Best Friends Forever: Mauro Icardi & Pablo Osvaldo

Ugyan jelenleg még a tömegközlekedési eszközök használata nincs megtiltva az egyszeri ember számára, ki tudja, mikor jön el az a pont, mikor ezt is felfüggesztik. A Nerazzurri Blog Retró Expressz viszont továbbra is működik és örömmel szállítja az érdeklődő utasokat. A vonat ezúttal a 2014-15-ös szezonig visz minket vissza, három különböző iromány segítségével.

Az első poszt rögtön elkalauzol bennünket azokba az időkbe, mikor utoljára gólt lőttünk a Juventus ellen idegenben, illetve mikor a címben említett úriemberek finoman szólva sem zárták egymást a szívükbe.
A bejegyzés címe: Gyűjtögető életmód

Kedden derbi, csütörtökön Xherdan. Egy pont, egy játékos. Sűrűn jönnek az események a klub életében, s a sűrű végre nem a hazai pályán beszopott gólokra vagy a rokkant játékosok számára vonatkozik. Sőt, pozitív tendenciát vélek felfedezni, olyannyira, hogy alig telt el több, mint egy hét a januárból ki is merem jelenteni, hogy évek óta a legjobb mercatót tudja le a klub, ezt már csak úgy lehet elcseszni, hogy… na, azért ötleteket ne adjunk, még megfogadják.

 

 

Először is, nem rég vizitáltunk a vénasszonynál. Annak rendje és módja szerint feldugtuk a neki a korhadt, görbe seprűjét és jól megforgattuk benne – szigorúan csak annyira, hogy ne élvezze -,  sajnos arra arra már nem maradt idő, hogy el is poroljuk a seggét, de azért károg a boszorkány. Meg is érdemli, a keservit neki.

Elégedettek is lehetünk, mert tudniillik, akik nem maradtak le szerencsés módon az első félidőről (vagy nem ittak eleget ahhoz, hogy elfelejtsék), azok tudják, hogy nem sokon múlt, hogy úgy elpáholjon a satrafa, hogy a saját taknyunkon csúszunk haza Milánóig. De mázlinkra, annyi gyilkos ösztön szorult a játékosaikba, mint egy gyógyszerekkel szedált gumikacsába, így megúsztuk a megúszhatót. És van egy valódi kapusunk, bár az mindig volt mióta az eszemet tudom. Ennek ellenére egy ideális világban ez a védelem előbb állna össze a Fővárosi Nagycirkuszban, mint kék-fekete mezben, még Johnny, a bohóc nélkül is. A négyvédős rendszer megmutatja, hogy mennyire zseniális képességű védekező játékosokat sikerült összegyűjteni a keretbe, a három/öt védősben még mennyiségi alapon, úgy, ahogy állták a sarat a srácok. Lassan ott tartunk, hogy már mindegyik bekk selejtes árúnak tűnik, élükön Capitano Ranocchiával, aki hiába nagyon aktív és eredményes 80 percen keresztül, ha a maradék 10 percben több helyzetet teremt, mint az ellenfél irányítója egész meccsen.

 

