Napra pontosan tizenkét éve, hogy hivatalosan is megalakult a Nerazzurri Blog a Népsort felületén. Érdekesség, hogy már öt nappal előtte, október 12-én is volt egy cikk, de az áttörést mégis csak ez az alkotás jelentette. (Ezek természetesen nem az én ,,műveim” – hiszen jóval később csatlakoztam a csapathoz -, viszont mivel én töltöttem fel őket az archívumból az új oldalunkra, ezért futnak az én felhasználónevem alatt.)
Azóta megéltünk egyet s mást; régi szerzők távozását és újak érkezését, költözést előbb a blog.hu-ra, majd a saját felületünkre. Elsősorban viszont – Rolkó hivatás/kötelességtudatának is köszönhetően – sosem hagytunk Benneteket, olvasóinkat posztok nélkül, minden mérkőzés előtt és után is jöttünk a szokásos beharangozókkal és értékelőkkel – ha nagyon nem volt hozzá kedvünk, akkor max elintéztük a Facebookon.
És ha már szülinapozunk, akkor természetesen közös poszttal fogunk ünnepelni. Annak idején a Blog harmadik évfordulóján a szerzők a valaha volt, számukra legszimpatikusabb játékosokból állították össze kereteiket. Mi most azokból a játékosokból csináltunk egy hasonló összeállítást, akik oldalunk alakulásának szezonjától érkeztek az Interhez és nőttek valamiért a szívünkhöz.
csabinter:
Handanovic – Skriniar, De Vrij, Bastoni – Hakimi, Barella, Kovacic, Sensi, Dimarco – Politano, Palacio. Cserék: Onana, Miranda, D’Ambrosio, Hernanes, Eriksen, Perisic, Pinamonti. Edző: Inzaghi.
Ironikus a három védő, de mit csináljak, ha a nemszeretem felállásra jöttek ki legjobban a kedvencek. A kapuban nincs nagy választék: Handa sok rossz időszakban cipelte egyedül a csapatot el nem vetődő vállain, megérdemelt volna jobb védelmeket. Onanára inkább csak azért böktem, mert tetszik a lelkesedése, no meg a többi kapushoz nem alakult ki semmilyen kötődésem. Skriniart nem hiszem, hogy magyarázni kell, remélhetőleg – Bastonival együtt – itt fejezi be a karrierjét. De Vrij elegáns játékáért régóta odavagyok, nem befolyásolta az elmúlt pár hónap visszaesése sem.
Hakimi idekerülése máig hihetetlen számomra, emlékszem, a bejelentése napján alig tudtam elaludni az izgatottságtól. Kár, hogy közönség előtt nem játszhatott az Interben. Barella Bastonihoz hasonlóan bandiera-matéria, még ha sokszor idegesít is a viselkedése. Kovacicot inkább utólag értékeltem fel magamban, bár nem volt vele különösebb problémám milánói időszaka alatt sem, a Lazio elleni gólját és a megindulásait sose feledem. Palacióhoz hasonlóan jó lett volna egy erősebb Interben látni. Aki nem szeretett bele Sensibe az első pár interes meccse után, az többet ne kapcsolja be a tévét. Dimarco lelkesedése, elkötelezettsége és interista szíve pedig kezdőcsapatot ért.
Politano számomra is furcsa választás, de végigpörgetve az elmúlt jó tíz évben érkezett csatárokat, egyik iránt sem lobbant fel bennem igazán a láng. A mentalitása nagyon tetszett, úgyhogy kicsit csalva a posztjával, őt jelöltem. Palacióra ugyanez igaz, cserébe a legsötétebb korszakban tudott reményt adni.
