játszók szintjét is jócskán megemeli.
8.: Francesco Acerbi /6.38/ (38 meccs, 3 gól, 2 assziszt, 3107 perc)
Acerbi Inzaghi legrégebbi hűbérese, aki egyben az emberfogás abszolút királya, akinek trófeái között ott figyel Haaland, Oshimen, Lukaku, sőt néha még Dusan Vlahovic szomorú feje is kikandikál a farzsebéből. Három góljával egyébként még a házi góllövőlistán is befért a top 10-be, ami elég király, főleg, hogy ő is betalált a Milan elleni scudettot jelentő derbyn. Voltak a szezonban rosszabb periódusai, érte őt támadás bőven a Juan Jesus ügy miatt, könnyen lehet, hogy alaptalanul, ám ez alapvetően nem érződött meg a teljesítményén. A szezon végén viszont egy sérüléssel küzködött, ami miatt a napokban megműtötték. Ezáltal az EB-t is kihagyja, pedig lehet, hogy épp őrá lenne szüksége Spallettinek, főleg a torna későbbi periódusaiban. Mindent összevetve karrierje vélhetően legjobb éve volt így is.
7.: Federico Dimarco /6.42/ (40 meccs, 6 gól, 8 assziszt, 2685 perc)
Acerbihez hasonlóan Dimarco esetében sem lepődnénk meg, ha sok olvasónk a szezon legjobbjai közé sorolná, és ezzel egyet is érthetünk, ha a számok alapján csak hetedik is. Van egy dolog, ami nála talán az első aranyéremmel talán egy polcra tehető, ez pedig az, hogy mekkorát ugrott az elmúlt években, illetve talán főleg idén. Iszonyatosan konzisztens lett, rohan ameddig bír (ez sajnos általában legfeljebb 70 percet jelent), a beadásai pedig talán nem a legpontosabbak, a meccsek nagyrészén elegendő alkalommal próbálkozik ahhoz, hogy legyen köztük néhány igazán remek. Ennél fogva kulcspasszokat tekintve (65) holtversenyben első, lehet tippelni, hogy kivel, de a befejező részből úgyis kiderül. Az összjátékokban alap a feltűnése a bal szélen, és a fontos gólok is rendre jönnek, ha pedig előkerül egy hangosbeszélő a stadionban, ő egy miliszekundumon belül ott van és ordítja hogy „TU NON SAI QUANTO TI AMO”. Mióta vártunk egy ilyen balhátvédre, egy ilyen játékosra!
6.: Benjamin Pavard /6.46/ (32 meccs, 3 assziszt, 2412 perc)
Pavard Milánóba vezető útja kissé rögös volt, elég sokat kellett rinyálnia, hogy végül talán kissé ár alatt elengedjék őt Münchenből, azt azonban nagyon gyorsan nyomatékosította, hogy ő ezt a dolgot tényleg komolyan gondolta. Az első pillanattól kezdve végtelen profizmussal tette magáévá a jobb oldali középhátvéd szerepét, ahol mi azért láttuk már Godínt, Skriniart, Darmiant, de szerintem elmondhatjuk, hogy Benjinek áll a legjobban. Percek tekintetében mondjuk nincs a szűk elitben, egy elsőre komolynak tűnő, de aztán hamar nyom nélkül legyőzött sérülés hátráltatta kicsit. Amit idén talán leginkább kiemelnénk tőle, azok a kiváló ütemű szerelések, hiszen ha jó meccse van – és általában az van neki – akkor lehetetlen elvinni mellette a labdát.
Folytatás hamarosan az elit kvintettel.