A második félidőben, mikor eléggé bealudt a meccs, ki tudtuk használni a pillanatot és a javunkra billentettük a mérleg nyelvét. Külön öröm volt látni, mert Mazzarrival igencsak problémás volt elképzelni ezeket a mentális felállásokat. Ebben Mancio mindig is jó volt, legalább a jelenbe hoztuk a nosztalgiát. Ami elégedetlenségre adhat okot, hogy nem nyertük meg a meccset, pedig meg volt rá a sansz. Egyfelől Icardi egy gyökér (ezzel túl nagy újdonságot nem mondtam). Olyan öntelt, hogy otthon a tükörrel melegít Wanda előtt, még szerencse, hogy a termékeny bakfis, Maxinak is lepulyázott időben. Kvázi drukkoltam, hogy Osvaldo tenyerelje tarkón a kis takonypócot, az utóbbi évekből csak egyetlen degeneráltat tudok, aki a Juventus ellen, a hajrában, képes lett volna így elönzőzni egy ziccert… Zárate. Bár ő sikeresen lecselezte volna magát a szögletzászlóig. (Ha az olvasóban felmerül a szépemlékű Giampaolo Pazzini neve, akkor elmondom, hogy ő az életben nem tudna 40 métert futni a labdával. Mivel nem futballista.) De Guarín a zseniális gólpasszán kívül még egy hasznos dolgot csinált, megfosztotta a történelmet egy újabb, legendás Dyer-Bowyer jelenettől. Bár lehet, hogy azóta Osvaldo a felismerhetetlenségig tönkreverte Icardi fejét. De a születendő kölök nem fog apa nélkül felnőni. Wanda megoldja. Vagy így, vagy úgy. Mi történt még? A kissé hebehurgya Kovacic rendhagyó módon szabadságoltatta magát, így megnézhetjük Hernanest tízesben, és bemutatkozott új szerzeményünk, Podolski. Nem mondanám, hogy sebtiben csatába dobta magát a vérre szomjazó germán harcos, inkább olyan polákos ráérősséggel és az ünnepek adta, extra vágósúllyal kocorászott a pályán. Más kérdés, hogy azzal, amit tud, simán ki fog lógni a csapatból (nem úgy, mint Nagatomo), ha az edzésekre is rászoktatjuk, akkor pláne. Mindent félretéve, ez az egy pont hasznos lehet a jövőre nézve, többet nem kívánok.

 

Csütörtökre az is hivatalos lett, hogy a Bayern München végleg kikölcsönözte nekünk a koszovói albán csakeltalálomvégre svájci Xherdan Shaqirit. Szimplán a tényeket nézve: óriási húzás. Szélsőből hiány volt, annyira, hogy utoljára, az első Mourinho szezonban, 2008-09-ben állt rendelkezésre ennyi szélső a keretben, akkor a legendás Quaresma-Mancini (ez nem az, egy másik) szárnyakkal akasztottunk tengelyt a calcio történelmével, amit akkor még tőből téptek ki az ellenfelek, elodázva egy új kor eljövetelét a Serie A-ban. Azóta már ide is beköszöntött ez a fura faja a futballistáknak, így Mancini (ez most az, nem a másik), aki anno egymás hátára pakolta a középső középpályásokat a pályán (ezt a jó szokását a keddi, Kuzma-Medel-Kovaic-Guarín-Hernanes kezdővel is megidézte), most átáll a szélsős játékra, egy új kor hajnalát megidézve az alkonyon. Vagymiafene.

Shakira igazi tükör szélső, egy Arjen Robben light, gyors, remek egy az egyben és tüzel, mint egy ivarérett kanca. Láttuk Münchenben is jól játszani, a helvét válogatottban meg igazán élt, ott nem nagyon volt hozzá hasonló (vagy nála komolyabb) kaliberű játékos a pályán. Sajnos ez a veszély Milánóban sem fenyegeti, de nézzük ennek a jó oldalát, szabadon játszhat, magára veheti a terhet és megmutathatja, hogy miért kapta a hype-ot az elmúlt években. Kirakatembernek való, azért is jött hozzánk, hogy bebizonyítsa, több egy ígéretnél. Ezt abszolút tudom respektálni, ahelyett, hogy elvegetálna valahol a padon heti egy bentley-ért cserébe, inkább játszana. Végtére is ezért futballista.

