Mikor Mazzarri szerződést kötött a Szentkirályival

A csütörtöki EL csata első felvonásának értékelését egyelőre jegeljük, de senki ne aggódjon, nem ér véget a beharangozó-elemző áradat. Most viszont folytatódik az általam még novemberben megkezdett sorozat, azaz a ,,minden szezonból 3 poszt”. 2013/14 következik.

A bronzérmet teljesen szubjektív véleményem szerint az egyik klublegendánkat búcsúztató írás viheti haza, melynek címe:
˝…és aztán eltangózott – Esteban Cambiasso˝ 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor az ősz folyamán Erick Thohir megszerezte a klub többségi tulajdonrészét, jól tudtuk, hogy az Inter életében új korszak köszönt be. Időszerű és elkerülhetetlen a váltás, hiszen évek óta a semmi közepén tébolyog a klubunk. Mi szurkolók is akartuk, vártuk már, hogy új időszámítás kezdődhessen szívünk választottjának életében, de most, hogy eljött a pillanat, a felfrissülés kezdete, kicsit szomorúak is vagyunk. Négy részes, Tango és Cash ihlette sorozatunkban az argentin ikonjainktól búcsúzunk, elsőként pedig nekem jutott az a nemes feladat, hogy az egykor még Capitano Futoróként emlegetett Esteban Cambiasso előtt tisztelegjek.

A 2003-2004-es szezonban kiemelt figyelemmel követtem a Real Madrid mérkőzéseit, és nem azért, mert szurkolójuk lettem volna (rossz rá is gondolni), hanem mert még mindig bálványoztam Ronaldót. Nem tudtam rá haragudni, hiába távozott a hátsó ajtón, sunyi módon, pofán csapva azokat, akik oly sok éven át, a legnehezebb időszakokban is kitartottak mellette.

Ekkoriban tűnt fel nekem Cambiasso játéka. Tetszett, hogy mennyire elegáns, posztjához képest sokoldalú, és fizikai korlátai ellenére mennyire hasznos és szívós. Alapember volt az őszi szezonban, ám télen már rebesgették, hogy nem hosszabbít Madridban, az Inter pedig lecsapna rá az előttük álló nyáron, kihasználván a Bosman-szabályt. Mai napig emlékszem, hogy mennyire örültem a Nemzeti Sport cikkét olvasva.

Az átigazolás ténye már tavasszal napvilágra került, én pedig alig vártam, hogy a kopaszodó argentin felvegye az Inter szent mezét és megmutassa azt, amit a Real Madridban csak oly kevésszer tehetett meg.

Azóta eltelt 10 év és ez a mostanra már teljesen kopasz úriember Alvaro Recoba és Julio Ricardo Cruz mögött kiérdemelte a dobogós helyet a kedvenc játékosaim nevű listámon.

Hamar alapemberré vált Roberto Mancininél, Davidsot két hét alatt kiszorította kezdőből,  innentől pedig nem volt megállás. Hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre fontosabbá vált, mígnem eljutottunk arra a szintre, hogy kijelenthettük: nélküle elképzelhetetlen az Inter kezdőcsapata.

Sokunk már a következő kapitányt látta benne, aki Zanetti visszavonulása után átveheti  a fővezér szerepét. Sorsszerű, hogy végül együtt hagyják el azt a csapatot (előbbi esetében csak játékosként), amely naggyá emelte őket, és amelyet ketten vezéreltek oly sok éven.

Ami igazán különlegessé teszi őt a pályán, az az, hogy több olyan tulajdonsága is hiányzik, amely a posztján a legnagyobbak közé emelhetné őt, ám ő mégis képes volt elérni ezt a szintet. Nem gyors, nem erős és nem atletikus, és legfőképpen nem fekete. Lenyűgöző játék intelligenciája, taktikai érzéke és csapatember mivolta pályafutása csúcsán mégis a legjobb védekező középpályások közé emelte.

A legszebb emlék 

Amit 2010-ben a Camp Nouban játszott, arra nehéz kifejezéseket találni, de talán a mestermunka szó hűen tükrözni azt a teljesítményt, amelyet azon a csodálatos, április végi barcelonai éjszakán művelt. Az a 90 perc volt számára a csúcs.

Ha más sportág nagyjaihoz kellene hasonlítanom képességeit, akkor Alain Prost és Cadel Evans ötvözetéből jönne ki Esteban Cambiasso. Hidegvérű, letisztult, elegáns, mint Prost,  sokoldalú, szívós, és csupaszív, mint Cadel. Tökéletes párosítás.