A padozóknál Mirandát hagytam ki a legfájóbb szívvel (Bastoni nyert) a többiek közül Pinamonti lehet meglepő. Esetében az Inter-szív és a gyerekkori tündérmese valóra válása az indok. Inzaghi meg felőlem élete végéig maradhat a padon, ha legalább csak egyszer kipróbál valami mást is.
touristique:
Azt hiszem a blog alapítói nem is sejtették micsoda hullámvasútra ül fel az Inter és összes szurkolója a 2010-es BL győzelem után, bár hullámvasútnak is nehéz nevezni ami azóta történt. Inkább úgy foglalnám össze a történteket, hogy:
-Totális zuhanás
-Lassú emelkedés
-Sikerek- ezzel párhuzamosan pedig már a kínai káosz kezdete, aminek lehetőleg egy stabilabb, új korszak jelenti majd a végét.
A totális zuhanás időszakából pár játékost muszáj kiemelnünk, akik a felsőházban tartották, és időnként a tűz közelébe emelték a csapatot, miattuk, és 2010 hősei miatt volt valamelyest elviselhető a „szép emlékű” Thohir rezsim.
A lassú emelkedés kezdetét én egyrészt a tulajdonosváltáshoz, de még inkább Spalletti kinevezéséhez kötöm, ekkorra már egész kompetens játékosok is voltak az Inter keretében 5 évnyi Dodokkal meg Vidicekkel való szenvedés után, de azért előtte még seggbe kellett rúgnunk magunkat Mancini szezonrajt előtti felmondásával és Frank De Boerral. Pioli is benézett, nem is volt rossz, ám a szezon végén átadta a stafétabotot nagyobb nevű kopasz kollégájának, aki már Skriniarral, Canceloval, Rafinhával, Borjával és Karamohval (na meg Vecinoval) készülhetett az új szezonra, és némi kezdeti bukdácsolás után meg is lett a BL helyezés, ami hosszabb távon pedig egy igen kompetens Inter kialakulásához járult hozzá.
Nos, itt tartunk ma, és ezért van az, hogy a 2010 után érkezettek best of csapatába többségben olyan neveket tudok válogatni, akik még mindig a csapatnál vannak, vagy legalábbis 2016 után érkeztek.
Kapus: Handanovic, nem kell mondanom miért. Cseréje Onana, mondhatnám Cordazt, Bernit vagy Padellit, de a kameruni már most többet tett az Interért, mint az összes többi kapus 10 év alatt, Handán kívül persze.
Védők: Skriniar, Miranda és Bastoni. Skrininek és Bastonak már rengeteget köszönhetünk, Mirandának pedig nem tudom elfelejteni, hogy micsoda posványba érkezett, és jelentette a reményt éveken át, és sajnálom, hogy „elcseréltük” Godínra. Cseréik nyilvánvalóan De Vrij és D’Ambrosio.
Szélsők: Hakimi és Cancelo, két elit játékos, akiket sajnos nem tarthattunk meg. A csere itt Dimarco, aki 2015 óta minden FM mentésemben alapember, de tavaly óta végre a valóságban is tényező az Internél.
Középpályások: Azt hiszem Barella és Brozovic lassan az all time Interembe is beférne Cambiassoval kiegészítve, itt pedig Sensit nevezném melléjük, aki egy fantasztikus futballista, csak sajnos nagyon kevés lehetősége volt ezt nálunk bizonyítani. Cserék: Kovacic (nem nálunk volt a legjobb, de egyszer visszajöhetne) és Calhanoglu, aki szerintem viszont nálunk teljesedett ki.
Csatárok: Ki mást mondhatnék, mint az élete legjobb szezonjait nálunk futó Lukakut, és Palaciot, aki egy igazi mártír, hiszen borzalmas időket küzdött végig itt, és a felemelkedés időszakára már nem maradhatott. Csere: Martínez, aki valószínűleg még idén megérkezik minden idők 10 legeredményesebb Inter játékosa közé.
Az edző nálam Conte, viszont csak akkor, ha a BL meccsekre készülve rendszeresen konzultál Inzaghival.
Rolkó:
Handanovic – Bastoni, Miranda, Skriniar – Perisic, Kovacic, Brozovic, Barella, Hakimi – Palacio, Lukaku.