Jól megemberesedett ez a Shakira

Ha a szubjektív oldalát nézem mindig volt valami irritáló a gyerekben, valószínűleg az a túlzott magabiztosság, ami nagyképűségbe, de leginkább öncélúságba csapott át a játékában (és azért a játékintelligenciája is masszív korlátokba ütközik). Nem kell félteni, igazi hegyvidéki albán gyerek, az élő fát is ágakra bontja, ha keresztbe állt neki. Nem a hidegvérével és könnyed természetével fog hódítani a calcióban sem. Már előre látom, ahogy egy ad hoc boxmeccs keretében, a pályán püfölik egymást Osvaldóval. Vagy máglyát raknak Icardinak a kezdőkörben miután nem passzolta le. Mindenesetre nem mondhatni, hogy gyűjtjük a szokványosnál szokványosabb figurákat, de ami mindenképpen pozitívum, hogy gyűjtjük a futballistákat és a pontokat is. Így még lehet értelme ennek a szezonnak. 

 

 

A második iromány tulajdonképpen egy formabontó értékelő, melynek címe: Elmaradt fogcsikorgatás 

Volt ám nekünk egy kupaderbink másfél napja, így a közelgő cudar időre való tekintettel Koncz Zsuzsa klasszikusának átírására vetemedtem, ezeket a sorokat valószínűleg még ő is megkönnyezné… Na jó, azért talán nem, de a továbbjutásnak hátha örült ő is. Mert mi biztosan.

“Egy napon mikor Carrizonak

semmi dolga nem akadt,

Wanda érezte, hogy tenni kéne

Valami nagyon fontosat.

Elment tehát a labdával,

Amit Shaqiri kínált,

De Nenad bácsi éppen akkor

Csak lábat talált.

 

Így hát elindult az egykapu,

És közben jött egy büntető.

Ám Romero úgy gondolta,

Ez a tizi védhető.

Hogy ne aludjunk el végleg,

Azért Okaka tett ezt-azt,

De Juan és Marco lelesték

Majdnem az összes felpasszt.

 

Ismert interes körökben az az általános nézet,

Hogy Mancini,

Mint minden olasz

Szereti a védőket.

De ez most csak afféle

Sztereotípia,

Mert Bonazzolit küldte be,

Hogy koszos legyen a zoknija.

 

Ezért mikor előny van,

És nincs már nagyon rizikó

Kell hogy legyen a cseresorban

Elvétve egy kiscsikó.

Így aztán ha az újságírók

Mancinit megkérdezik,

Mondhatja, hogy beálltak,

És minden percét élvezik.

 

Kuzmanovics a barátunk,

De gyakran megszidtuk mi őt

Azokért a dolgokért,

Miket játékából már kiölt.

És levontam a tanulságot,

Most már kívülről tudom,

Ha értékelő és Coppa

Én mindig ezt dúdolgatom:

 

Minél inkább több a gól,

Annál inkább jó a kedv,

Minél inkább jó a kedv,

Annál inkább több a gól.

Ha Shaqiri jól játszik-szik-szik-szik,

Az Inter jobbnak látszik-szik-szik-szik.”

 

 

Az előbbi két irományból sokaknak úgy tűnhetett, hogy tulajdonképpen kellemes volt a 14-15-ös szezon nekünk, Inter szurkolóknak. Nos, egyáltalán nem volt az.
Ugyanakkor nem ebbe az irányba haladunk tovább és zárjuk le Mancini első félszezonját, hanem méginkább visszaúszunk a múltba és egy olyan posztot vizsgálunk meg 2015-ből, amely a történelmi triplázást eleveníti fel nekünk.

Aludj csak, én álmodom 

 

 

Kettő már a zsebben, a bajnoki cím és a kupagyőzelem már a miénk. Nem, nem a Juventus blogját olvassátok, és én sem bolondultam meg. Egyszerűen ma van pontosan öt éve amikor ezt a mondatot kimondhattuk, és Inter szurkolóként készülhettünk életünk legnagyobb kalandjára Madridban. De ne szaladjunk ennyire előre! Pontosabban, menjünk kicsit még messzebbre vissza az időben!

  1. június 2. Mourinho aláírt az Interhez, és egy nappal később már olaszul válaszol a kérdésekre a sajtótájékoztatón.Talján –e kend, vagy sem?Állítása szerint három hét alatt tanulta meg a nyelvet. Eddig is tudtuk, hogy nem hétköznapi ember ül majd a kispadon, ám a java csak ezután következett. De megint csak azt mondom, lassítsunk a tempón.

