Hosszú-hosszú böjt után sikerült újra megízlelnünk, hogy milyen érzés is egy Inter-győzelemnek örülni – a szokásos gondok most is megvoltak, de legalább strigulázhattunk a „pozitívumok” rovatba is néhányat.
Kizárólag a tabellán jelenleg elfoglalt helyezés az oka annak, hogy nem a teljes nihil közepette vártuk a vasárnap 15:00-s kezdő sípszót, illetve az, hogy meccs előtt egy órával megtudtuk a kezdőcsapatot: Karamoh be-, illetve Cancelo visszakerült, ez így pedig már épp elég volt arra, hogy az Inter-Bologna az átlagosnál jobban felkeltse az egyszeri nerazzurro érdeklődését.
Úgy indították az első perceket Brozovicék, ahogyan azt minden fordulóban tenniük kéne – fájdalom, hogy utóbbi kitétel csak a masszív visszaesésre volt igaz, mert az bizony menetrendszerűen megérkezett. A kezdeti (kisebb) dominancia után elég volt egyetlen egy rossz mozzanat, egy rosszul sikerült perc, és máris megfordult minden. Eleinte csak fohászkodhattunk, hogy kihúzza a csapat legalább félidőig előnnyel, a távkapcsoló-törést generáló Palacio-gól után viszont már azon is mehetett a cidri, legalább x-szel mehetnek -e öltözőbe a kedvencek. Mehettek.
A második játékrész is igen erősen interesre sikeredett. Adott volt itt is egy jó kezdés, kihagyott helyzetekkel (Skiriniar mesternek ez még üres kapura is összejött), egyre növekvő nyomással. Erre húzott Spalletti egy ésszerűt, behozta Rafinhát, növelve ezzel a kreativitási faktort a pálya centrumában, egyben közvetve meg is nyerve a meccset e lépéssel. A gól előtti összjáték és a Karamoh-lövés szívet melengető és (ennélfogva) igen szokatlan volt számunkra, az ilyesmik miatt kaphat a kopasz megerősítést, hogy igenis érdemes olykor változtatni, nem pedig görcsösen ragaszkodni az automatizmusokhoz, a „tutihoz”. Végre valahára minden úgy alakult, ahogy mi szeretnénk, még jogos piros lapot is kaptak a vendégek (ejnye-bejnye, Mbaye!), de a fiúk ismét sikeresen elintézték az izgalmakat a hajrában. Lisandro López kissé felemásan debütált, alakultak ki lehetőségek a hibáiból, viszont akadtak nagy mentései is, a második kiállítást pedig ő „harcolta ki”. És nem, nem volt elég sem a lélektani, sem a létszámbeli fölény, még így is sikerült megteremteni a Bologna számára a lehetőséget az egyenlítésre, méghozzá több alkalommal is – szerencsére Handanovic, Cancelo és a többiek is a helyükön voltak az utolsó mozzanatoknál, így maradt a 2:1.
Sok-sok ilyet szeretnénk látni a jövőben tőlük
Nem feltétlen akarok olyan lózungokat ellőni, hogy kulcsfontosságú győzelem volt ez, annál is inkább, mert a jelenlegi Internek minden meccs kvázi egy döntővel ér fel. Réges rég ideje volt már a három pont begyűjtésének, és dühítő, hogy jelenleg minimum négy-öt pontos előny is ki lehetne már építve az üldözőkkel szemben, ha nem lett volna az utóbbi két hónap balfaszkodása. És persze semmi garancia nincs arra, hogy innentől az idény hátralévő része diadalmenet lesz (sőt…), tehát a címben feltüntetett lélegzetvétel valóban csak a legkisebb mértékű – viszont lélektanilag több szempontból is nagyon jól jöhetett.
