A tegnapi meccs után nagyon mosolyogtam. Emlékszem, amikor a magyar válogatott nagy nehezen nyert egy középszintű kelet európai csapat ellen egy selejtezőben (legyen mondjuk Moldova), majd rá három napra 40 ezren voltak a Puskásban San Marino ellen. Valami hasonlót érzek én is. Két aprócska győzelem, ráadásul nem is remek játékkal és máris alig várom a Lazio elleni győzelmet. Igen, ott is nyerni fogunk.
Kedvenc ebédidős ellenfelünk a Sassulo, szóval legalább a múltba kapaszkodhattunk, ha már a saját fodballistáink tudásában annyira nem. Na, jó, ma nem leszek olyan szigorú, mert egész vállalható volt ez a tegnapi teljesítmény.
Pioli papa nagyjából nulla darab helyen okozott meglepetést a kezdőcsapatot illetően, aki olvasta a híreket, az speciel számíthatott arra, hogy Felipe Melo is pályán lesz, amint Di Bello sporttárs belefúj a sípjába. Nem vártam sziporkázó játékot, a szokásos hét gólt meg pláne nem, sőt, előzetesen nagy szenvedésre számítottam –ami nagyjából azért bejött –, úgyhogy személy szerint már hét kaput eltaláló lövéssel is megelégedtem volna előzetesen, amiből mondjuk kettő netán be is akad. Ez mondjuk nem jött be, hatszor találtunk kaput, gólból is csak egy jutott, de meglepő módon –ismerve a védelmünket– ezúttal ez elégnek bizonyult.
Ez meg annak köszönhető, hogy kezd a védelem stabilabb lenni. Még mindig meg lehet minket szívatni –különösen a végjátékban, volt egy-két meleg helyzet–, de azért ez már valamivel biztatóbb, mint hetekkel korábban. Mondjuk a Genoa ellen is akadtak még problémák, szóval valahogy úgy fogalmaznám meg a helyzetet, hogy a korábbi 7-8 helyett, már csak 4-5 alkalommal etetik meg a szélsővédőinket azt aktuális ellenfél támadói. Biztató, nem?
A pacsi azonban mindenképpen jár például Felipe Melónak, aki teljesen korrekt teljesítményt nyújtott és nagyban neki is köszönhető, hogy hátul stabilizálódni látszódnak a dolgok. Nagy kár, hogy a végén nem bírt magával, de mi ezért már nem tudunk haragudni.Szeretünk Felipao! Még nagyobb dicséret jár Candrevának, aki veszélyes volt távolról, egyszer, kétszer egész pofásan elment a szélen (csak Perisic ugye…), na, meg csak jókor volt jó helyen, és eldöntötte a meccset. És talán most már nem rúgja bele annyiszor az ellenfél szélsővédőinek csípőjébe/hátsó fertályába a labdát, mint korábban.
A végén még beállt Gabipad is, aki egész lelkesen játszotta végig mind a három és fél percet. Csóri.
Egy kicsit emlékeztetett ez a meccs a 2015 őszi Mancinis győzelmekre, bár azért annyira nem voltunk vállalhatatlanul fosok, mint akkoriban. Talán végre valami megindul, a sorsolás sem olyan vészes a következő hetekben, persze azért a Lazio ellen nem lesz könnyű –főleg Melo (XD) és Margitka nélkül- de van egy olyan érzésem, hogy megnyerjük azt is. Számolgatni még mindig felesleges, de egy picit lelkesedni lehet.
Reméljük, lesz is miért.