Ezúttal egy klasszikus taktikát elemzős, a csapatok aktuális formáját kitárgyalós, illetve sérülteket felsorolós előzetes helyett időutazásra invitálnánk olvasóinkat. Egészen pontosan 1961-ig repülünk vissza, amikor is az USA megszakítja a diplomáciai kapcsolatait Kubával, John Fitzgerald Kennedy elnök lesz, Sierra Leone függetlené válik (Kallon, juhú), megszületik Michael J. Fox (ha már időutazás, ugyebár) és Chad Smith, a Red Hot Chilli Peppers dobosa. És igen, ugyanebben az esztendőben vált gyűlölt riválissá az Inter és a Juventus. Csiki Roland írása.
Angelo Moratti 1955. május 28-án vásárolta meg az Intert potom 100 millió líráért, attól a Carlo Masseronitól, aki 1945-óta volt tulajdonosa, valamint elnöke a klubnak. A Masseroni-korszak két bajnoki címet hozott, emellett olyan korabeli klasszisok futballoztak Milánóban, mint Lennart Skoglund, Faas Wilkes, Benito Lorezno, illetve Stefano Nyers, számunkra csak Nyers István.
„Tele voltam kétségekkel. Akkoriban nyitottam egy olajfinomítót Szicilában és odautaztam, hogy mindent tüzetesen átvizsgáljak az üzlettel kapcsolatban. Közben abban reménykedtem, hogy mire visszatérek Milánóba, valaki megveszi előlem az Intert” – mondta Angelo, aki korántsem volt biztos benne, hogy jó döntés a futballba fektetni. Hiába, senki sem tett olyan jó ajánlatot, mint az olajmágnás, így a klub a Moratti család kezébe került, először, s mint tudjuk nem utoljára. A kék-feketék iránti fanatizmusa húsz évvel korábbra datálandó, amikor felesége, Erminia elvitte őt egy AS Roma elleni bajnokira. Szerelem volt első látásra.
Az első öt szezon azonban totális kudarc lett. Angelo többnyire a szívére hallgatott és nem az eszére, amikor a játékosai sorsáról kellett dönteni.
Úgy kezelte őket, mintha a saját gyermekei lennének; akiket szeretett, ahhoz a végletekig lojális volt, akkor is, amikor azok már nem érdemelték meg.
Egyik kedvenc játékosa Antonio Valentin Angelillo volt, akit kis túlzással jobban elkényeztetett, mint a saját családtagjait, holott a középpályás nem éppen a profi mentalitásáról volt híres – finoman szólva sem vetette meg a milánói éjszakai életet.
„Soha nem fogom elfelejteni az első karácsonyomat Milánóban. Egyedül voltam az ünnepek alatt, hiszen a családom hazautazott Buenos Airesbe. Az elnök úr meghívott magához vacsorázni és ajándékot is vett nekem. Úgy éreztem magam az Internél, mint egy igazi családban” – mondta az argentin.
Amennyire hűséges volt a játékosaihoz, legalább annyira nem tudott bánni az edzőkkel. A Moratti-éra első öt szezonjában tizenegy tréner fordult meg Milánó szebbik felében, eközben a bajnokságban mindössze két harmadik hellyell kellett beérni. A szurkolók is kikezdték az új tulajdonost: előfordult, hogy elődje, Masseroni nevét skandálták a lelátón. 1959-ben még az is megfordult a fejében, hogy inkább eladja a részesedését, miután kilencedik helyen fejezték be bajnokságot. Ugyanakkor annyira szerette a csapatát, hogy felülkeredetett a csalódottságán és úgy döntött, nem adja fel. „Az az elnök feladata, hogy boldoggá tegye a csapat szurkolóit. És a futballban a győzelemből fakad a boldogság”– vallotta Angelo.
A fordulópontot Helenio Herrera kinevezése jelentette. A zseniális, ámde annál ellentmondásosabb argentin négy La Liga-címet, valamint két Király-kupa győzelmet követően hagyta ott Spanyolországot, hogy megvalósítsa Moratti minden álmát és világ legjobb csapatát építse fel Milánóban.
A sportigazgató, Alberto Valentini vezényelte le a tárgyalásokat: akkor egészen elképesztőnek számító 35 ezer fontos fizetést, valamint a Barcelonától korábban kapott teljesítmény bónusza dupláját kínálta a szignóért, emellett az Inter vállalta, hogy a szövetségtől kapott összes büntetését kifizeti.
