A szezon második fele ma este megkezdődik, az elsőben a csapat teljesítette a célkitűzés első felét és a legjobb négyben fordul rá a tavaszi hadjáratra. A pozitív hozzáállás viszont itt egy darabig véget is ér, hiszen kedvenceink elég rossz ízt hagytak a szánkban, hála a decemberi leolvadásnak. Egyelőre még csak gödörnek hívják, amiben ácsorgunk, de könnyen szélesedhet szakadékká, az ácsorgásból pedig zuhanásba válthatunk.
Sok újat nehéz elmondani a helyzetünkről, a leggyakoribb kritika a játékunk kiismerése. Nehéz ezzel vitatkozni, bár valamelyest árnyalja a képet, hogy nem volt azért olyan rohadt bonyolult felfedezni, hogy mi is az alapkoncepciónk, cserébe viszont volt valami, ami elveszett: a támadóink kirobbanó formája. A csapatot igazság szerint nem a játékunk repítette, hanem az Icardi-Perisic-Candreva trió hatékonysága. Hármójuk közül talán az olasznál a leglátványosabb a visszaesés, fájdalom, hogy ez komoly hatással van a másik kettőre is. A jó Antonio októberi- novemberi szezon MVP-formájából profitált Icardi és Perisic, rugodsták nyakló nélkül a gólokat, mi pedig nyertük szép sorjában a meccseket – bár a legtöbb alkalommal azért halkan, nagyon apró betűvel odabiggyesztettünk egy kis lábjegyzetet, miszerint a játék maga azért bőven javítható.
Teljesen természetes egyébként, hogy visszaesett Candreva, nem lehet egy teljes szezonon át fenntartani azt a bombaformát. Icardinál más a helyzet, ő stílusából fakadóan ki van szolgáltatva, mindazonáltal ő sem rúghat gólt az összes meccsen, míg Perisic legnagyobb bánatunkra egyáltalán nem emlékeztetett arra a játékosra egész ősszel – leszámítva a góljait természetesen -, akinek a szerződéshosszabbítása felért egy új igazolással.
Hova lett a hatékonyság?
A csapatot egyébként szerkezeti problémák is sújtják szerintem, továbbra is fenntartom, hogy ennek a keretnek nem a 4-2-3-1 a leghatékonyabb felállása, de ha eddig működött a dolog, akkor működhet a tavasszal is. Hiszen lássuk be, minden csapat életében vannak hullámvölgyek. Ha ez tényleg csak hullámvölgy, akkor még azt is lehet (majd) mondani, hogy a legkevésbé fájdalmas időszakban következik be.
A remélt igazolás(ok)on túl ennek alapfeltétele, hogy a kapu előtti triumvirátusunk visszatérjen az októberi-novemberi formájához. Miután Spalletti nem gondolkodik (a hírek szerint) formációváltáson, így nem is nagyon van más út. Viszont ebben legalább azt a pozitívumot meg lehet találni, hogy ő képes visszakormányozni a helyes útra a srácokat.
Na de ne feledkezzünk meg az ellenfélről sem, hiszen kutyakemény firenzei kirándulás elé nézünk péntek este. Pioli hozta, amit várni lehetett tőle, sőt, talán még többet is. Ez a Fiorentina augusztus közepén még igencsak gyászosan nézett a nagy nyári kiárusítás közepette, de végül beesett néhány használható játékos, a jó Stefano meg újra bizonyítja, hogy milyen kvalitású edző. A játékosaik között igen sok az ismerős, Benassi és Biraghi Inter-nevelés, de Badeljt vagy Astorit sem kell talán sokunknak bemutatni. Akikre a leginkább érdemes lehet figyelni, az kis Simeone és kis Chiesa. Mindkettőben van fantázia, az olaszban talán valamivel több, bár nem különösebben lenne baj, ha ellenünk pont nem bizonyítanának.
Két hét szünet következik ezután a meccs után, majd rögtön jön hozzánk a Roma, miközben a Lazionak a veretes Spal, Chievo, Udinese (pótolt meccs) hármasfogat ellen kell helytállnia, így nagyon észnél kell lennünk, ha nem az ötödik helyen szeretnénk megkezdeni a februárt.
Fiorentina-Internazionale, 20.45, TV: Digisport1