Több mint egy évvel ezelőtt volt szerencsém a helyszínen megtekinteni az Inter kolozsvári vendégjátékát az Európa Liga kieséses szakaszában. A második félidőben csak Cambiassót figyeltem, a többiekkel nem is foglalkoztam, hiszen annyira magával ragadó volt Cuchu jelenléte. Szinte végig, 90 percen át kommunikált a társaival, irányította a fiatalokat, mint egy igazi veterán, akire hallgatnak az ifjú növendékek. Minden szavát itták, én pedig csak őt voltam hajlandó nézni. Fantasztikus volt látni, ahogyan vezényelte a csapat hátsó sorát, holott nem is ez a posztja, de az évek folyamán itt is megtanult játszani egy elfogadható szinten.

Idővel, az amúgy sem eget rengető sebessége még inkább meg kopott, a kondija vészesen romlott, de még mindig képes volt magas színvonalon játszani. Az idei szezonban egy rossz szavunk sem lehetett rá, holott már a töredékét sem volt képes hozni annak, amit akár csak 2-3 éve tudott. Magyarán mondva a pályán immáron pótolhatóvá vált.

Azon kívül azonban kevésbé.

És ez lesz Thohir illetve az új vezetőség legfontosabb feladata a közeljövőben: megtalálni az új szellemi vezéreket. Mert oké, hogy Zanetti marad a csapatnál, és talán egy nap Cambiasso is visszatér vezetőként, de az a jellem, tartás és rutin, amelyet ők ketten hoztak az öltözőbe, azt nem lehet pótolni egyhamar.

Amikor a tegnapi nap folyamán azon gondolkodtam, hogy vajon miről is kellene írnom, kapásból beugrott két gól. Az egyik gyönyörű volt, a másik pedig iszonyatosan fontos. A gyönyörűért KATT IDE, a fontosat pedig senki sem feledi:

Cuchu, mindent kösz! 

 

A második helyezést Rodrigo Palacio, valamint az őt méltató poszt szerezte meg; furcsa lehet belegondolni, de a 13-14-es szezonban talán nem Handa, hanem ő volt a legjobb játékosunk.
A bejegyzés címe: Nemzeti Tincs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kis túlzással első Inter-mezben végigizzadt meccse után megérdemelte volna, hogy érdemeit bemutató írás szülessen róla. Ő, aki – idézve egy másik fórumból – “…a közepes csapatnak nagyobb istene lassan, mint Ronaldo, Vieri, Adriano, Ibra, Milito, Eto’o volt a nem közepes csapatának”, ő, aki jó eséllyel nem hogy Bajnokok Ligáját, de talán komoly trófeát sem nyer az Interrel, ő, akinél alázatosabb és “hangyaszorgalmúbb” csatárt nem nagyon láttunk kék-feketében, ő, aki egy mesebeli sarkazással boldoggá tette a karácsonyunkat. Ő Rodrigo Palacio.

A poszt három részre tagolódva borul le előtte.

  1. Cambiasso19 vallomása

– 2011. augusztus 31-ét írunk. Eto’o már lelépett, és bár ingyen érkezett Diego Forlán, Milito sérülékenysége miatt mégis szükségünk volt egy támadóra. A hírek arról szóltak a húspiac utolsó napján, hogy nem meglepő módon, két argentin közül fog választani a vezetőség. Az opciók: Mauro Zarate és Rodrigo Palacio. Végül az előbbi mellett tette le a voksát Branca, amely, mint később kiderült, a Triplete utáni korszak egyik legrosszabb döntése lett.

A szezon végén – látván a Tincs remeklését a Grifoniban – hányszor, de hányszor emlegettük, hogy ha Palacio érkezik, akkor meglett volna a dobogó. Azóta a helyzet annyiban változott, hogy Kozsó már nálunk van és most már nem csak azon sírunk, hogy vele sem lett meg a BL (de nem miatta), hanem azon  is károgunk, mint a Herceg esetében anno: miért nem csaptunk le rá korábban?

A szezon eddigi meccseit nézvén, nem egy alkalommal eszembe jutott egy tavalyi hozzászólásom, melyben azt firtattam, hogy Palacio tulajdonképpen egy átlagos játékos, akire nem lehet építeni egy olyan csapatnak, amely újra a kontinens elitjébe vágyik. Azt gondoltam, hogy ő nagyon maximum az 5-6. opció kell, hogy legyen egy nagy célokat tervezgető klubban. “Ha egy Palacio a legjobb játékos tud lenni egy Interben, akkor az óriási kritika a klub felé” – gondoltam.

