Egy olyan estén van túl az Inter, amikor bár nyert, mégsem lehet boldog. Mint ahogyan jómagam sem vagyok az, hiszen a probléma nagyjából még mindig ugyanaz, mint három, hat és hét hónappal ezelőtt: ez a csapat képtelen 90 percen át, kiegyensúlyozottan, magas szinten játszani.
A kezdőt meglátva rögtön egy meglepetés fogadott, hiszen Medel sérülése után sem került vissza a kezdőbe Murillo, így Ranocchia kezdett, a középpályán ismét bizalmat kapott Kondogbia, aminek ezúttal nem Banega, hanem Joao Mario látta a kárát, padra szorult a portugese. A többi poszton a szokásos neveket olvashattunk, így hát annak rendje és módja szerint a szokásos játékot is vártuk. De nem, egy erőteljes gyors és hajszálpontos Intert kaptunk, amely kíméletlenül kihasználta a Fior védelmi hibáit. Brozovic gyönyörű, Candreva szerencsés, Icardi pedig okos góllal szűk 20 perc alatt padlóra küldte a Fiort. Vagy mégsem.
Ami ezután következett azt lehet fogni arra, hogy elfáradtunk, vagy hogy Sousa tizenkilcenre lapot húzott és majdnem bejött neki, az igazság viszont sokkal egyszerűbb: ennél amatőrebb módon nem lehetett volna lemenedzselni az utolsó 60 percet. Apropó, kiállítás! Innen is csókoltatjuk Damato sporttárs tegnapi munkáját, remekül vezette a meccset, muhahaha.
Az álomrajt, a Fiorentina vállalhatatlan védekezése, majd a kiállítás, mind-mind a tavalyi 1-4-es mészárlásra emlékeztetett (már csak Bernardeschi jobbhátvédként való játszatása hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép), csak akkor mi álltunk a csokifudzsi rossz végén, de nem csak ez a különbség. A lilák akkor kíméletlenül kihasználták az Inter gyengeségeit és fikarcnyi esélyt sem adtak a felzárkózásra. Mi voltunk olyan lúzerek, hogy – idén már sokadjára- ne vigyük be a végső ütést (érted, 3-0 után kell még egy végső ütés…) és szerintem nincs még egy olyan csapat, amelynek ennyi időbe tellett volna, hogy belője a negyedik gólt. Ehhez persze kellet Zsuau Margit őrületes rontása is, tipikus oda lövöm ahova akarom szituban.
Mert nekünk nem lehet egy nyugodt meccsünk sem. És igen, a végén csak meg lett a negyedik, az egyébként megint duplázó és mindenki által megkérdőjelezett Icardi révén, de ezt akkor sem így kellett volna. Maurito azt nyilatkozta a meccs után, hogy egyéni képességek terén a legjobbak vagyunk. Oké, nyilván túlzott, vagy csak félrefordították – esetleg szimplán nem ért a fudballhoz- de még ha így is lenne, van egy (egy?) óriási problémánk: taktikailag a lehető legéretlenebb játékosok alkotják az Intert.
Pihenésre nem sok idő van, pénteken irány Nápoly, ahova nem nyerni járnak a nagyok, de talán most tűnnek a legfoghatóbbnak az utóbbi éveket nézve. Egy bibi van: mi is.