Nem véletlenül: pályafutása során megszámlálhatatlan alkalommal regulázták meg az ellenfél vagy a játékvezetők pocskondiázása miatt. Valentini még a tavaszi szezon folyamán elhívta Herrerát Milánóba, hogy együtt nézzék meg az Inter Udinese elleni bajnokiját. Nem tetszett neki, amit látott, lassúnak és körüléményesnek írta le a csapat játékát. Közölte a sportigazgatóval, hogy ha versenyképesek akarnak lenni, az alapoktól kell újjáépíteni a gárdát.
Féltucatnyi igazolást követelt a tulajdonostól, így érkezett többek között Lorenzo Buffon a kapuba (távoli rokona Gianluigi Buffonnak, a Juventus legendájának) illetve a védelembe Armando Picchi is a Spalból. Kőkemény edzéseken kínozta a játékosait, akiktől rengeteget követelt. A Herrara-korszak remekül kezdődött, de egy kínos, Padova elleni vereséget követően Moratti arra kérte a trénert, hogy a felelőtlen támadójáték helyett fektessen nagyobb hangsúlyt a védekezésre. A defenzívebb taktika bevált, hiszen az Inter végig harcban volt a bajnoki címért a Juventusszal valamint a Milannal. A Derby d’ Italián aratott 3-1-es győzelmet követően a szezon felénél négy ponttal vezette a bajnokságot az Inter. Az idény második fele azonban fordulatot hozott, márciusban és áprilisban sorozatban négy bajnokit is veszített Herrera csapata, így a torinói visszavágóra már az vén k Öreg Hölgynek volt négypontos előnye.
A bajnoki cím szempontjából sorsdöntő mérkőzést 1961. április 16-án rendezték a csurig megtelt Stadio Comunaléban. Arról nincs hivatalos adat, hogy mennyien nézték a helyszínen a rangadót, de a korabeli felvételeken is jól látható, hogy még a futópálya is tömve volt, sokan közvetlenül az oldalvonal mellett figyelték a meccset. Néhány Juventus-szurkoló méterekre ült Herrera kispadjától. Mindössze harminc perc játékot követően Carlo Gambarotta lefújta a mérkőzést, mert a zsúfolt lelátókról a hazai szurkolók a pályára rohantak.
Bár tíz perccel később folytatták a játékot, az Inter játékosai pár perc múlva levonultak a pályáról.
Az akkori szabályok értelmében az Inter nyerte a mérkőzést 2-0-ra, de a zebrák annak rendje és módja szerint fellebeztek az olasz labdarúgó szövetségnél (CAF). Ez még érthető is lenne, ha nem kerülné el a figyelmünket, az apró tény, hogy a torinói gárda, valamint a CAF elnöke egy és ugyanaz Umberto Angelli személyében. Ennek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a szövetség helyt adott a fellebezésnek és az újrajátszás mellett döntött. Még így is maradt esélye a bajnoki címre az Internek, sőt, úgy tűnt, hogy a megismételt meccsen dől el a Scudetto. Herreráék azonban óriási meglepetésre kikaptak a Cataniától, így a Juventus bajnok lett, függetlenül az újrajátszott mérkőzés eredményétől. Moratti úgy döntött, hogy tiltakozásul a szövetség döntése miatt az ificsapatot küldi fel a már tét nélküli „rangadón”.
Bár gondolhatnánk, hogy a zebrák nem vették komolyan a mérkőzést az előzmények ismeretében, ám a csatáruk, Omar Sivori harcban volt az Aranylabdért, és így minden alkalmat igyekezett megragadni, hogy villoghasson. Ebben társai is támogatták, ennek hála a támadó hat gólt lőtt a 9-1-re végződő mérkőzésen, porig alázva ezzel az Inter fiataljait. Ez a klub történetének második legsúlyosabb veresége az 1938-as, Slavia elleni 9-0-ás K.O. után. A vendégek egyetlen gólját egy tizennyolc éves újonc lőtte büntetőből, Sandro Mazzola személyében. Moratti őrjöngött dühében, az Inter csak harmadik lett, a Scudetto ismét Torinóba került, Sivori pedig első olasz játékosként Aranylabdát kapott.
Keserű pirula volt ez, ám a következő évek mindenért kárpótlást jelentettek. Ezzel megkezdődött a legendás Grande Inter korszaka.
Várható kezdőcsapatok a ma esti deribre a onefootball.com szerint:
Inter: Onana; Darmian, De Vrij, Acerbi; Dumfries, Barella, Brozovic, Calhanoglu, Dimarco; Lukaku, Lautaro Martinez.
Juventus: Szczesny; Gatti, Bremer, Danilo; De Sciglio, Fagioli, Locatelli, Rabiot, Kostic; Soulé; Vlahovic.
(Fotók: Gazzetta, Marca)