Az idei szezonban még jobban figyelem a játékát, és rendre feltettem magamnak a kérdést meccsek közben, vajon mégis mitől tud ennyire hasznos lenni? A pláne a dologban, hogy nem is a kedvenc pozíciójában játszhat.

Nem kifejezetten erős, nem gyors, a cselezőkészsége átlagos (1,4 sikeres csel/mérkőzés), meccsenként 1,5 kulcspassz, összességében 78%-os hatékonysággal továbbítja a labdát a társakhoz, amivel csapaton belül is csak az alsó harmadban kap helyet. Csupa-csupa olyan adat, melyet egy  hétköznapi Serie A-csatár is tud hozni. Bár a futball még mindig nem NBA (és reméljük, nem is lesz az), azaz nem minden a statisztikára alapul, de ezeket a számokat elnézve jogosan vetődik fel a kérdés: mégis, mitől ilyen hasznos Palacio?

Az igazi ereje úgy körülbelül 173-175 centiméter között van, konkrétan az agyában. A játékintelligenciája az, ami őt kiemeli a középszerből. Nem akar többnek látszani ami, tökéletesen használja ki a képességeit, amelyek közel sem különlegesek. Ha mégis mondanom kellene olyan tulajdonságokat, amelyben Palacio kiemelkedő, az a befejezése lenne és a piszok jó helyezkedése. Tudjuk, sokszor ez a kettő is elég ahhoz, hogy valaki klasszis legyen, főleg ha ilyen remek játék IQ-val megáldott játékosnak vannak ilyen tulajdonságai, ám meccs közben mégsem érzed azt, hogy ő egy különleges játékos. Legalábbis én így voltam vele mindaddig, amíg az idei  szezonban nem kezdtem el minden megmozdulását árgus szemekkel figyelni.

Mazzarri egycsatáros rendszerében sokszor előfordul, hogy Palacio nagyon egyedül van elöl, és rendre ki kell mozognia a szélekre, hogy egyáltalán labdához jusson, ezáltal elkezdődhessen az építkezés előre.  Ilyenkor piszok nehéz helyzetben van, hiszen a társak még sehol, neki pedig több esetben is két emberrel kell a nyakán megbirkózni, majd megjátszania a többieket, ám ő ezt az esetek nagy százalékában sikerrel teszi. Talán kívülről ez nem tűnik, nagy mutatványnak, de amikor már sokadik alkalommal tudja kihozni a labdát a dzsuvából, akkor elkezded értékelni, amit csinál, hiszen ezáltal rengeteg labdát ment meg nekünk és így a 78%-os passzpontossága is felértékelődik.

Ami még ennél is fontosabb, az a munkabírása. Amikor az előbb említett módon kimozog a szélekre, hogy labdához jusson, nyilvánvaló, hogy belül már nem lesz centerünk, ám ő ezt is tökéletesen oldja meg és rendre felér a 16-oson belülre, amelyből számtalan gólt ért már el. Erre tökéletes példa a Torónak lőtt gólja, amikor az ő fejese után Belfodil megiramodott a jobbszélen, az algériai beadását már csak az üres kapuba kellett berúgnia.

Bár azt továbbra is állítom, hogy Palacio nem az a fajta játékos, aki egy európai elitbe vágyó csapatban első számú vezér, de azt már elismerem, hogy 5-6. opciónál bőven jobb. Az igazság talán a kettő között van, mindenesetre örömmel tölt el, hogy egy ilyen játékos van a kedvenc csapatomban.