Megérkezett tehát a portugál edzőzseni és az első új játékosok, Amantino Mancini, Muntari, aztán az átigazolási időszak utolsó napján Quaresma. A fellegekben jártunk, az amúgy is igen erős keretet sikerült megerősíteni. Gondoltuk mi. Mancini Rómában felejtette a játéktudását, Quaresma pedig csatlakozott a minden idők legnagyobb csalódásai listához. Az első esztendőben nem sikerült a nagy áttörés. A Szuperkupa gyorsan jött, de az Olasz kupában a Sampdoria, a BL-ben a Manchester United állta utunkat, a bajnoki cím viszont a miénk lett, miután a 36. fordulóban a Milan kikapott Udinében. Boldogok voltunk persze, de ezt Mancini is hozta már korábban. Ezzel tisztában volt Mourinho is, és tudta, drasztikus lépésekre lesz szükség a nyári mercato során.

Adriano már 2009. áprilisban elhagyta az Intert, és a szezon végén Crespo, Cruz és Figo ugyancsak felhagytak a kék-fekete mez további viselésével. Komoly veszteségek, de Mourinho Genoa irányába tekintett és Diego Milito – aki egy góllal maradt le a gólkirályi címről -, valamint Thiago Motta számára taglalni kezdte Milánó előnyeit. Eközben kicsit aggodalmaskodhattunk, mert Ibrahimovic gránátvörös-kékben látta már a világot. A tárgyalások végére azonban érkezett Samuel Eto’o és vele egy szemtelenül nagy összeg a svédért cserébe, így enyhültek a fájdalmaink. Amikor pedig ezt az összeget arra fordítottuk, hogy Wesley Sneijder is kék-feketében tündököljön, már ismét szebbnek láttuk a jövőt.

Ám mire az apró holland ideért, a Lazio ellen elvesztettük a szuperkupát és becsúszott egy 1-1-es döntetlen az újonc Bari ellen. Első meccsére éppen csak beesett az új tízes, Mourinho telefonon üzente meg neki mi lesz a feladata. Az ellenfél? Egy másik milánói csapat, semmi komoly, 4-0 ide. Most mondhatnánk, hogy ha egy üzlet beindul. Termeltük a gólokat, gyűjtögettük a pontokat serényen, októberben kétszer is sikerült öt gólt lőni egy mérkőzésen, a bajnokságban nem állt rosszul a csapat. De ott volt az a fránya Bajnokok Ligája, és nem akartak a kellő ütemben gyűlni a pontok. Három döntetlennel kezdtünk és november 4-én Kijevben 1-0-s vesztésre álltunk. Ha ott kikapunk, akkor José bukott edző lesz, még a csoportkört sem éljük túl, mindenki rajtunk fog röhögni. Jómagam azt érzem, amit akkor is, ez a véleményem azóta sem változott. Ott a kijevi estében kezdődött a nagy kaland, egy nyolcvannyolcadik perces Milito (ki más?), és a hosszabbításban a szó legszorosabb értelmében begyötört Sneijder góllal. Azon az estén a barátaimnak is megmondtam, figyeljétek meg, innen megnyerjük, és tettem egy fogadalmat.

Bár ezután még kikaptunk a Barcelonától, de az utolsó csoportkörben a Rubin Kazany elleni győzelemmel másodikként a legjobb tizenhat közé jutottunk. Ahol már megint egy angol ellenfelet sorsoltak nekünk. Mourinho korábbi csapatát a Chelseat. Az utóbbi években mindig elbántak velünk a szigetről érkezett csapatok, de José most lendített egyet a varázspálcájával. A következő körben a Moszkva ellen tudtuk, hogy nem lehet gond. Viszont azzal is tisztában voltunk, hogy utána minden bizonnyal a Barcelona vár ránk, akik az őszi csoportmeccseken bebizonyították ellenünk is, szinte lehetetlen megverni őket. De egy dolgot mindenki kihagyott a számításból. Mégpedig azt, hogy 2010 tavaszán nem volt jobb csapat José Mourinho Interénél szerte a galaxisban. Ez ellen még a földön kukucskáló Sergi Busquets, és a gólszerző Piqué is hiába próbált mindent megtenni. Ugyan az egyenes kieséses szakaszban a makulátlan mérleg odalett, de ez mit sem számított, május 22-i napra percek alatt elfogyott az összes repülőjegy a Milánó-Madrid járatokra.