Cserék: Onana, D’Ambrosio, de Vrij, Juan Jesus, Nagatomo, Gagliardini, Guarín, Candreva, Benassi, Politano, Martínez
Legyen 3-5-2, mert miért is ne? A banter érában csupán egyszer játszott huzamosabb ideig ilyen játékrendszerben a csapat, Mazzarri alatt – megjegyzem, utólag az ő eredménye felértékelődik -, míg az igazán sikeres korszak óta végig ez az alap. A cserék pedig, ahogy látszik is, egy jóféle, Spalletti által felrajzolt 4-2-3-1-ben futnak ki képzeletben.
Handanovicot úgy gondolom, felesleges magyarázni, bármennyire is megöregedett mostanra, sosem felejtjük el neki, amiket a csapatért tett a nehéz időszakban, sokszor egyedül tartva a lelket társaiban.
A három védőből Bastoni és Skriniar szintén egyértelmű, előbbi a fiatal olaszként stabilan magas szintű játék, utóbbi pedig a mentalitása és az egyéb tényezők miatt. Ide becsusszant Miranda, aki egy hangyányit előzi meg nálam de Vrijt. A két széle: Perisic az utolsó szezonjával feledtette mindazt, amiért elkezdtem húzni a szám miatta, és eszembe juttatta azt a klasszist, aki Icardival rúgatta a gólokat, „másfél” sorral feljebb. Hakimi ennyi idő alatt is a szívemhez nőtt, szimpatikus arc, és valószínűleg a leggyorsabb futballista, aki valaha Inter-mezt húzott.
A középpálya közepén a B-B kettős horvát tagja az utóbbi években küzdötte fel magát különleges helyre nálam, míg az olaszra igaz a kitétel, amit Bastora írtam feljebb – nagyon örülök, hogy az Intert erősíti. A kezdő másik horvátja, Kovacic pedig líblingem, ezt valószínű mindenki tudja, aki már régen is olvasta a posztjaim. Rengetegen megkérdőjelezték őt, számomra azóta is furcsa, hogy nem lehetett látni az ő különleges adottságait. Egy kis nagyképűséget hadd engedjek meg: az idő végül szerencsére abszolút engem igazolt… Bárcsak visszatérne egyszer!
Lukaku a baromsága ellenére idefér, megkedveltem a két idénye alatt, míg Tincs mester… Nos, mindig is azt gondoltam, hogy Prime Palacio a Triplete csapatba is odafért volna, ahogy nyilván ma is nagy használt látnánk, hihetetlenül sokoldalú és szerethető futballista volt.
A cseresorban már vannak érdekesebb nevek. Onana elé senkit nem tudok sorolni abból a pár cserekapusból akik itt voltak. Az arcok, akik leginkább magyarázatra szorulnak: Gagliardini és Nagatomo. Én mindig is becsülni fogom azokat az arcokat, akik minden esetben kiteszik a maximumot a pályára, legyen is bármilyen szerény a képességük. Bár mindketten (de főleg Gag) nagyobb reményekkel indultak, végül mindketten eljutottak odáig, hogy a legtöbb szurkoló kereten kívül szeretné látni őket, de ez egyáltalán nem a mentalitásuknak köszönhető. Juan Jesusról anno szentül hittem, hogy évtizedre kibérelheti az egyik középső védő pozíciót – nagyot tévedtem, de ettől még nagyon bírtam, amit a pályán képviselt. De Vrij, Guarín, Politano, Candreva és Martínez mind rendelkeznek olyan karakterjegyekkel, ami miatt csíptem őket, míg Benassiban szintén sokat láttam, és végtére is olyan túl rossz pályafutást nem futott be – nagyon fura, hogy már ő is 28 éves. Végül, de cseppet sem utolsó sorban az ember, akit majdnem a kezdőmbe jelöltem: D’Ambrosio, akinek szintén limitáltak a képességei, de jó pár alkalommal bebizonyította, hogy sokszor a pszichikai dolgok többet számítanak annál, minthogy valaki meg tudja –e pörgetni a fülén a labdát. Egyáltalán nem rezzenek össze manapság sem, ha pályára kerül.