  1. Csabinter és a városligeti emlékek

– Én csak annyit tennék hozzá, hogy bárcsak újra találkozhatnék azzal az argentin sráccal, akivel egy átlagos nyári hétköznap este együtt fociztam tavaly vagy tavalyelőtt a Városligetben, hogy térdre borulva mea culpázzak neki. Történt, hogy a sikeres egyetemi diplomázás jutalmaként édesapja által világ körüli útra(!) befizetett Messi-termetű fiatalemberről két szöglet között kiderült, hogy a Buenos Airesben él és a Boca Juniors bérletese. Azon a nyáron került először szóba Palacio neve az Internél, így hát természetesen érdeklődtem felőle, milyen a megítélése odaát. Akkora lelkesedéssel és gesztikulálással kezdett el magyarázni a Kozsó-frizurás emberről, mintha Majkát kérdeztem volna meg, milyen volt az a bizonyos légyott Maya Golddal a Villában a paplan alatt. Bevallom, szkeptikusan hallgattam a csillogó szemű gaucho áradozását Palacióról, kissé nehezen hittem el, hogy mennyire szereti őt a sárga-kék tábor (“Cuore del Boca”). Dőltek belőle a szavak az odaadásról, a küzdésről és a szívről, most értettem meg, miről beszélt. Ha most kellene összeállítanom minden idők kedvenc játékosaimból álló Interét, már nem Vieri lenne Milito csatártársa.

  1. Így gondoltátok ti, kommentelők 2012. májusában

– Ahogy figyelgettem, elég sokan ki vannak akadva attól, hogy Palacio jön, azonban Lavezzit meg istenítik. Ebben csak én nem érzem a logikát?! Meg lehet nézni Palacio és Lavezzi mutatóit az elmúlt 3 évből…Önmagáért beszél. Nem is beszélve az árbeli különbségekről. Palacio 10 misi, míg Lavezziért 15 Pandevet is keveselték…Pedig annyit is nehezen ér. Röviden: nekem pozitív előérzetem van vele kapcsolatban és örülök neki.

– Szerintem jó üzletet csináltunk, szeretem a sokoldalú, minőségi játékosokat, és ő az. Nem fiatal, de most ebben a súlyos csatárínségben jól fog jönni. Bízzunk benne, hogy nem omlik úgy össze mint Forlán, de szerintem nem fog.

– Most azt megjegyezném, hogy nekem sem Palacio, sem Lavezzi nem kéne. Palacio főleg ennyiért. Ennyiért már vehetnénk fiatalabbat, gyorsabbat, jobbat.

– Tavaly én is köpködtem, de elég erősen rám cáfolt az idei teljesítményével. Argentin közegben egy Sneijderrel és egy Militóval még ennél jobb teljesítményre is képes lehet. Nagyon elkezdtem bízni Palacióban.

– Igen, sajnos én is úgy érzem, hogy Palacio ilyen forlanos igazolás lesz. De remélem, hogy rácáfol majd Rodrigo. Egyébként a 10 M korrekt ár, de most akik itt írták, hogy örülnek neki, sztem mindenki elismeri, hogy Palacio helyett mást is el tudtak volna képzelni az “igazolható” kategóriába tartozó játékosok közül, és most nem a 10 M körüli összegben gondolkodok. Hogy félre ne értsétek, én is láttam a mutatóit, de valahogy akkor sem érzem úgy, hogy be fog válni, mondom, cáfoljon rám Rodrigo.

– Palaciónak én személy szerint örülök, mert nem Lavezzit vettük meg (azért ezt még lekopogom), ő lehet az új Milito, már csak a hasonlóságok miatt is, de az se baj, ha nem produkál olyan szezont, mint a Principe. Pazzininél meg Forlánnál biztos jobb lesz, tehát erősödött a csapat.

– Palacio pont jó lesz az EL-be, mondjuk egy Austria Wien szintű csapat ellen. Remélem, ő lesz ebben az évadban a legolcsóbb igazolásunk, mert ne feledjük már el, hogy egy 18-szoros olasz és 3-szoros BL/BEK győztes csapatról beszélünk. Unom már ezeket a közepes játékosokat. Militót, mikor leigazoltuk, előtte 24 góllal olasz gólkirály volt. Na akkor ő minden volt, csak nem egy átlagos valaki.

– Különösebben én sem élveztem a gatyámba miatta, de Forlán és Zarate olyan alacsonyra tették a lécet, hogy egy Dorothyt, Totót vagy a Bádogembert is szívesebben látnám a jobbszélen helyettük.

– Megnyugtatok mindenkit, Palacio remek igazolás lesz. Már tavaly is sajnáltam, hogy végül nem hoztuk el Gasp bácsinak.

