Gondolkoztam a hangzatos címadáson, idáig jutottam, nézzétek el nekem – egyszerűen nem érzek semmit annyira erősnek, ami visszaadná, milyen fontos páros meccs következik egy héten belül a kuzinok ellen.
És mint a legnagyobb téttel bíró rangadókat megelőzően, úgy most is egy közös szösszenettel jelentkezünk, de ezúttal másként, mint szoktunk: több témakörre bontottuk a felvezetést.
Mondhatni, kronológiai sorrendben kezdünk, ugyanis az első rész egy kis időutazásról szól: visszarepülünk egészen 2003. májusáig (7-e és 13-a), mikor is emlékezetes párharcot vívott egymással a két együttes, és idegenben lőtt gólokkal (0:0, 1:1) a Milan masírozott a döntőbe. A 20 éves párharc felidézésében Marty McFly szerepét csabinter és Salabobo megosztva játsszák.
(lábjegyzet: két szezonnal később negyeddöntőben találkozott a két rivális, de azt a két meccset fedje inkább jótékony homály)
csabinter: Vannak meccsek, amelynek húsz év elteltével is megmaradnak az emlékei anélkül, hogy puskáznék a YouTube-ról és akadnak olyanok, amelyikről, ha megkérdeznek, Petrocelli-szintű érvekkel tudom alátámasztani, hogy valójában még csak nem is játszottak olyat. A Milan elleni BL-párharc 2003-ból inkább az előbbi kategória, mert akkoriban még nem csömörlöttünk meg teljesen a focitól. Arra emlékszem, hogy Cúper próbált némi váratlanságot csempészni a felállásba a háromvédős csodával (Cordoba, Kannás, Mátrix), Zanettit pedig belülre vezényelte egy sorral előrébb, de nem túl sok fantázia volt az Inter játékában és hogy másnap tele volt negatív felhangokkal a meccs, főként a semlegesek részéről a beszari játék és a kevés helyzet miatt. A 0-0 miatt akkoriban nem voltam csalódott, bár Conceicao, Coco és sajnos Recoba is bűn gyengén játszott. A visszavágó emlékeit babonából inkább nem idézem fel.
Salabobo: Arra tisztán emlékszem, hogy Vieri sérült volt abban az időszakban, de a Nemzeti Sport írta, hogy megpróbálják „összedrótózni” a döntőre. Akkor, arányait tekintve, sokkal többen drukkoltak itthon a Milan továbbjutásának, mint manapság. Az ellendrukkerek habzó szájjal játékostemetőzték az Intert. Tény, hogy abban az időben nem töltötte meg a csapat kupákkal a vitrintermet, de én bírtam azt a Cúper féle brigádot. Arra, hogy pontosan melyik adó adta meccset már nem emlékszem, de az megvan, hogy Seva gólja után éreztem, hogy nehéz lesz annak ( Costacurta-Nesta-Maldini-Kaladze) nem gyenge Milan védelemnek kettőt berámolni. Nem is sikerült. Martins gólja későn jött, erőlködtünk még a lefújásig, de sajnos kizuhantunk. A Milan továbbment idegenben (mi van?) lőtt góllal. Még jó, hogy ez a szabály most már nincsen.
Térjünk rá a mostani elődöntőre, amivel kapcsolatban Ninogoffredo rögtön elvállalta a rossz zsaru szerepét:
Nehéz olyan, igazán szakmai érveket felhozni, melyek azt támasztanák alá, hogy a Milan az esélyese az elkövetkezendő párharcnak. Nem is erőltettem meg magam.
1: Ancelotti felhívta Maldinit a negyeddöntők után és azt mondta neki, hogy ,, a döntőben találkozunk!”. Mivel Carletto mester igazi BL-specialista és mindig igaza van, ezért biztosra vehetjük, hogy a gyerekként az Interért szorító szakember most sem tévedett!
2: A Milan hétszer nyert története során BL-t, míg az Inter csak háromszor és amúgy is; a kuzinok még nem szenvedtek vereséget nemzetközi kupakiírásban olasz ellenféltől. Így tehát biztosra vehetjük, hogy a piros-feketék DNS-e által Calabria és társai a fénykorában levő Ronaldinhora fognak majd hajazni és a történelem adta plusz töltettől vezérelve helyreteszik majd a szinte minden poszton erősebb csapatunkat.
3. Dumfries-zel a kezdőben még soha nem nyertünk derbit.
4. Az egyetlen, igazán komoly érvemet magunk ellen Mike Maignannak hívják. A francia kapus az elmúlt évek során minimum top3-assá vált a posztján és az egyébként szintén elit színvonalon teljesítő Onanát is felülmúlja mind a védelem irányításában, a védésekben és a lábbal való játékban is. Na jó, Rafael Leaotól is tartok; bízom benne, hogy Pioli megint bepróbálkozik egy jó háromvédős szisztémával, ezzel teljesen kiherélve a portugált (de sajnos ilyen aligha lesz).