Blazious:
Handanovic – D’Ambrisio – Skriniar – Miranda – Juan Jesus – Asamoah – Barella – Brozovic – Sensi – Palacio – Lukaku
Csere: Viviano – Bastoni – Hakimi – Santon – Obi – Candreva – Éder
Ha minőség szerint raknánk sorba az embereket, akkor az utolsó 2-3 éven kívül nem kerülne be senki, így sok esetben inkább szimpátia alapján válogattam az embereket.
A kapuba Handanovic került, akiről 2019-ben, a sorsdöntő Empoli elleni meccs után a következőket írtam:
„Évről-évre felmerül, hogy ki lesz a Handa-utód, aztán évről-évre Handa lesz az. Tegnap 3 olyan hatalmas mentése volt, amelyikből bármelyik az év védése lehetett volna. Ő húzott ki minket a szarból, nem először. Az év kapusa a ligában. Klasszis. Kapitány. A sportoldalakon többnyire 9-est kapott, de ők nem értenek hozzá: 10”
Nagyot fordult azóta a világ, de a helye megkérdőjelezhetetlen az elmúlt 10 év válogatottjában, nyilván, mert rajta kívül nem védett senki. Vivianoról nem sokra emlékszem, csak annyira, hogy sokkal jobb kapus volt, minthogy sosem használt csere legyen.
D’Ambrosio sosem volt klasszis, de szép sorban kiszorította az összes helyére hozott riválisát, Vrsaljkotól Canceloig, és hát Jonathan után hatalmas upgrade volt. Mint ahogy Miranda is Ranocchia helyén, nagyjából 5 év után az első épkézláb középső védőnk volt. Juan Jesus meg nagy kedvenc volt anno, a Campagnaro, Ranocchia, Silvestre sor mellett elhittük, hogy igazi csiszolatlan gyémántot találtunk. Skriniart nem kell magyarázni, benne leginkább az az elképesztő, hogy mennyire lesajnált igazolásból lett klasszis. Asamoah kissé szerencsétlen, sérülésekkel teli időszakot töltött nálunk, de néhány meccsen még így is megmutatta, hogyan kellene kinéznie egy épkézláb szélsővédőnek. Vele zárult le a Nagatomo korszak, hálásak vagyunk miatta.
Barella és Brozovic a világ összes csapatában alapember lenne, utóbbit pedig majdnem elherdáltuk a tél közepén Sevillába. Sensi hihetetlenül szimpatikus játékos, bár nem játszott annyit, hogy egy ilyen alltime csapatban legyen a helye.
Palacio az Inter legrosszabb időszakában érkezett, pedig befért volna ő a triplázó csapatba is. Örökké hálásak leszünk érte, hogy akkoriban egyedüliként volt a személyében egy klasszisunk. Lukakut azért tettem be, mert vele tért vissza az Inter a nagyok közé, 10 év elteltével sikerült tényleg egy igazi világklasszist igazolnunk, aki miatt a 10 éves gyerekek is megismerik a csapatot.
Bastonit nagyon bírom, Hakimi egy év alatt megmutatta, milyen a világ legjobb szélsője, Santon meg ugyan nem sok dicsőséget szerzett második eljövetele során, de a mi kutyánk kölyke és a nosztalgia érzés miatt mégiscsak örültünk neki. Obi volt az első olyan fiatalunk, akiről elhittük, hogy mi is tudunk Iniestákat kinevelni, még az öregedő Stankovic helyére is őt követeltük a csapatba. Azóta sem sikerült az ifiből még egy Oleguert sem igazán beépítenünk a csapatba. Candrevát nagyon utáltuk egy időszakban, és imádtuk két másikban előtte-utána. Éder egy rendes Inter közelébe sem kerülhetett volna, Correára mégis elcserélnénk most is.
ninogoffredo:
Handa – D’Ambrosio, Miranda, Skriniar, Juan Jesus – Hernanes, Nainggolan, Rafinha – Candreva, Palacio, Sánchez.