Na és most?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az aranyérmes írásról egy kis előzetes tudnivaló:

 

 

A poszt címe: Sajtótájékoztató 

Walter Mazzarri megszaporázta lépteit. A sajtó szent és sérthetetlen. Szent és sérthetetlen – de rohadt unalmasak az újságírók. Mindig ugyanazok a kérdések, folyamatosan ugyanazt ismételgetik. Tessék, itt van két nyeretlen meccs, megint felerősödik a baszogatás. Miért nem ez, miért az játszik, emez miért nem kezd soha, miért csak ekkor meg akkor cserélem be ezt meg azt. Mintha ők olyan rohadtul értenének a focihoz…és a legrosszabb, hogy jó pofát kell vágni. Nem lehet elküldeni senkit melegebb éghajlatra, mert akkor meg a szövetség szambázna a tökein. Walter Mazzarrinak nagyon elege volt belőlük, ezért úgy döntött, ez most más lesz.

Megvoltak a begyakorolt válaszai, mint mindig, de most mégis… “hagyom a francba az egészet. Megmondom nekik őszintén, mit gondolok, kivételesen nem az alap bullshitet nyomom le”-gondolta. Közben megérkezett a sajtótájékoztatónak helyt adó szobához. Vett egy nagy levegőt, benyitott az ajtón, odabiccentett a sajtó munkatársainak, majd leült a helyére. Már éppen nyúlt volna az ásványvizes palackhoz, hogy igyon egyet, mielőtt belekezd. Ahogy elindult a keze, realizálta, hogy nincs semmi az asztalon. Nem értette. Felnézett és látta, hogy a sajtósok oldalba bökik egymást, összevigyorognak a bajszuk alatt. “Persze…a csütörtöki produkcióm azzal a kurva palackkal…mindenki milyen jól szórakozik…hogy dögölnétek meg…”– gondolta, de nem mondta ki. Nem ért annyit az egész. Vett egy újabb mély levegőt.

– Parancsoljanak, állok szolgálatukra – mondta.

– Köszönjük, Mester! Először is arra lennék kíváncsi, hogy sikerült a felkészülés a Livorno ellen?

– Teljes mértékben  felkészültünk. Győzelemre törünk, nincs is más választásunk. Nagyon elégedett voltam mindenkivel. Mivel 8 nap alatt ez lesz a 3. mérkőzésünk, elképzelhető, hogy változtatok egy-két helyen.

– Nos, igen… munkatársunk információi szerint Kuzmanovic bekerülhet a kezdőbe… nos… korábban az ő teljesítményével voltak problémák. Mi indokolja az esetleges kezdetését?

– Nem tudom, maga mikor látott Inter-meccset, de Zdravko mindig a legjobbak között volt. Egyértelműen az egyik legnagyobb értéke a jelen Interének, rá fogom építeni a jövő csapatát. Világklasszis. Gondolom, maga nem tudta, hogy a télen bejelentkezett érte a két gazdag francia csapat. Az Elnök Úr mondta, hogy 75 milliót ajánlott érte az egyik óriás. Tudja, hogy erre én mit válaszoltam?! Elárulom, szó szerint: “Eric, semmiképpen sem engedhetjük el! Még 150 millióért sem! Összeomlana minden, amit eddig felépítettem…”

– Ezt valóban nem tudtam. Ugyanakkor… ha már szóba hozta az építkezést, a szurkolók kezdik egyre inkább nehezményezni, hogy a nyáron, vagy korábban igazolt fiatalok beépítése – mondjuk úgy – nem az elvárt ütembe halad. Mit gondol erről?

– A szurkolók mindig kritizálnak mindenkit, ha nem nyer a csapatuk. Nálunk sincs ez másképp. Egyébként, én nem kértem egyik fiatal tehetséget sem. Senkit. Aztán mire ideértem, volt itt egy Kovacic már fél éve, majd rögtön betoppant Icardi. Hát kérdem én, ki a fene akarta őket ide? Mert én biztos nem. Amikor Taider leigazolása először szóba került, két kézzel kapálóztam, nehogy őt is megvegyék. Persze, Branca le se szart. Idehozta. Csodálatos, mondhatom csodálatos…

– Ha már szóba jött Icardi, nem kerülhetjük meg a kérdést. Nagyon kevés gólt lő az Inter 2014-ben, Icardi jó visszatérése után, az elmúlt hetekben meglehetősen impotensnek tűnik…

– Nekem Wanda nem ezt mondta.

– Befejezvén a kérdést… meglehetősen impotensnek tűnik a kapu előtt.

– A kapu előtt? Nem tudok róla, hogy kapu előtt is csinálták volna… Jó, hogy mondja, lekapom a tíz körméről a fiút, ha megtudom, hogy a Meazzában szexel.

Muhaha” – gondolta Mazzarri – ” Ha az a buzi Rafa velem viccelődik, akkor én is megmutathatom a humoros oldalam”.