Mindenestre az elmúlt években láttunk már sok mindent; Kolarov a remek védőmunkájával naggyá tette Ibrát, Handanovic a lassú reflexeinek köszönhetően a francia sármőr Giroud-t és Inzaghi is hozta már le a 65. percben egy gólos előnynél Barellát és Calhanoglut. Én már semmin sem lepődnék meg.
Képviseljük ám a másik oldalt is, ezt a részt Alessandro ecsetelte:
Hogy miért vagyunk mi az esélyesek?
Ezt könnyen elütném azzal, ami könnyen lehet, hogy csak az Inter-drukkerek (és a Calcio jelenlegi viszonyait elfogultságtól mentesen látni képes futballkedvelők) számára nyilvánvaló, ebből adódóan tényként nem, inkább valamiféle meggyőződésként hangoztatható csupán: a jelenlegi Inter egész egyszerűen jobb csapat, mint a jelenlegi AC Milan. Nem, nem azért, mert idén kétszer is lesimáztuk a kuzinokat, és nem is azért, mert ég és föld a különbség a két csapat játéktudása között, akár az egyének, akár a kollektíva szintjén. A különbség (számomra) leginkább abban nyilvánul meg, hogy az Inter hasonlóan (magas) kvalitásokkal megáldott labdarúgók összessége, ezzel szemben a Rossoneri aktuális formája, állapota és kilátásai nagyban függenek attól, hogyan teljesít a Maignan-Leao kettős. És itt gyorsan hozzátenném, mert a korrektség jegyében hozzá kell tenni, hogy meghatározó játékosaik száma nyilvánvalóan több, mint kettő, de láthattuk, mennyire sebezhető volt a Maignan nélküli Milan az év elején, azt pedig épp most érezzük, mennyire remegnek unokatesónk szurkolói a meccstől, amikor arra gondolnak, hogy Leao hiányozhat a soraikból. Ezzel szemben az Interben nincs olyan láncszem, amelynek kiesése beláthatatlanul súlyos következményekkel járhatna. A gondolattal mondjuk ne is játszadozzunk, mert nagyon jó dolog, hogy (szinte) mindenki egészséges nálunk, már csak azért is, mert az utóbbi hetekben egyéni- és csapatszinten is sikerült túl lenni egy sokhetes krízisen. A csatárok gólokat lőnek, Barella és Brozovic újra a játékra koncentrál, visszatért Calhanoglu is, a védelem pedig rendkívül stabil, Onana nemkülönben. A Roma és Empoli elleni meccsek profizmusa, a Lazióval szemben prezentált lelkierő, meg úgy egészében az utóbbi hetekben szerzett találatok szépsége és sokasága arra a szintre léptette (vissza) csapatunkat, ahol a Milant én egyszer sem láttam az utóbbi hónapokban (és talán a teljes idényben sem). Kicsit „túl szép, hogy igaz legyen” érzés keríthet hatalmába minket, ha belegondolunk, mit érhetünk el a három fronton, így akár félthetnénk is fiainkat, de immár tényleg úgy fest, hogy a pocsék (morális) állapot végérvényesen a múlté, és egytől-egyig észnél van mindenki, aminél nincsen fontosabb egy ilyen volumenű párharc előtt (és közben). És persze az is megér egy gondolatot, hogy a mi szakvezetőnknél kupaspecialistább kupaspecialista nem sok van – ezt ebben az idényben is jó néhányszor bizonyította már.
A két vezetőedzőt Hibarin hasonlította össze:
Véletlen vagy sem, Inzaghi eddig Piolival találkozott a legtöbbet edzői karrierje során. Mindez 18 alkalmat jelent számszerűsítve, ahol viszonylagos fölénnyel vezet. 9 győzelem mellett 4 döntetlent és 5 vereséget szedett össze ellene. De talán ennél is fontosabb, hogy mióta Inzaghi lett az Inter vezetőedzője, mindössze két vereséget szenvedett el tőle. Az előbbi fájóbb, mivel 2022 február 5-én elég fontos meccs volt az a bajnoki címért, míg a legutóbbi tavaly szeptemberben volt, amikor borzasztó rossz formában volt az egész csapat. Ez szerencsére most nem mondható el. Érdemes még kitekinteni arra, hogy Inzaghi minden párharcot megnyert Pioli ellen, ahol egyenes kieséses rendszerben és nem bajnoki mérkőzésen mérték össze tudásokat, aminél talán nem is kell jobb statisztika a mostani BL párharc elé. Inzaghi tényleg valódi kupaedző, ami Pioliról nem mondható el. Igazából, ha az előző idényben nem nyerte volna meg a scudettot, eredményesség tekintetében össze sem lehetne hasonlítani a két edzőt. Mindketten imádnak kontrákra játszani, ebben vezetik ebben az idényben a statisztikákat. Az is közös ebben az idényben, hogy mindkét csapat nagyon sokszor esett szét, viszont nézve a mélységeket, Inzaghi sokszor lentebbről kotorta vissza a játékosait, ami most jön jól igazán, hiszen ennyire egyben már rég láthattuk az Inter játékosokat, forma és csapategység tekintetében egyaránt. Nem szabad elvenni azért Pioli érdemeit sem, viszonylag bejött neki eddig a borzasztó rotálása és tudott a BL párharcokra eleget pihentetni ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki ezekből. De ahogy az eddigi mondatokból is látszik, ha Inzaghi és a csapata mindent beleadva tudja kihozni magából a legjobbat, akkor jöhet ide akármilyen BL dns, az Internek kell győztesen kikerülni ebből a párosításból.