Pontozás:
Handanovic – Védte Palacio mindkét nagy helyzetét a gólján felül, rajta (szokásosan) nem múlt az, hogy a meccs hamarabb le legyen zárva. (6,5)
D’Ambrosio – Stabil robotolás a bal oldalon, a váratlan megmozdulások elhanyagolható esélyével. Néhány szabadrúgást kiharcolt ugyan, de túl sok veszélyt akcióból nem sikerült a Bologna kapujánál okoznia – szerencsére a sajátjánál sem, de ez tőle el is várható. A szöglet utáni kapufánál „fejében maradt” a gól. (6)
Miranda – Amit ő csinált, azt én szoktam néhány hetente megtenni bulifocikon, tényleg csak annyi a különbség, hogy én azért pár száz forintot fizetek, ő meg ezért eurómilliókat kap. Szerencséje, hogy végül nem került pontba az a gyertya, mert hát ilyenkor eltörpülnek az esetleges jó megmozdulások, amiket emellett produkált. A cseréje mindenesetre nagyon valószínű, hogy sérülés miatt történt. (4,5)
Skriniar – Mindkét belső védő poszton helytállt, próbált végig fókuszált maradni, méghozzá igen sikeresen. Nem véletlen, hogy általában nem az ő oldalán próbálkoztak a vendégek. (6,5)
Cancelo – Visszakerült a legideálisabb pozíciójába, rögtön azt a teljesítményt is nyújtotta, ami miatt az utóbbi két hónapban egyaránt a legjobb játékosnak választottátok. Rengetegszer mutat be fineszes, ámde okos és váratlan megoldást labdakihozataloknál, és ez az egyik olyan aspektus, ami mondjuk D’Ambrosiotól (és a többi interes szélső védőtől) megkülönbözteti. A többi jó tulajdonságát felesleges újra leírni, lényeg a lényeg: elöl-hátul nagyon rendben volt, plusz kis szerencsével újabb gólpassz állhatna a neve mellett. (6,5)
Borja Valero – Egy ideig a „korrekt” jelzőt lehetett rásütni (még volt becsúszó szerelése is!), aztán a vége felé jött a szokásos elfáradás, egy olyan labdaeladással, amit akár az Inter jelenlegi harmadik helye is bánhatott volna. Nagy mákja van, több szempontból is – a legnagyobb azért, mert pozíciójában (ami egyébként nem az) a csapat nincs ellátva minőséggel. (5,5)
Vecino – Szürkén, de megbízhatóan futballozta végig a 90 percet, nagy hibát nem csinált, egy szöglet után pedig ő is majdnem eljutott asszisztig. (6)
Perisic – Az utóbbi időben megszokott vergődés jellemezte, pláne akkor jön elő ez, amikor a kapu előtt kell jó megoldást választani – na, azt nem tud a jelenlegi állapotában. A küzdőszelleme dicséretes, az utolsó (nagyjából) negyed órát már sérült vállal szenvedte végig, becsülettel. (5)
Brozovic – Tökéletesebben nem is kezdődhetett volna számára az egész, aztán lassan, de fokozatosan esett visszább a teljesítménye és mozdulatainak minősége, mígnem a lecserélése előttig eljutott oda, hogy egyszerű labdakezelésnél is méterekre pattant tőle a labda. Mindezek ellenére sem érdemelte meg azt az otromba füttykoncertet, mert az akaratával szemre nem igazán volt probléma, egyszerűen ő fejben ilyen gyenge, hogy egy meccsen belül is képes teljesen összeomlani, hiába indított úgy, ahogy. (5,5)
Karamoh – Bizalomra és játéklehetőségre van szüksége. Gyorsaságával és cselezőkészségével teljesen új színt visz a széljátékba, és ez az, amit hiányolunk hónapok (évek?) óta az Interből. Nem utolsó sorban a térlátása is megfelelő, több passza is árulkodik erről – Éder gólja mondjuk egy jó példa erre. Érdekesség, hogy a rosszabbik lábával eddig veszélyesebb lövéseket küldött az ellen kapujára, mint a jobbossal, ha ezen múlik, inkább csak a balját erőltesse mindig. (7)
Éder – Hozta azt, amit a minimálisan játékban lévő énje szokott, lőtt egy „icardis” gólt, emellett csípett-rúgott-harapott, visszajárt védekezni, kérte a labdát bal és jobb szélen is a saját posztja mellett. Üde színfolt volt ő ma. (6,5)
López – Előbb került sor a játékára, mint gondoltuk, viszont nagyjából azt nyújtotta, amit az előzetes hírek alapján vártunk: tekintélyt parancsoló, parádés szerelések mellett becsúszott egy-két megengedhetetlen hiba is. Az első fellépésével egyelőre nem győzött meg, hogy Ranocchiánál jobb opció lehet a padról. Óriási szerencséje van, hogy nem tört ketté a lába Masina belépője után. (5,5)
Rafinha – Az ő beállása volt a plusz, ami a győzelemhez kellett, hihetetlen, mennyivel technikásabb és gyorsabb fejben, mint a többi Inter-középpályás. „Fél-gólpassz”, sikeres cselek, kulcspassz, kiállítás és egyéb szabadrúgások kiharcolása – ennél többet ennyi idő alatt nem is lehetett volna tenni. (7)
Gagliardini – Néhány megnyert fejpárbaj és letutizott passz, amire ideje volt a bő húsz perce alatt. (-)
Spalletti – Végre (ha minimálisan is, de) belenyúlt a kezdőbe, ráadásul jól. A Cancelo – D’Ambrosio kettős most ideális felállításban került pályára, Karamoh pályára tétele meghozta az új színt, míg Rafinha időben lett becserélve. Egyedüli negatívum, hogy ismét félelemből cserélt a végén, holott a játék képe, az eredmény és a játékosok száma ezt nagyon nem indokolta. (6)