A Gazzetta munkatársa megrökönyödött. Szerencséjére a Corriere által delegált kolléga átvette tőle a fonalat.

– Térjünk át másra. Mit gondol a Livornonak kölcsönadott, az Inter tulajdonában lévő fiatal tehetségekről?

– Kik? Fiatal tehetségek? Mennyire fiatalok? 25 már elmúlt mind, ugye?!

– 25? Dehogy múltak… – értetlenkedett – hiszen 19-20-21 évesekről beszélek… ott van Benassi, Dun…

– Nem fontos a nevük, ne is folytassa. Tanulja meg először helyesen használni a fogalmakat. A fiatal tehetség azt jelenti, hogy 25 körüli, 1-2 idényt az élvonalban már lejátszó játékos. Hagyjon engem tinikkel, jó hogy nem valami iskolaigazgatótól kell kikérnem őket!

Az újságíró köpni-nyelni nem tudott. Nem értette, hogy lehet ennyire hülye valaki. Tudta, hogy ki fogja húzni a gyufát, de nem érdekelte, feltette utolsó kérdését is:

– Mester, nem gondolkozott még azon, hogy a háromvédős rendszer helyett valami modernebbre váltson? Nem fordult meg még a fejében, hogy Európa legnagyobbjai négy védővel játszanak, éppen ezért Internek is a modern futball felé kéne fordulni?

Mazzarri feje elkezdett vörösödni. Indulatosan kezdett bele mondandójába.

– Maga nem valami eredeti figura, ugye?! Persze… muszáj volt elővenni a tetvedék háromvédős rendszert valakinek mindig muszáj… meg Európa legnagyobbjai, mi?! – gúnyolódott. Persze, Real meg Barca? Hogyne… biztos látta a legutóbbi meccsüket és el volt ájulva. Ha nem lenne futballvak, észrevette volna, hogy az a négyvédős rendszerek halálsikolya volt! Két példát mondok. Egy: emlékszik a meccs elején, hogy Messi kapott kiugratást két védő között és ziccerig sétált vele? Na, ellenünk ilyen sosem történhetett volna meg. Tegyük fel, jön a passz két védő közé… érti?! KÉT védő közé! Két védő közé persze, hogy be lehet tenni. Na de három közé? Ne nevettessen, Samuel vagy Rolando a labdát meg Messit is kirúgja még a stadionból is!

– De Mester…

– Nem fejeztem be! Vegyük a másik csapatot! Ronaldo kint a szélen várja a labdát, hogy elindulhasson befelé, megy mellé Di María, plusz még jön fel a fullback is. Hát mi a túrónak ennyi játékost a szélen elpazarolni?! Az oldalvonal mellől nem lehet gólt rúgni! Be kell tenni középre! Ott meg mi alapjáraton hárman vagyunk… hát hogy a túróba találnák meg azt az egy szem csatárt?!

Mazzarri dühében felállt, további kérdésekre nem válaszolva, feldúltan elhagyta a sajtótájékoztatót. Magában dühöngött tovább: “Szerencsétlen idióták… kritizálnak itt engem, közben azt sem tudják, mi fán terem a modern foci…megkérdezhették volna, hogy mit várok a Livorno ellen, de neeem, minek… pedig mondtam volna, hogy Kuzmanoviccsal elverjük őket, mint jég a határt…”

A folyosón szembe jött vele a menedzsere egy ismeretlen fickóval. A menedzsere izzadt, bocsánatkérően közeledett. A másik ember elég furcsa volt. Piros-fehér-zöld zászló volt az aktatáskáján. “Milyen retardált lehet ez? Még a nemzeti színeinket sem tudja a helyes sorrendben felvarratni”- gondolta Walter. Az idegen megszólalt:

– Kedves Mazzarri úr, én Magyarországról érkeztem, a Szentkirályi Ásványvíz Kft. marketingosztályának vezetője vagyok. Talán nem ismeretlen maga előtt, hogy cégünk marketingrészlegének fontos részét képzi a futball, korábban többek között Luis Figo is szerepelt a reklámkampányukban. Láttuk a múlt heti Inter-Udinese meccsen, amit különleges viszonyba kerül egy vizes palackkal, így arra gondoltunk, hogy lehetne Ön cégünk következő reklámarca…

– NA TŰNJÖN A PICSÁBA! 

 

Korábbról: http://forzainter.hu/category/blog-nosztalgia/