Végezetül pedig Blazious a két csapat legerősebb kezdőjét mérte össze:
A két legjobb kezdő összehasonlítása azért nehéz, mert posztonként nem igazán felel meg egymásnak a két csapat.
A Milan ugyan próbálkozott 3-5-2-vel idén, de nem túl sok sikerrel, míg mi a 4-2-3-1-es felállást régebben láttunk, mint Correától értelmes megmozdulást.
Az is kérdéses, hogy a Brozovic – Hakan – Mkhitarjan hármasból kit hagynánk ki a legjobbnak mondott összeállításból.
Milan: Maignan – Calabria – Tomori – Kalulu – Hernandez – Tonali – Bennacer – Saelemakers – Diaz – Leao – Giroud
Inter: Onana – Dumfries – Darmian – Acerbi – Bastoni – Dimarco – Barella – Brozovic – Hakan – Lukaku – Martinez
Kapusposzton Onanában nem csalódtunk, rengeteg pluszt és bravúrt hozott, főleg az elmúlt pár év Handanovicához képest. Egyelőre azonban a prime Handával nem emlegetnénk egy szinten a klub történetében, és szerencsétlenségére ezen a poszton Maignan épp a világ egyik, ha nem a legjobbja idén, így 1-0 a Milannak.
Calabriát nem sorolnánk a világ legjobb jobbhátvédjei közé, de sajnos Dumfrieshoz képest akár Cafúnak is tűnhet a holland rosszabb napjain, így ezt a pontot is a kuzinok viszik. 2-0
Tomori/Kalulu vs Acerbi/Bastoni – Nehéz eset, év elején ez valószínűleg a Milan felé billent volna. De ránéztem a tabellára, és meglepődve tapasztaltam, hogy kevesebb gólt kaptunk náluk, és többet lőttünk. Szívem szerint ezt felénk billenteném egyénileg, de összességében egy barátságos 1:1-et adok rá. 3:1 eddig
Hernandeznek bérelt helye lenne minden év köcsögválogatottjában, de sajnos általában a legjobb 11-be is beférne. Dimarco ugyan kellemes meglepetés idén, de néha úgy érezzük, hogy el-elkészült az erejével. 4:1
Tonali/Bennacer/Diaz vs Barella/Brozovic/Hakan – világviszonylatban is megállja a helyét mindkét sor. Összességében nevek alapján hozzuk ezt a csapatrészt, Tonali miatt viszont nem tudom sima 3-0-ára adni, így egy 1:2-t tudok megajánlani 5:3
Leao/Giroud vs Lukaku/Martinez – 1-2 hónappal ezelőtt bárkit raktunk volna előre, értékelhetetlen lett volna. Szerencsére áprilisban mindenki összeszedte magát a csapatrészből. Ha a két évvel ezelőtti Lukakuról lenne szó, akkor simán Leao előtt van, idén összességében viszont 12 bajnoki góllal és 7 gólpasszal a portugálé a pont, a gólkirályjelölt Martinezt viszont Giroud elé tenném. 6:4
Saelemakers vs Darmian – A maradék posztra maradt 1-1 ember, igazából nem vagyok biztos benne, hogy a Milan részéről épp ki a legjobb jobbszélső, de igazából mindegy, hogy Saelemakers, Messias, Rebic vagy Krunic az utolsó ember a kezdőben, az idei Darmian mindegyiküket veri.
A végeredmény 6:5 a Milannak, de ezt a különbséget egy bravúrral még meg tudjuk fordítani a két meccsen.
Így szól tehát a mi felvezetőnk, én már csak egy dolgot fűznék hozzá: meg kell mutatni Barelláéknak, melyik a(z egyértelműen) jobb futballcsapat, és akkor egy hét múlva ilyenkor… Na, de nem folytatom.
Várható kezdő a legtöbb oldal szerint: Onana – Bastoni, Acerbi, Darmian – Dimarco, Calhanoglu, Brozovic, Barella, Dumfries – Martínez, Dzeko.
Nos, bármennyire is működött az utóbbi hetekben a koncepció, ilyen esetben egyértelműen ki kell tenni a fényest, ezért reménykedem, hogy eggyel kevesebb bosnyák, és eggyel több belga fut ki a kezdő sípszóra.
21:00-kor kezdés, az M4 Sport élőben közvetít. Mi már tűkön ülünk!