A döntőben Van Gaal és a Bayern München várt ránk. Egy másik zseni a kispadon, és számos további a pályán. De mint már írtam, nem volt ekkoriban jobb csapat mint az Inter. Talán voltak klubok, akiknek a keretében több sztár, több futballzseni kapott helyet. Viszont Mourinho olyan keretet rakott össze, aminek a tagjai az ideális helyen voltak, a legtökéletesebb időpontban.

Julio Cesar a legjobb korban volt, a védelemben Lucio és Samuel egy hibátlan páros. Maicon? Bár látnék még így valakit Zanettivel karöltve bejátszani a pálya jobb oldalát. Chivu, akinek többször túljárt az eszén Robben, de foggal-körömmel küzdött. A helyére beállt Stankovic, akinek a vérében van a küzdelem, a lábában az ágyú. Cambiasso úgy szűrte meg a támadásokat, mintha több Cuchu lenne a gyepen. Pandev, aki legtöbbször kiegészítő emberként lökött egyet a szekéren. Muntari a jó munkás szerepében tündökölt. Sneijder, a Kicsi, akinél kevés nagyobb klasszikus 10-es rohangál(t) a világ pályáin. Eto’o, aki bebizonyította, mekkora alázat van benne, ha kellett balhátvédként zakatolt. Végül pedig az a Milito aki ihletett formában játszotta végig az egész szezont. Nem kimondottan világsztárként ekkorát robbantani, ilyen teljesítményt nyújtani még soha senkit nem láttam. Il Principe megnyert nekünk mindent. Az öt évvel ezelőtti nyerőszám a 22-es!

Nekünk Inter szurkolóknak nem adatik meg túl sűrűn az ünneplés lehetősége. Nem nyertünk számtalan Bajnokok Ligáját, nem vagyunk olyan sikeresek, mint egy Real Madrid. Pont ettől viszont sokkal intenzívebb, és mámorosabb számunkra ez az öt évvel korábbi győzelem. Mi lettünk Olaszország első, és mostanáig egyetlen triplázó csapata. Talán ez utóbbi megállapítás már nem tart sokáig, de mindig mi leszünk az elsők, akik ezt elérték. Ez már a miénk!

Melyek azok a pillanatok amik ebből a meseszerű szezonból örökre megmaradnak? Morinho kijevi futása? Eto’o Chelsea elleni gólja? A Barcelona elleni milánói három gól? Milito második találata utáni arca? Ahogy Zanetti zokog a madridi éjszakában? Nem tudom, talán mindegyik. Pár perccel múlt éjfél, 2015. május 22-e van. Akik ezt most olvassátok már biztosan alszotok ekkor, én viszont álmodom.

  1. május 22-én este ez volt a CSAPATUNK:

Inter: 12 Julio Cesar; 13 Maicon, 6 Lucio, 25 Samuel, 26 Chivu (5 Stankovic 68); 4 Zanetti, 19 Cambiasso; 27 Pandev (11 Muntari 79), 10 Sneijder, 9 Eto’o; 22 Milito (23 Materazzi 90 2).
Akik nem léptek pályára: 1 Toldo, 2 Cordoba, 17 Mariga, 45 Balotelli.

És ne feledkezzünk el Thiago Mottáról aki eltiltott volt.

 

Legkésőbb áprilisban újra találkozunk. Forza Inter!