Kispad: Berni, Asamoah, Andreolli, Guarín, Jovetics, Biabiany, Dzeko. Edző: Spalletti
Kispad: Berni, Asamoah, Andreolli, Guarín, Jovetics, Biabiany, Dzeko. Edző: Spalletti
A kapus poszt természetesen nem lehet kérdéses, még akkor sem, ha Handanovic igazából soha nem volt az a számomra nagyon szimpatikus játékos, a hideg profizmusát viszont mindig irigylésre méltónak tartottam. Cseréje az a Berni, aki minden bizonnyal még egy-egy megyei szinten futballozó csapatba sem férne be, viszont egyszerűen hatalmas figurának tartom, mióta egy csapat vacsorán úgy borozgatott, hogy senki más nem ivott alkoholt.
A jobbhátvéd az a D’Ambrosio, akinek legjobb évei sajnos nem estek egybe a jelenlegi csapattal, de annak idején számos legendás mentést produkált városi derbin, vagy éppen BL indulást érő mérkőzésen. Emellett pedig a góljai is mindig jókor érkeztek. A két középhátvéd Miranda és Skriniar, azt hiszem, hogy egyikőjüket sem kell magyarázni, míg a baloldalon az a JJ kapott helyet, akit sokkal inkább láttam volna a keretben az elmúlt szezonokban, mint Ranocchiát.
A középpályán talán Rafinha jelenlétét nem kell magyarázni, aki az alatt a fél év alatt is a szívünkhöz nőtt, amennyit itt töltött. Mellette ott van Nainggolan, akit helyette hoztunk és aki már közel sem tudta azt nyújtani, mint előtte a fővárosban. Ugyanez elmondható Hernanesre is is, igaz, az akkori Interekben még mindig ők voltak a középpályák legjobbjai (oké, Radja csak Brozo után). Míg előbbinél a Juve gyűlöletet tartottam igazán rokonszenvesnek, addig utóbbit kicsit sajnálatból is tettem be, mert az itt lévő edzői sajnos nem igazán tudták megfelelően használni a Prófétát.
A támadósor jobb oldalán Candreva kap lehetőséget, hogy valamelyik társa fejére varázsolja a labdát, a másik szélen pedig a mindig alázatos és nagy munkabírású személyes favoritom, Alexis Sánchez bizonyíthat. Középen Palacio oktatja a védőket.
A cseréknél Asamoah-t a néhány kapitális hibája ellenére is nagyon kedveltem, Andreolli pedig az az alázatos Inter-nevelés, aki tudja a helyét és nem tör indokolatlanul nagy babérokra. Guarín ugyan egy idióta (volt?), de mikor megvillantotta a képességeit, azt nagyon tudtam szeretni. Jovetics hatalmas klasszisnak tűnt, amikor idekerült, de mind a sérülések, mind Manciniék menedzselési stratégiái végül teljesen leépítették. Biabiany lelkesedése nekem mindig imponált és a montenegróival ellentétben ő kifejezetten lubickolt a sálmester irányítása alatt. Dzeko pedig az a győztes típusú karakter és egyben példakép, akire minden öltözőben szükség van.
Edző: grande Spallettone, aki az itt töltött, káoszos időszak miatt igencsak alul van értékelve Interes körökben. Bízom benne, hogy ha már egy Piolinak összejött a bajnoki cím, akkor neki is meglesz, mert ő azért kollégájával ellentétben azt is bizonyította, hogy nincs szüksége egy Ibrára ahhoz, hogy a játékosai ,,szót fogadjanak”.
Képek forrása a SempreInter, a nem túl éles borítókép pedig remélhetőleg mindenkiben nosztalgikus gondolatokat ébreszt a régi, népsportos idők irányába.